Délután Prücsök a
nagyinál volt, ahol rajzolni lehetett… volna. De Prücsök nem rajzolni, hanem
szaladgálni akart a lakásban. A nagyi pedig nem bírt vele: hiába kérte, hiába
csitította Prücsök szélvész királykisasszony üzemmódban volt, amit nem lehetett
megállítani, legfeljebb valami nagyobb eséssel vagy Apával.
Apa ugyanis még ezzel a
királykisasszonnyal is bírt: egyszerűen elkapta a derekánál és felemelte, így
aztán hiába motolláztak a lábai: nem ment sehová.
– Nézz a szemembe. – kérte ilyenkor Apa, egészen szelíden.
Annyira, hogy a kislány abba hagyta a fejrázást, a kalimpálást és a szemébe
nézett. Ezzel az egymás szemébe nézéssel pedig létrejött közöttük valamiféle
kapcsolat, Prücsök megérezte, hogy a nagy és bizonytalan világban, amiből ki
akart rohanni még az előbb, van egy biztos pont, vagy még inkább: egy biztos
szempár.
Apa ölelésében el lehetett veszni, de nem úgy, mint egy idegen erdőben,
reménytelenül, hanem úgy ahogy otthon lehet bekucorodni egy sarokba, hogy ott
is vagy, meg nem is, te bárkit elérsz, de téged senki sem zavar.
Szóval Prücsök szaladgált,
zajongott, csapkodott, a nagyi pedig nem bírt vele. És aztán egy ponton eltört
a váza. Nem direkt volt, de nem is véletlenül, valahol a kettő határmezsgyéjén,
ott, ahol általában a gyerekek által okozott upszik történnek.
Prücsök azonnal megállt, bele fagyott a szusz is… szerette volna, ha most a
nagymama kiabál vele és megszidja, de a nagymama nem szólt semmit, csak hozott
egy seprűt és felsöpörte a cserepeket. Kicsit talán sírt is. A kislány nem
tudta, hogy honnan való volt a váza, csak arra emlékezett, hogy mióta ő ide
járt, az mindig ott állt a polcon, nem tudta azt sem, hogy mit jelent az, hogy
„Herendi porcelán”, csak azt látta, hogy nagyon apró darabokra tört szét, nem
tudta azt sem, hogy mit jelent az, hogy egy tárgy „értékes”, de sejtette, hogy a
nagyi nem az ára miatt lett szomorú, hanem valami sokkal mélyebb dolog miatt,
mert a nagyi nem egy vázát veszített el ezzel a lendülettel, hanem egy emléket.
– Segítek összeszedni. – ajánlotta fel Prücsök, amikor már mert beszélni.
– Ne. – mondta a nagyi és volt a hangjában a szomorúságon kívül valami másféle
keménység is, olyan, ami mellett a kislány nem ajánlotta fel újra a segítséget.
A délután csendesen telt, nem beszélgettek, a nagyi nem csinált kakaót és nem
adott sütit, csak ült az asztalnál és összefont kézzel nézte maga előtt a
terítőt. Prücsök meg ült a sarokban. Megbüntette magát, mert azt gondolta, hogy
rossz volt és ez ezzel jár. Később rajzolt a nagyinak szívecskéket, meg
virágokat, de hiába tolta elé, most nem kapott fejsimogatást és dicséretet,
olyan volt, mintha a nagymama ezt nem is látná. A nagymama régi dolgokra
gondolt: a nagypapára, arra amikor beállított ezzel a szépnek egyébként nem
mondható vázával, de olyan örömmel hozta, hogy az rá is átragadt. A
portörléseken gondolkodott, mikor mindig óvatosan levette a polcról és végig
simította a vázát, ami még őrzött néhány pillanatot egy régi szerelemből.
Aztán este lett.
Apa elvitte haza, de ott
sem lett jobb, ez a nyomasztó fájdalom, hogy kárt okozott és bajt csinált: jött
vele. Olyan volt, mint egy torokkaparás, csak feszítette, de nem tudott vele
mit kezdeni. Apa akkor kezdett el gyanakodni, mikor Prücsök szó nélkül ment
zuhanyozni és pizsamát felvenni, és mikor beült mellé az ágyra, a kislány nem
kért mesét.
– Mi történt Prücsök? – kérdezte tőle, miközben gyengéden megsimogatta a hátát.
– Az… az… – kezdett bele a kislány szipogva – hogy rossz vagyok. – és mikor ezt
kimondta, kitört belőle a sírás. – Rossz vagyok, Apa! Eltörtem a nagyi vázáját
és nagyon szomorú volt és már nem tudom jóvá tenni, és bárcsak ne futkároztam
volna, vagy álltam volna meg, mikor a mama kérte! És sokszor kérte és nem
álltam meg! – zokogott tovább. – Van bennem valami, ami nagyon rossz, ami
szaladgálni akart és nem figyelt senkire.
Apa csak ült és hallgatott. Tudta, hogy ez egyszer el fog jönni, tudta, hogy a
figyelmetlenség és az önfejűség, mikor a kislány csak saját szabályait ismerte
el, egyszer majd valami fájdalmashoz fog vezetni. Történhetett volna nagyobb
baj is, persze: elüthette volna a gyereket az autó, leeshetett volna
valahonnan.
– Tudod, miért volt szomorú a nagymama? – kérdezte tőle.
– Mert eltörtem a vázát?
– Mert azzal, hogy eltörted a vázát, emlékeztetted a múlandóságra. Azt a vázát
a nagymama a nagypapától kapta, akkor, amikor még én is kicsi voltam. Az a váza
jelképezett valamit, felidézte benne a fiatalkorát, azt, ahogyan szerelmes
volt.
– Miért csinálok ilyet? – zokogott tovább Prücsök. – Nem akartam, Apa, ezt én
nem akartam!
Apa megint hallgatott, nem volt egyszerű helyzet, hiszen olyan dolgot kellett
volna elmagyaráznia a felelősségvállalásról egy hét évesnek, amit még sok
felnőtt sem ért.
– Prücsök, azzal, hogy a nagyi kért tőled valamit és te nem hallgattál rá,
azzal, hogy a saját fejed után mentél és szélvészkedtél, valójában ezt akartad.
Pusztítani akartál, különben megálltál volna, amikor szól. Tele vagy
energiával, ott dobog, lüktet benned az élet, de minden pillanatban te döntesz
arról, hogy azt valami építőbe forgatod, vagy zabolátlanul szabadjára engeded
az indulataidat és pusztítod azt, ami körül vesz. Érted, amiről beszélek?
A kislány nagy szemekkel nézett, de már nem sírt.
– Vegyük Szotyit – mondta Apa. – Szotyi az elején tudta, hogy mit jelent
szobatisztának lenni?
– Nem… – gondolta végig Prücsök – mindenhová oda pisilt.
– És akkor mi történt?
– Az, hogy megtanítottuk neki, hogy hogyan jelezheti, ha ki akar menni… és
akkor kiengedtük.
– Ha Szotyi nem változtatott volna, mi lett volna?
– Folyton büdös a lakásban…
– Vagy? – kérdezte Apa.
– Vagy el kellett volna költöznie tőlünk oda, ahol van kert.
– És arra emlékszel, hogyan tanulta meg Szotyi a szobatisztaságot?
– Sokat gyakoroltunk vele! – lelkesedett fel Prücsök.
– Ment elsőre? – kérdezte Apa
– Nem.
– Másodikra?
A kislány megint a fejét ingatta.
– Hányszor kellett újra és újra belefogni ebbe?
– Sokszor.
– És azt tudod, hogy miért fogtunk újra bele? – kérdezte Apa.
– Mert szeretjük Szotyit és azt akartuk, hogy velünk lakjon.
– És Szotyi végül megtanulta, hogy hova lehet pisilni?
Prücsök bólintott.
– Szerinted miért? – kérdezte Apa.
– Mert ő is szeret minket és szeretne velünk lakni.
– Te szereted a nagyit, ugye?
A kislány bólintott.
– Ha tényleg szereted, akkor megteszed azt, amit kér. Nem azért, mert az egy
parancs, vagy azért, mert azt „kell”, hanem azért mert szereted… és a nagyi
sosem kér tőled olyat, amire ne lennél képes.
Prücsök sóhajtott egy nagyot… aztán még egyet…
– Apa, – kérdezte – a szeretet, akkor erősebb, mint a rosszaság?
– Erősebb, sokkal erősebb – mondta Apa és megölelte.
Forrás: www.holvolt.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése