Végre havazni kezdett.
Manóerdőt nagy, puha pelyhekkel, vastagon betakarta a hó. Marci, Tomi és Zsike,
a három manógyerek, ujjongva szánkózott a domboldalon. Mindig újra és újra
felhúzták, feltolták szánkójukat, hogy aztán ráhasalva, egymás nyomában lecsússzanak.
Tomi egyszer csak felkiáltott:
- Ki mer a fák között
lecsúszni velem?
Zsike félt ugyan egy
kicsit, de nem akarta, hogy a fiúk kinevessék.
- Én megyek – mondta bátran.
– Csak hasalva nem!
Marcinak sem nagyon
tetszett az ötlet. Azt javasolta, hogy mind a hárman egyszerre, ugyanazon a
szánkón csússzanak le.
- Ha kiderül, hogy megy a
dolog – ajánlotta -, akkor megpróbálhatjuk egymás után is, ki-ki a magáén.
Tomi beleegyezett.
- Azt hiszem, az én
szánkóm a leghosszabb – mondta, és ültében egészen hátracsúszott.
- Gyertek, üljetek fel!
Én majd kormányozok!
Mindannyian felültek.
- Egy, kettő, három –
számolt Tomi, és akkor egyszerre ellökték magukat.
A lejtő itt meredekebb
volt, mint a szánkópályán. Tominak nagyon kellett vigyáznia, hogy kikerüljék a
fákat.
- Állj! Egy kő, egy
nagyon nagy kő! – kiáltott fel váratlanul Zsike. De már késő volt. A szánkó
akkorát zökkent, hogy a manógyerekek egymás hegyén-hátán bukfenceztek bele a
hóba.
- Ez nem is kő! –
kiáltotta Marci, aki elsőnek tápászkodott fel. – Ez egy nagy zsák! És mintha
volna is benne valami.
Belenéztek hát mind a
hárman.
- Egy maci! –
csodálkozott Tomi.
- Egy trombita és egy
baba – fedezte fel Zsike.
- Kié lehet ez a zsák? –
kérdezte Marci, és körülnézett. – Biztos, hogy nem valamelyik manóé. Ahhoz túl
nagy.
Amikor már épp másfelé
fordult volna, egy közeli fa mögül előbújt egy havas ábrázat, olyan kerek,
amilyen éjszaka a telihold Manóföld felett.
- Segítség! – sikoltott föl
Marci teli torokból. – Egy óriás!
Rémülten futottak szét a
manógyerekek. Az óriások nagyon veszélyesek, mert kedvenc ételük a manóhús. Ezt
minden manógyerek tudja, mielőtt még járni vagy beszélni megtanulna.
Ez az óriás azonban
kivételnek látszott.
- Ne fussatok el,
kicsikéim! – hívta őket vissza. – Nem ismertek meg engem? Én vagyok Ruprecht,
Mikulás öreg szolgája!
A manógyerekek
bizonytalanul néztek vissza rá. Valóban, a teliholdképűnek barátságos, fényes
szeme volt, s azonnal rájuk is mosolygott. Készen a továbbfutásra, de
kíváncsian megálltak a vakarcsok.
- Mit akarsz tőlünk? – kérdezte
Zsike, és megpróbált bátornak látszani.
- És honnan tudhatnánk,
hogy te valóban Ruprect vagy, Mikulás szolgája? – kiáltott közbe Tomi.
A teliholdábrázat
bánatosra torzult.
- Elvesztettem az én jó
uramat. Hogy tudja ezek után megajándékozni a gyerekeket? Nézzétek csak, ott
fekszik a hóban a zsákja!
Marcinak fázott a keze.
Belefújt a markába, hogy megmelegítse.
- Segítsünk megkeresni? –
kérdezte aztán.
Hogy megörült ennek a
hűséges öreg szolga!
Figyelmesen füleltek a
madarak és a mókusok is. Szent Miklós, a mi kedves Mikulásunk bajba jutott?
Akkor biztos, hogy segíteni akar rajta Manóerdő minden állata.
Ruprecht olyan fáradt a
sok keresgéléstől és tévelygéstől, hogy egy lépésre sem futja már az erejéből.
- Itt vagyok és itt is
maradok – sóhajtott. – Csak akkor kelek fel innen, ha majd ő mondja, az én
uram.
A manógyerekek nélküle
fogtak hát hozzá a kutatáshoz.
- Csak el ne aludj a
hóban! – óvta őt Zsike mielőtt otthagyták volna, és megsimogatta a szomorú
szolgát. – Mert akkor megfagysz ám!
De az öreg csak
mosolygott, és azt mormogta maga elé:
- Ne aggódj miattam,
kisasszonykám. Velem nem eshet baj.
És csakugyan, alig tűntek
el mellőle a manógyerekek, jöttek az őzek, a nyulak, a rókák. a mosómedvék, és
puha bundájukkal melengették Ruprechtet.
Tomi ismert a környéken
egy magaslest, ahonnan a vadászok szokták figyelni a vadakat. Felszegte a
fejét, úgy nézett fel, és egy kicsit ijedten állapította meg, milyen magasan is
van az a deszkaházacska ott fent a fa koronájában.
- Várjatok meg itt! –
mondta apró barátainak. – Onnan föntről biztosan meglátom.
Bátran mászni kezdett, de
az ő rövid manólábainak az emberek számára készült létrafokok olyan távoliak
voltak, mint egy emelet korlátjai. Húzódzkodva kellett fellendülnie minden
egyes fokra. Hamarosan úgy elfáradt, hogy meg kellett pihennie. Két nyest
kíváncsian figyelte, hogyan küszködik. Most odajöttek hozzá.
- Felviszünk ezen az
utolsó szakaszon, ha akarod – susogta neki az egyik. – Mikulás a mi barátunk
is.
Tominak sem kellett ezt
kétszer mondani. A nyestek körülfonták a hasán a farkukat, és aztán gyerünk,
föl a vadászházacskába. Ott fönn rendesen fütyült a szél, de Tomi jól
megkapaszkodott. Ameddig csak a szem ellátott, körös-körül mindenütt csak fák
és fák és hó.
De várjunk csak, mi az
ott?
- Mikulás! – sivította az
egyik nyest.
- Mikulás! – csörögte a
szarka is Tomi fölött a fán.
Valóban ő volt az!
Vörösen világított a kabátja a hóban, arany püspöksüvege csak úgy villódzott ez
erős fényben. De a fején ferdén ült a süveg, és a köpenye szegélye elnehezült a
ráragadt hótól. Egyedül húzta a megrakott szánt a vállán átvetett kötélnél
fogva.
- Hé, te pletykafészek! –
kiáltott fel Tomi a szarkának, aki a feje fölött még mindig a hír
szétkürtölésével foglalatoskodott. – Repülj oda hozzá gyorsan, és mondd meg
neki, hogy várjon egy kicsit. Odavezetjük hozzá Ruprechtet.
- Pletykafészek!
Hallatlan sértés! – csörögte haragosan a szarka, de azért elszállt, hogy
teljesítse a kérést.
Lefelé gyorsabb útja volt
a kis Tominak, mint felfelé, mivel egyszerűen csak végigcsúszott a létra
rúdján. Marci és Zsike nagyon türelmetlenül várta már odalent.
- Hol van? Láttad? –
kiáltoztak összevissza.
De Tomi most nem
bonyolódott hosszú magyarázatba.
- Oda kell vezetnünk
hozzá Ruprechtet – mondta, és a kis csapat élére ugrott.
- Siessünk, barátaim!
Amikor sikerült
felébreszteniük az állatok között szunyókáló öreget, az először azt sem tudta,
mi történt vele.
- Ruprecht, kedves öreg
pajtás, vedd fel a zsákodat, és hajrá! – sürgette Zsike, akinek hirtelen egy
Mikulás-ének jutott az eszébe. El is kezdte:
„Mikulás az erdő-mélyen
vár rád nagyon-nagyon
régen”.
- Megtaláltátok? –
kiáltott föl örvendezve az öreg. – Hol van?
- Odavezetünk – mondta Tomi
büszkén; és bebújt az öreg Ruprecht jobb zsebébe. Zsike és Marci kényelmesen
elfért a balban. Két szarvas is volt ott, akik átvetették agancsukon a hátizsák
szíjait, és útnak indult a kis karaván Ruprecht örömében rágyújtott egy dalra,
hogy csak úgy visszhangzott tőle az erdő.
- Ha nem láttalak is,
hallani biztos meghallottalak volna, öreg barátom! – üdvözölte nevetve Szent
Miklós, amikor odaértek. – Milyen jó, hogy megint itt vagy! Így mégis örömöt
szerezhetünk a gyerekeknek.
- Bizony – bólintott Ruprecht.
– És ezt a manógyerekeknek köszönhetjük, meg az erdő állatainak.
Mikulás arca örömtől
sugárzott.
- Akkor ti is velünk kell,
hogy jöjjetek! – mondta. – Segítsetek az ajándékok szétosztásában.
Így történt, hogy Mikulás
szánját a mai napig két szarvas húzza, és szarka jelzi az érkezését. De ha
igazán jó voltál, megeshet, hogy meglátod a görbe püspöki pásztorboton hintázó
manógyerekeket is, akár kettőt, hármat is. Egyikük biztos, hogy rád kacsint.
Mezey Katalin fordítása
