Mesék a gesztenyéről

Várfalvy Emőke: Gesztenyemese

 

Gesztenye Péter,

játszik a széllel,

hajtja a hintát,

fel, fel, fel.

 

Röppen a hinta,

oda és vissza,

száll vele Péter,

jókedvvel.

 

Gyere le Péter,

ne játsz a széllel,

avarban elbújni,

jobb móka!

 

Péter le pottyan,

kobakja koppan,

hintázni mégis csak,

jobb volna.

 

Gesztenyefára,

de visszamászna,

búsulva sóhajt,

fel Péter.

 

Messze a hinta,

fel oda vissza,

sohatöbbé már,

nem mész fel.

 

Avarban ázik,

a sárban fázik,

szomorú Péter,

magában.

 

Még nem egy reggel

apróka ember,

avar között meg-

találja

 

Fényes gesztenye,

játsz velem gyere,

nagyon fogok rád

vigyázni.

 

Gesztenye Péter,

Petra zsebében,

jár eztután már

hintázni.

 

Venczel Tímea: A kis Gesztenyefa (verses mese)

A falu határában volt egy szép park, telis-tele fával, a nagy öregek jól megfértek az ifjabb korosztállyal. Tavasszal kizöldelltek, s virágba borultak, s ha jött egy szellő, egymásnak bókoltak. Nyáron együtt örültek az új madárnemzedéknek, s nagy tapsot adtak a tücsökzenének. Ha őszre járt az idő, búcsúzkodni kezdtek, s színes levélkarnevált rendeztek. S mire a zord idők megjöttek, ők már rég aludni tértek.

Az egyik tavasszal az a hír járta a csapatot, hogy létszámuk eggyel gyarapodott. Mindenkit egyre csak az izgatott, hogy ki ismeri meg elsőként az új tagot. A Diófa kinyújtózott:

– Látom, látom, Isten hozott kisbarátom!

A Hársfa oly magas volt, alig látta, de ő is kíváncsian várta. A szemfüles Nyírfának a szerencse mellészegődött, hisz az új lakó a szomszédságába költözött. Az Akácfa a távolból figyelt, ő először mindent így mérlegelt. A Fűzfa ágait egészen a földig hajtotta, s a meghatódottság könnyeit hullatta. De örömmel fogadta mindenki a jövevényt, akár leányt köszönthettek benne, akár legényt. Egyedül a vén Fenyő biccentett felé ismerősen, hiszen már látta őt a télen. Akkor került ide, mikor a többiek aludtak, őszutón, mielőtt a tavak befagytak.

Lám, a fogadtatás oly szívélyesre sikerült, az új fácska majd’ leülni kényszerült. Hízelgett neki a nagy társak barátsága, elő is került minden bátorsága.

– Hm, hm, igen, hát itt volnék, kedves Nagyok, én a magam részéről a Gesztenyefa vagyok. Fiatalka fácska, épp csak néhány éves, de hogy nem teremnék gesztenyéket, e gondolat téves. Bizonyosan szép fa leszek, így mondta a kertész, s hinni neki nem nehézség, hiszen ő maga az ész. Ti talán itt születtetek, ezen a vidéken, de engem messziről választottak, engem, csakis engem!

Így berzenkedett a kicsi fa a sok hatalmas között, de egy sem bánta, csak örültek, hogy közéjük költözött.

Eljött a május, s a kis fa tovább dicsekedett:

– Pompás virágaim vannak, láttatok már ilyet? Nem vagyok még túl nagy, persze meglehet, de a szerelmespárok alattam hajtanak majd fejet. Ez az első évem, hogy virágba borulok, de a döngicsélő népességtől már most kiborulok! Titeket nem zavarnak, hogy bírjátok, Nagyok? Én egy nagyon kecses, de csiklandós fa vagyok.

Így teltek a hónapok, be nem állt a kis fa szája, a nagyok csak hallgattak, úgy hagytak mindent rája. Nyár végére megjelentek apró, szúrós gömböcskéi.

– Látjátok, minden gyermekemet tűhadsereg védi.

Nem múlt el úgy esemény a Gesztenyefa életében, miről ne adott volna hírt a nagy facsoport körében. Unták is tán a sok csevegést, de úgy figyeltek oda, hogy tudták, egy kis fa életében minden új nap csoda.

Beköszöntött az ősz, s a fák már felkészültek, a madarak is mind elszálltak, kik rajtuk fészkeltek. Csak a Gesztenyefán rekedt meg a nyár könnyelmű lelke, lábánál játszó gyermekeit könnyes szemmel leste.

– Hát nem bájosak, micsoda fény, micsoda szín és forma, csak avatott anyai szem látja, hogy egyik sem egyforma.

De e híres avatott szem csak csemetéit figyelte, s rozsdán sárguló leveleit észre sem vette. A többiek már megcsodálták egymás őszi díszét, s szép lassan betakargatták a nagy park egészét. Mire a kis fa felocsúdott, már egészen kopasz volt, a telet hozó őszi szél ágai közt tombolt.

– Jaj nekem, mi lelte a smaragdszín koronámat, segítsetek barátaim, a szél engem támad!

Öreg társai már mind álomra szenderültek, de ágaikon apró rügyek a tavaszról énekeltek. Így lepte meg az álom a kis Gesztenyefa szemét, s rábízta az öreg Télre törzsét, ágát, rügyét.

 

Gesztenyebabák

Reggel a hűvös őszi szél mind telefújta a gombaház udvarát sárga, piros és barna lehullott levelekkel. Amikor Mályva, a manókislány felébredt, és kinyitotta az ablakot, csupa-csupa színes foltot látott mindenhol.

Felkeltette Pipitért, és egy darabig gyönyörködve nézegették, ahogy a szellő fel-felkapja a szép színes leveleket, azután a manókislány seprűt ragadott, és miközben Pipitér begyújtott a kemencébe, hogy felmelegítse a konyhát, szorgosan nekiállt elsöpörni a leveleket a ház előtt. Pipitér is kijött, hogy segítsen neki, és együtt hordták a leveleket egy kupacba a gombaház mögé.

A nagy munkában alaposan kimelegedtek, és megéheztek. Pipitér tegnap tört meg egy szakajtóra való friss, ropogós mogyorót, abból most beraktak egy keveset a kemencébe, hogy szép barnára piruljon. Mályvácska tett mellé néhány szelet vadalmát is. Amikor a mogyoró és az alma megsült, jóízűen befalatoztak belőle.

Alig ették meg az utolsó morzsákat, nagy fújtatást, szuszogást, zsizsegést hallottak a gombaház mögül. Felugráltak az asztaltól, és kiszaladtak.

Elszörnyedve látták, hogy a szépen összehordott levélkupac, amivel olyan szorgalmasan dolgoztak egész reggel, szanaszéjjel volt szórva, mintha belekapott volna a szél. De nem a szél volt az. A rendetlenség közepén egy sündisznó ült, és álmosan pislogott a virágmanókra.

- Nem szégyelled magad? – hordta le Mályva mérgesen, és nagyot toppantott. – Reggel óta söprögettünk, hogy összehordjuk azt a sok levelet, te meg szétkotortad!

A sün egy kicsit elpirult, és szégyenkezve megvakarta az orrát.

- Vackot keresek, ahol téli álmot alhatok. Ez a nagy levélkupac olyan kényelmesnek látszott, de sajnos egy kicsit huzatos.

Kimászott a kupacból, és megpróbálta óvatosan visszakotorni, amit szétszórt.

Pipitér megsajnálta.

- Na, jól van, ne aggódj! – vigasztalta. – Majd mi segítünk neked téli szállást találni. Tudok egy jó kis vackot a gesztenyefa alatt. Megmutatjuk, ha segítesz visszapakolni nekünk a leveleket!

A sün buzgón bólogatott, és rögtön hozzá is fogott a takarításhoz. Mályva újra elővette a seprűt, Pipitér meg a sün tüskés hátára szúrva hordta vissza a szétszóródott leveleket a kupacba.

Amikor elkészültek, Mályva megkínálta a sünt egy kis sült vadalmával.

- Köfönöm – mondta tele szájjal a sün, és egészben lenyelte a falatot. – Jó kövérnek kell lennem, mielőtt lefekszem, hogy kibírjam tavaszig.

Pipitér elcsomagolta a tarisznyájába a maradék vadalmát, aztán elkísérték a sünt a nagy gesztenyefához.

A fa alatt már nagy kupacokban állt a lehullott gesztenyefalevél, sárgák is, barnák is, ötujjasok, meg hétujjasok, meg elszakadt árva egyujjasok. A szél a vadrózsabokor alá is befújta őket, ahol egymásba gabalyodtak, és fennakadtak a szúrós rózsaágakon.

A sünnek felcsillant a szeme, ahogy meglátta a sűrű, levelekkel bélelt ágrengeteget.

Lelkesen befúrta magát a kupacba, megfordult benne, kijött, majd kívülről is alaposan körbeszaglászta és körüljárta.

- Ó, de jó! – örvendezett. – Ez az igazi sünnek való téli szállás! Köszönöm, manócskák! Még soha nem volt ilyen kényelmes téli kuckóm!

- Szívesen – mondta udvariasan Pipitér.

- Nézd, Pipitér! – kiabálta örvendezve Mályva egy kupac levél alól. – Érik a gesztenye! Már egy egész csomó lehullott belőle!

Csakugyan: a levelek között, tüskés, zöld kabátkában hevertek az érett gesztenyék, a burok nyílásán át kilátszott fényes, barna héjuk. Mályva elkezdte összehordani őket. Kibontogatta a kabátkájukat, és egy kupacba gurigázta őket.

- Akarjátok, hogy segítsek hazavinni, manócskák? – ajánlotta a sün.

Mályva és Pipitér megörültek a javaslatnak.

Pipitér mindjárt haza is szaladt a kétkerekű kiskocsiért, amiben szénát szoktak hordani. Alaposan megrakták a kocsit gesztenyével, aztán eléje fogták a sünt, aki elhúzta a fogatot a gombaházhoz. Azt a két szem gesztenyét, ami nem fért fel a kocsira, a virágmanók maguk előtt gurigázták hazáig.

A ház előtt kifogták a sünt a szekérből, és megköszönték neki a segítséget.

- Igazán nincs mit, hiszen olyan jó kis kuckót találtatok nekem – felelte a sün nagyokat ásítozva. – De most már nagyon álmos vagyok. Viszontlátásra tavasszal, manócskák!

Elköszönt, és elkocogott a gesztenyefa irányába, hogy bevackolja magát télire.

Mályva és Pipitér lerakodták a gesztenyét a kocsiról. Szép fényesek és frissek voltak, csak úgy csillogott a barna héjuk.

- Ez ám a szép bútornak való! – mondta Pipitér.

Neki is állt kiválogatni a legszebbeket, hogy új székeket faragjon belőlük. Amelyik szem kicsit görbébb vagy foltosabb volt, azt kettévágták, és a héjából kosarat, tányért csináltak, vagy megfoltozták vele a kilyukadt szekrényt, fiókot, a belsejét meg Mályva összeaprította, és feltette a tűzhelyre főni. Ha megfőtt, majd szappant gyúr belőle, hogy legyen mivel kimosni a bepiszkolódott manóruhákat. A tavalyi gesztenyeszappan bizony már igencsak megcsappant a kamra polcán.

A virágmanók farigcsáltak, csiszoltak, kalapáltak, és hamarosan három új kisszék került a manókonyhába, nem is beszélve a sok takaros tálról, fazékról, és csuporról, amiket mind gondosan behordtak a kamrába. Még egy szép váza is került virágtartónak a gombaház ablakába.

Már megtelt a kamra, a polcokra nem fért több edény, és a bútorokat is mind megfoltozták, de még mindig maradt egy kis kupac gesztenye az udvaron.

- Hát ezekkel mi legyen? – vakarta a fejét Pipitér.

- Ezekből gesztenyemanók lesznek! – kacagott Mályva.

Pipitér összecsapta a tenyerét.

- Nahát, milyen csuda ötlet!

A mogyoróbokor alól rögtön össze is szedtek egy öl vékony gallyat, hogy azokból legyen a gesztenyemanók keze és lába. A fejük és a pocakjuk egy-egy kövér gesztenye lett, a lábuk meg két félgesztenye, hogy meg tudjanak állni a talpukon. Mályva sárral arcot rajzolt nekik, aztán színes faleveleket szedett, és azokkal öltöztette fel őket. Az egyiknek piros levélköpenye lett, a másiknak hetyke, sárga levélkalapja.

De nemcsak manók készültek gesztenyéből, nem bizony! Mályva gesztenyepockot eszkábált, száraz fűszál volt a bajusza, mogyoróhéj a füle. Pipitér meg gesztenyemadarat csinált, sárga mogyorólevélből még jókora szárnyat is készített neki. Ahogy a szellőcske alákapott, és meglebegtette, olyan volt, mintha repülne. Az utolsó megmaradt gesztenyéből az álmos sünt készítették el. Pipitér vékony ágakkal tűzdelte meg a hátát, azok voltak a tüskéi, Mályvácska meg megfestette a nagy, ásítozó száját. Olyan jól sikerült, hogy a manócskák sokáig gurultak a kacagástól.

A gesztenyebábokat azután körbeállították a gombaház körül, hadd csodálja meg őket más is, ők meg leültek a ház elé, és kinyújtóztatták a lábukat, mert kifáradtak a nagy munkában. Mogyorós kenyeret ettek, azután Mályva körbesétált egy kicsit, és összegyűjtött a színes levelekből egy szép tarka csokrot.

Amikor este lefeküdtek, a gesztenyebabák hűségesen őrködtek a gombaház ajtaja előtt. Mályva a gesztenyehéjból készült új vázába tette a falevél-csokrot, aztán belebújt az ágyba, és a füléig húzta a finom meleg mohatakarót.

 

Kiss Melinda: A gesztenyehéj kabátka

Vége felé járt már az ősz, s az erdő lakói a hideg tél fogadására készülődtek. Meleg kuckókat raktak, odúkat hordtak tele élelemmel. Némelyik állat még bundát is váltott. Dús, meleg, téli bundát. Látva ezt, a kis sün nagyon elszomorodott.

– Csak nekem nincs téli bundácskám! Szörnyen festek ebben a fekete, tüskés kabátban. Ezt hordhatom életem végéig! – panaszkodott anyukájának.

– Ebből is láthatod, hogy elnyűhetetlen – válaszolta sünmama. – A tüskék pedig megvédenek minket ellenségeinktől, méltóságot kölcsönöz nekünk, és ez egyben a díszünk is. Na és ha összegömbölyödsz, mint egy labda, felszurkálhatod a lehullott faleveleket. Versenyezz a testvéreiddel, ki tud több levelet gyűjteni! Úgysem sokáig játszhattok már, hamarosan itt a tél. Meg aztán minek nekünk téli gúnya, mi úgy is átalusszuk a telet – vigasztalta fiacskáját sünmama. – De most menj! Hívd haza a nővéreidet, nekem sok még a tennivalóm. Segítek sünpapának a vacokkészítésben.

Elindult a kis sün az erdei úton a sűrű levélesőben.

– Lám, még a fák is levetik megunt ruhájukat, hogy tavasszal újat, szebbet öltsenek…

Így morgolódott magában, amikor egyszer csak lógó gomborrára egy gesztenye koppant. Felugrott a kis sün fájdalmában, ekkor meg valami tüske szúrta meg a lábát. Már éppen duzzogni akart, amikor megpillantotta az avarban a tüskés gesztenyehéjat.

– Nahát! Eldobta a gesztenye a kabátkáját. Milyen szép zöld és néhol barna foltos, és ezek a tüskék is csodálatosak rajta! – lelkendezett. Összegömbölyödött, felszúrta saját tüskéire, és elégedetten nézegette magát az erdei tó tükrében.

– Végre nekem is van téli gúnyácskám!

Arra repült szarka néni, s meglátván az ugrándozó süngyereket, kikacagta.

– Micsoda dolog ez?! Más tollával ékeskedni… – csörögte.

– Kár, kár – károgott rá egy csapat varjú, akik inni jöttek a tóhoz. – Kár, hogy a régi gúnya kilátszik alóla!

De a kis sün örömét nem tudták elrontani. Most már vidáman folytatta útját. Mire megtalálta nővérkéit, már alkonyodott. Azok észre sem vették kisöccsük új ruháját. Mindnyájuknak tele volt a tüskéje fakéreg darabokkal. Elhullott madártollal, nagyobb falevelekkel, mohával, amiket a vacokrakáshoz gyűjtöttek. Csak sünmama vette észre, amikor hazaérkeztek a nagy tölgy alatti odúba.

– Milyen kár, hogy tavaszra elfonnyad, így senki sem láthatja majd a szép, új kabátod. De azért meg kell hagyni, nagyon csinos! – tette hozzá vigasztalva.

Sünpapa rövidlátó szemeivel csak most vette észre, s a fejét csóválva morgott a bajusza alatt.

– Ugyan, semmire sem való, haszontalan dolog. Aztán majd ha álmodban viszket a tüskéd töve, nehogy megszúrja a kis csülköcskéidet! Munkára, gyerekek, reggelre el kell készülnünk a kuckórakással! Kertek alatt már a fagy. Érzem is minden porcikámban.

Valóban: reggelre leesett az első hó, s a süncsalád befészkelte magát a jó meleg odúba. De alighogy elhelyezkedtek, a süngyerekek máris fészkelődni kezdtek.

– Szúr a kabátod! – nyafogta az egyik.

– Nem tudok hozzád bújni! – így a másik.

– Fázom! – rikkantotta a harmadik.

– Én is, én is! – visongták a többiek kórusban.

– Talán lyuk van valahol a kuckó falán? – tűnődött sünmama.

– Itt van, ni, a kánya fogja meg! – bosszankodott sünpapa. – Nem valami jó már a látásom – fogta be a lyukat mellső lábaival. – Most aztán mivel tapasztjuk be?

Ahogy körbe járatta rövidlátó szemeit gyerekein, egyszer csak felkiáltott:

– Az ám! A gesztenyehéj gúnya! Éppen akkora, mint a lyuk. Csak hát – nézett megszeppent fiácskájára –, mi fog akkor téged melegíteni, és mi takarja el majd el undok, fekete tüskéidet?

– Majd melegítenek a testvérkéim… és nem is olyan csúnyák ezek a fekete tüskék – mondta a kis sün.

Az igazság az volt, hogy már neki sem tetszett az új bunda. Viszketett is alatta, húzta is a tüskéjét, ahogy száradt össze, nem is tudott tőle jól összegömbölyödni. Így hát örömmel segített betömni vele a lyukat.

A süncsalád kuckójába most már béke és nyugalom költözött.

A kis sün félig lecsukódó pillái alól még azt rebegte:

– Azért mégis csak jó lett valamire a gesztenyehéj kabátkám!

 

Forrás: www.avarfalvimesek.blog.hu, www.meseles.hu, www.mesetar.gportal.hu, www.mesemorzsa.blogspot.com