Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy szegény ember, s annak három fia. Ennek a szegény embernek egy darab szőlője volt, egyebe semmi, sem égen, sem földön. No, hanem őriztette a szőlőjét, akárcsak a szeme fényét. Sorba jártak ki a fiai a szőlőbe, s istrázsálták éjjel-nappal. Egy reggel a legidősebb fiú ment ki a szőlőbe, ott leült, s elkezdett falatozni. Amint ott falatoznék, elejébe ugrik egy béka, s kéri a legényt: - Adj egy falás kenyeret, te legény, már két hete, hogy egy falatot sem ettem! - Majd holnapután, vaskedden - mondotta a legény, s elkergette a békát. A béka elment szó nélkül, de a legény csakhamar elaludott, s mikor felébredett, a szőlő úgy meg volt dézsmálva, hogy a legényt a hideg is kirázta nagy félelmében. Másnap a középső fiú ment a szőlőbe, de az éppen úgy járt, mint a legidősebb. Attól is kért a béka kenyeret, de a békát ez a legény is elkergette, még jól meg is dobta egy kővel. Azután lefeküdt, elaludott, s mire felkelt, fele sem volt meg a szőlőnek. Hej, zsémbelt a szegény ember, nem volt otthon maradása a két idősebb legénynek, elkergette az apjuk. Egyebük sincs annál a kicsi szőlőnél, s arra sem tudtak vigyázni! Mondotta a legkisebb legény: - Ne búsuljon, édesapám! Ami maradt, az meg is marad, azt én megőrzöm. Kimegy a legény a szőlőbe, leül ő is falatozni, s hát jő a béka, kenyeret kér tőle is. - Adok én jó szívvel, hogyne adnék. Letört egy jó darabot a kenyérből, s szépen a béka elé tette. - Egyél, szegény béka, te is Isten teremtése vagy. - No, te fiú - mondotta a béka -, jótétel helyébe jót várj. Nesze, adok neked egy rézvesszőt, egy ezüstvesszőt meg egy aranyvesszőt. Majd az éjen eljön három paripa, egy rézszőrű, egy ezüstszőrű meg egy aranyszőrű, hogy összerugdossák a szőlődet, de te csak suhints rájuk külön-külön ezekkel a vesszőkkel, s egyszeriben megszelídülnek. Aztán meglátod, hogy sok hasznukat veszed az életben. Úgy tett, ahogy a béka mondotta. Eljött éjjel a három paripa, berontottak a szőlőbe, nyerítettek, rúgtak-kapáltak, hányták fel a földet a csillagos egekbe. De a legény sem nézte összedugott kézzel, rájuk suhintott magyarosan, s hát abban a pillanatban úgy megszelídültek, úgy állottak előtte, mint három bárány. - Ne bánts minket! - mondották a paripák. - Ha valamire szükséged lesz, csak suhints a vesszőkkel, s nálad leszünk. Azzal a paripák elnyargaltak, a fiú pedig hazament. De semmit sem szólt sem az apjának, sem a testvéreinek arról, hogy mi történt. Azok csak csudálkoztak, hogy mi tenger szőlő lett, hogy az egész falunak nem lett annyi bora, mint nekik. Alig tudták leszüretelni. Na, telt-múlt az idő, egyszer a király, mit gondolt, mit nem, egy magas fenyőszálat állíttatott a templom elé, a fenyőszál tetejére tétetett egy aranyrozmaringot, s kihirdettette az egész országban, hogy annak adja a leányát, aki a lovával olyan magasra ugrat, hogy a fenyőszál tetejéről lekapja az arany rozmaringot. Próbálkozott mindenféle királyfi, herceg, de hiába próbálták, még félig sem tudtak felugratni. Mikor mind nagy szégyenkezve elkullogtak, jött egy legény rézszőrű paripán. Fején volt rézsisak, hogy ne lássa senki, aztán sarkantyúba kapta a lovát, egy ugrással lekapta a rozmaringot, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Hát bezzeg hogy a szegény ember legkisebb fia volt ez a vitéz. De otthon nem tudtak erről semmit. A rongyos ruhájában ment haza, s mikor az apja meg a testvére hazakerült - mert azok is oda voltak csudalátni -, ott heverészett a kuckóban. Mondják a bátyjai, hogy ők mi mindent láttak, s mikor mindent elbeszéltek, azt mondja a legény: - Jobban láttam én azt, mint ti. - Ugyan honnét láttad volna jobban? - kérdezték a bátyjai. - Hát fölállottam a kerítésre, s onnét. A legények még ezért is irigykedtek az öccsükre, s hogy többet ilyesmit ne lásson, a kerítést elbontották. Következő vasárnap még magasabb fenyőszálra egy aranyalmát tétetett a király. Most is próbáltak szerencsét sokan, de hiába. Hanem, mikor nagy szégyenkezve mind elkullogtak, jött ezüstszőrű paripán egy vitéz, akinek ezüstsisak volt az arcán. Ez egy ugrással lekapta az aranyalmát, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Mire a szegény ember s a két idősebb fia hazakerült, a legkisebb fiú már ott hevert a kuckóban. Mondják neki nagy áradozva, hogy mit láttak. Bezzeg olyat a kuckóból nem lehet látni! - Ó, én jobban láttam, mint ti - mondotta a legény. - Ugyan honnét láttad? - Felmásztam az ól tetejére, s onnét láttam. A legények nagy mérgükben szétszedték az ól tetejét is, hogy az öccsük többet ne lásson onnét. Harmadik vasárnap még magasabb fenyőszálra arany selyemkendőt tűzetett fel a király. Bezzeg hogy ezt is a szegény legény kapta le. De most sem ismerte meg senki, mert aranyszőrű paripán volt, s aranysisak fedte az arcát. Beszélik otthon a legények nagy dicsekedve, hogy mi csudát láttak. - Jobban láttam azt én - mondotta a legény. - Ugyan honnét láttad? - Honnét? A ház tetejéről. Mérgelődtek szörnyen a legények, s nagy mérgükben széthányták a ház fedelét is. Aközben a király kihirdette országszerte, hogy jelentse magát az a vitéz, aki elvitte az aranyrozmaringot, az aranyalmát s arany selyemkendőt. Eltelt egy hét, eltelt két hét, nem jött senki. Akkor a király odahívatta az udvarába, ami valamirevaló legény csak van az országában. Azok közt sem volt az a híres vitéz. Mikor aztán mind eltakarodtak, jött aranyszőrű paripán a legény, aranyos ruhában. Kalapjába volt tűzve az aranyrozmaring, a lova kantárjába az arany selyemkendő, s egyik kezében tartotta az aranyalmát. Na, csakhogy eljött. Örült a király, de még jobban a királykisasszony. Mindjárt megtartották a lakodalmat, s a király a legénynek adta egész országát. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Mester Györgyi: Mese a szőlőről
Azokban a szeptemberi hetekben az óvodai uzsonna rendszerint az éppen érő almával, körtével, időnként hámozott karalábéval és sárgarépával egészült ki. A gyerekek kicsit már unták is a gyümölcsök, zöldségek ismétlődő egyhangúságát.
Egy hétfői napon azonban Gergő apukája, a kisfián kívül, egy nagy kosárral állított be az óvodába. Előbb Gergőt, azután a kosarat adta át Dóri óvó néninek a következő szavakkal.
- Gergő már reggelizett otthon, így valószínűleg, az óvodában kevesebbet fog enni. - Ez meg itt egy kosár finom szőlő, ami a hétvégi szüretből való. Osszák szét a gyerekek között, elkel egy kis változatosság az uzsonnákban. Fogyasszák egészséggel!
Dóri néni igen megörült az ajándéknak. A szőlő már a kosárból is ínycsiklandóan illatozott, a látványa is szép volt az egészséges, sárga meg sötétlila fürtöknek.
Az uzsonna aznap valóban különleges volt, mert a májkrémes kenyér mellé, minden gyerek kapott az ajándék szőlőből.
Dóri néni nem állhatta meg, hogy amíg a gyerekek az evéssel foglalatoskodtak, kicsit ne ismertesse meg velük mindazt, amit az éppen fogyasztott, finom szőlőről, a szüretről, és az ahhoz kapcsolódó falusi szokásokról tudni érdemes.
- Csak egyetek nyugodtan - mondta -, de hogy tudjátok, hogyan is került ez a szőlő a tányérotokra, mesélek nektek a szüretről. - Többségében városi gyerekek vagytok, de vannak közöttetek néhányan, akik a közeli kisebb településekről járnak be az óvodába. Ennek ellenére, nem hiszem, hogy sokan tudnátok, milyen egy szüret, mit takar maga a szó. A szőlő „bogyós” gyümölcs. Ezt nyilván mindnyájan látjátok, hiszen igazi gömböcskékből áll össze egy fürt. A növény, amelyen a fürt megterem, a „szőlőtőke”. Nagy mennyiségben, hosszú sorokban szokták ültetni, mert kicsiben nem lenne érdemes. Egy fürt szőlőből nem jutna a piacra, és bort sem lehetne belőle készíteni. - A szőlő nyár végétől egészen októberig érik, fajtájától függően, akkor „szüretelik le”. Ez azt jelenti, hogy akkor szedik le a tőkéről az érett fürtöket. Ez a szőlőszedés a szüret. - A szőlőt szedéskor úgynevezett „puttonyba” gyűjtik, ami általában egy fából készült, nyitott tetejű, hosszúkás hordóhoz hasonlatos vödörféle, amit a hátukon visznek a szőlőt begyűjtő emberek, hogy közben a kezük szabadon maradjon, és le tudják szakítani a fürtöket. - A szőlő ezt követően egy nagyobb fakádba kerül, ahol kipréselik a gyümölcs levét. Régen - és ez igencsak érdekes dolog -, az asszonyok a meztelen talpukkal taposták kis a szőlőből a levét, mostanában már inkább a szőlőprésekkel csinálják meg ugyanezt. A kipréselt szőlőlé a „must”. Ez nagyon finom, vitamindús, mézédes ital, amit a gyerekek is megihatnak. A kipréselt, összetört szőlőszemek maradéka a „cefre”, ami a szőlő héja. A szőlőből - különféle eljárások után - végül bor lesz. - Régen, vidéken, a szüret befejeztével mulatságokat tartottak, ez volt a „szüreti bál”. Ez egy táncos, zenés összejövetel, ahol az emberek a sikeres szüretet ünnepelték meg jókedvükben. A báltermet szőlőfürtökkel díszítették fel. - Felvonulásokat is szoktak tartani, lovas szekérrel, énekelve, vigadva. - A szüretet követően, november 5-én a falvakban gyakran tartottak „leányvásárokat” is. Na, nem kell megijedni, senkit sem adtak el akarata ellenére, inkább ez is egy kedves, szórakoztató mozzanata volt a falusi életnek. Ez lehetőség volt arra, hogy az „eladó” - férjhez menni szándékozó - lányok, megismerkedhessenek a nősülni kívánó fiatalemberekkel. Az alkalomra ilyenkor az édesanyák az egész ünnepi ruhatárat magukkal vitték, s egy nap akár ötször is átöltöztették a lányaikat. - A fiúk a falu főutcáján, az út két oldalán sorakoztak fel, az „eladó” lányok meg előttük, egymást karon fogva, fel s alá járkáltak. A fiúk nézegették a lányokat, jöttek-mentek, ismerőktől érdeklődtek a nekik tetsző lány után. Hazafelé betértek a kocsmába, ahol a szüreti mulatság okán zene volt, és megtáncoltatták azt a lányt, aki a legjobban tetszett nekik. Azután a legények - vagyis mai szóhasználattal élve, a fiatalemberek - elmentek a kiválasztott lány családjához érdeklődni, bemutatkozni, és ha minden megfelelt, házassággal is végződhetett a „leányvásár”.
Dóri néni ahogy befejezte az érdekes, igaz mesét, körbenézve látta, hogy elfogyott az összes szőlő, minden tányér üres.
Azt remélte, a gyerekeket, a finom gyümölcsön kívül, némi tudással is jóllakatta, amivel nemcsak az egészségük lett szilárdabb, de a szellemük is gazdagodott.
Benedek Elek: Szóló szőlő
Volt egyszer egy király s annak három szép leánya. Ez a király egyszer, mikor a vásárra ment, megkérdezte a leányaitól: na, leányok, mit hozzak nektek a vásárról?
Azt mondta a legidősebb:
- Hozzon nekem, édesapám, aranyruhát.
Azt mondta a középső:
- Nekem pedig ezüstruhát.
- Hát neked mit hozzak? - kérdezte a legkisebbiket.
- Nekem, édesapám - felelte a legkisebb királykisasszony -, szóló szőlőt, mosolygó almát és csengő barackot.
- Hm - csóválgatta fejét a király -, még ezt sem hallottam, de ha van ilyen a világon, majd hozok én neked, leányom.
Elment a király a vásárra, s vett is mindjárt aranyruhát a legidősebb leányának, ezüstöt a középsőnek, de szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem talált, pedig végigjárt minden boltot.
Búsult a király, hogy éppen a legkedvesebb leányának nem teljesítheti a kívánságát. "No - gondolta magában -, csak érjek haza, kihirdettetem az országban, hogy akinek van szóló szőlője, mosolygó almája, csengő barackja, csak hozza az udvaromba, annyi aranyat adok érte, hogy holtig úr lesz abból."
Ahogy ezt éppen így elgondolá, nagyot zökken a hintaja, s úgy megragad a sárban, hogy a paripák meg sem tudtak mozdulni. Eleget rityegtetett, pattogtatott a kocsis, de a paripák úgy állottak egy helyben, mintha odacövekelték volna.
Mérgelődött a király, de nagyon. Hogy is ne mérgelődött volna, mikor a paripái máskor kis híja volt, hogy lerúgják a csillagot az égből, s most ezt a könnyű hintót sem tudták megmozdítani. Nosza, emberekért küldött a faluba, s szaladt is a falu népe lovastul, ökröstül, kutyástul, macskástul annak a hírére, hogy elakadt a király hintaja.
De bizony hiába csődült össze a falu, meg sem tudták mozdítani a hintót.
Egyszerre csak, amint ott kínlódnának, odasompolyodik egy disznó, s mondja a királynak:
- Röf, röf, röf, felséges királyom, add nekem a legkisebbik leányodat, s egyszeribe kiszabadítlak lovastul, hintóstul, mindenestül.
Szeme-szája elállt a királynak a nagy álmélkodástól: hát ez aztán mi az isten csodája!
De mit gondolt, mit nem, azt mondta a disznónak:
- Jól van, hadd lám, mit tudsz. Itt a kezem, nem disznóláb, ha kiszabadítasz; neked adom a legkisebbik leányomat.
A disznónak sem kellett több, az orrát bedugta a kerékfentők közé, egyet lódított a keréken, s azzal hopp! csak úgy röpült ki a kocsi a sárból, nekiiramodtak a paripák, s egy pillantásra hazaröpítették a királyt.
Ahogy hazaért, előszedte az aranyruhát, ezüstruhát, s átaladta a két idősebb leányának. A legkisebbik leánynak azt mondta nagy búsan:
- Látod, látod, leányom, mért nem kívántál te is ruhát, mert szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem találtam az egész vásárban.
De még jó kereken ki sem mondhatta ezt, hallja, hogy jön a disznó nagy röfögéssel. Kinéz az ablakon nagy ijedten, s hát látja, hogy az csakugyan az a disznó, amelyiknek a legkisebbik leányát ígérte. S a beste állatja még taligát is hozott magával, bizonyosan abban akarja elvinni az ő legkedvesebb leányát.
Az ám, fel is röfögött az ablakba mindjárt:
- Röf, röf, röf, felséges királyom, eljöttem a leányodért. Röf, röf, röf, küldd le, hadd viszem a taligámon.
"Megállj - gondolta magában a király -, majd küldök én neked leányt."
Nagy hirtelen felöltöztettek egy parasztleányt szép aranyos ruhába, s leküldték a disznóhoz. De hiszen nem volt ez olyan feje lágyára esett disznó!
Felröfög a királynak:
- Röf, röf, röf, felséges királyom, ez nem a te leányod.
Hej, még csak most bánta meg igazán a király, hogy olyan nagy bolondot csinált, s még kezet is adott egy koszos disznónak.
Hát még a kicsi királykisasszony! Úgy sírt, úgy jajgatott, hogy zengett belé a palota, s azt mondta, inkább szörnyű halált hal, semhogy disznónak legyen a felesége.
De hiába sírt, hiába jajgatott, a földhöz is hiába vágta magát, a király azt mondta keserves könnyhullatások közt:
- Már hiába, édes leányom, neki ígértelek, menned kell.
Hanem közben megint gondolt egyet a király, felöltöztette a leányát rongyos, piszkos ruhába, s úgy küldötte le. Hátha így majd nem tetszik a disznónak.
No hiszen, ezt ugyan rosszul gondolta!
A disznó, mikor meglátta a királykisasszonyt, majd kiugrott a bőréből nagy örömében. Felkapta a leányt, szépen a taligára ültette, s vitte nagy röfögéssel:
- Röf, röf, röf, ne sírj, királykisasszony, jó dolgod lesz nálam!
Sírt a királykisasszony keservesen, de a disznó csak röfögött:
- Röf, röf, röf, ne sírj, királykisasszony, mindjárt otthon leszünk.
De még csak akkor vette elé a sírás igazán a királykisasszonyt, mikor a disznó megállott egy ól előtt, abba bevezette, ott a piszkos szalmára leültette.
- Röf, röf, röf, ez az én házam, királykisasszony!
Aztán megkínálta kukoricával:
- Röf, röf, röf, egyél, királykisasszony!
A királykisasszony csak sírt, sírt, s addig sírt, míg az álom el nem nyomta.
- Röf, röf, röf - mondta a disznó -, csak aludjál, királykisasszony, holnap a bánatod örömre változik.
Aludt, aludt a királykisasszony, s másnap délig fel sem ébredt. Déli harangszóra kinyitja a szemét, s hát - láss csodát! - majd megvakul a szertelen ragyogástól! Disznóólban feküdt le, s ihol, palotában ébredt föl. Szalmára feküdt, s ihol, most selyem derékaljon fekszik. S ahogy kinyitotta a szemét, egy sereg leány szaladott az ágyához, s kérdezték nagy alázatosan:
- Mit parancsol, felséges kisasszony?
Egyszeribe hoztak neki szebbnél szebb ruhákat, csak úgy csillogtak ezüsttől, aranytól, gyémánttól, s felöltöztették módisan. Aztán bevezették a szomszéd szobába.
Hát ott ül a terített asztalnál egy dali szép ifjú, szalad elébe, a kezét megfogja, s asztalhoz vezeti.
S mondja neki a dali szép ifjú:
- Ülj le ide bátran, szép királykisasszony. Tied itt minden, amit a szemed lát. Tied vagyok én is, ha meg nem vetsz engem.
- Hát te ki vagy s mi vagy? - kérdezte a leány.
Azt mondja az ifjú:
- Majd elmondom neked, szép királykisasszony. Gyere most a kertbe.
Szépen a karjára vette a királykisasszonyt, s lementek a kertbe. S hát, amint lemennek, elejébe hajlik egy kis szőlőtőke, s szólnak a fürtjei:
- Szakíts le, szakíts le, szép királykisasszony!
- Ez a szóló szőlő - mondja az ifjú.
Mentek tovább, s hát egy almafáról olyan szépen mosolyognak le rá a pici piros almák.
- Látod itt van a mosolygó alma - mondja az ifjú.
Továbbmentek, s csak megcsendül egyszerre az egész kert! Néz a királykisasszony erre-arra, s kérdi:
- Mi cseng olyan szépen?
- Nézd - mondja az ifjú -, ott az a barackfa. Csengő barack terem rajta!
Hej, megörült a királykisasszony, azt sem tudja, sírjon-e, nevessen-e nagy örömében.
- Látod - fordult hozzá az ifjú -, van az én kertemben szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack, amit te kívántál. Itt maradsz-e, leszel-e a feleségem?
Nem kérdette másodszor a királykisasszony, nyakába borult a szép ifjúnak, s azt mondta:
- Itt maradok biz én, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el tőled.
Az ifjú aztán elbeszélte neki, hogy ő királyfi volt, de egy gonosz tündér disznónak varázsolta, s azzal átkozta meg, hogy mindaddig az maradjon, míg nem akad egy leány, aki szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot kíván.
Még aznap hírül adták a királykisasszony apjának, hogy csak jöjjön egész udvarával a lakodalomra. De bezzeg csaptak is hét országra szóló lakodalmat.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Forrás: www.mesefarm.hu, www.meselekneked.hu, www.nepmese.hu
