A március 15-i ünnep
kapcsán sokszor előkerül ez a kifejezés: „huszárok”. A sok-sok játék,
lovacskázós mondóka és vers valószínűleg rávezeti a gyerekeket arra, mit is
takar ez a fogalom. Ha pedig mesélünk is a kardot forgató vitézekről,
katonákról, akkor a képzelet szárnyán akár ő maguk is ilyen bátor
hősökké változhatnak. Ovis mesék március 15-re.
Tordon Ákos: A három
ólomkatona
Egyszer régen, hajdanán,
három ólomparipán, három ólomkatona elment a csatába, golyólakomára.
Golyólakomára.
A nagy golyólakomán az
egyik elvesztette a fél karját. De észre se vette. A másik a fél lábát. De
észre se vette. A harmadik a csákóját. De biz észrevette. De biz észrevette.
Nosza tüstént elindult,
hogy azt megkeresse. Igaz, addigra már vége lett a csatának, a golyólakomának.
Az ellenség megfutott. Szaladt, ahogy csak tudott. Vagy annál is jobban.
Kifutott az országból, s bizony a világból is kiszaladt volna, ha futtában meg
nem állítja a csákóját kereső ólomkatona harsány kiáltása:
– Az ércből öntött
nagyágyúra, hol lelek rá a csákómra?! Szóljon, aki tudja! Szóljon, aki tudja!
Ám senki se felelt. A
rémületében megtorpant sereg gyors haditanácsot tartott volna, ha az
ólomkatonánk időt hagyott volna erre. De még a tanácsba hívó trombitát se
fújhatták meg. Épp akkor kondult meg a szomszéd faluban a déli harangszó. Csupa
szívességből a szárnyára vette a megmérgedt ólomhuszár szavát, s világgá
röpítette.
– Dézom, dézom, hej,
mordézom, a gyáva ne parádézzon, de feleljen, ha kérdezem, becsülettel,
egyenesen!
Erre már felelni kellett.
Ezért egymásra néztek mind egy szálig. Még biztatták is egymást a szemük
sarkából:
– Szólj te, édes
komám! Vagy te is elrontottad a gyomrod a golyólakomán?!
Hanem a szavuk csak nem
jött meg, remegő kezükből kihullott a kardjuk. De volt egy táltos csikajuk. Az
két nyerítés közben megszólalt emberhangon:
– Pattanj csak a hátamra,
ólomhuszárom, én tudom, hol a csákód, elröpítlek oda!
Megörült az ólomhuszár,
leugrott ólomlováról, bizony csak akkor látta, hogy a derék jószág erősen
megsántult mind a négy lábára. Rábízta hát a nádbereki nagy hírű gyógykovácsra,
aki véletlenül épp arra őgyelgett, s azzal a táltos csikó hátán termett.
Kilenc órán át repült
vele a táltos csikó, hegyek felett, völgyek felett, folyók felett, tengerek
felett. Tűnődhetett az ólomvitéz, hogy eshetett meg, hogy ilyen messzire gurult
el a csákója? No, de addigra már le is ereszkedett a táltos csikó egy
száztornyú palota százoszlopos udvarára.
A palotaudvaron hét
szökőkút negyvenkilenc gyémántos sugara szökellt a magasba, s hullott alá
lágyan, lágy permetezéssel a hét kagylóforma márványmedencébe.
Ámult az ólomhuszár, s
épp körülcsodálkozott volna, amikor a márványpadon egy csodaszép tündérlányt pillantott
meg. A tündérlány olyan szép volt, hogy érette minden áldott nap kerek egy
órával később pihent le a nap, mint másutt, hogy tovább láthassa. Hej, az
ólomhuszárnak olyan melege lett egyszeriben a puszta ránézéstől, hogy majd
elolvadt.
– Hát te hogy kerülsz
ide? – csodálkozott a tündérlány, amikor megpillantotta.
Az ólomhuszár hetykén
pengetni kezdte erre a sarkantyúját, hogy csengett-bongott tőle a palota
márvány udvara, és elmosolyodott, de közben kissé zavartan pödörgette
ólombajszát:
– Hát…nagy csatában
voltam, golyót lakomáztam, s a golyólakomázás közben elvesztettem a csákómat.
Csákókeresőben a táltos csikóm röpített ide…
A tündérkisasszony
felkacagott:
– Aztán hol a te táltos
csikód, mert bizony én semerre se látom.
Körülnézett a huszár, s
lekonyult a bajsza, mert a táltos csikó eltűnt, akár a kámfor. De aztán
felragyogott a szeme:
– Igaz, ami igaz. Ám az
is igaz, hogy az én elveszett csákóm ott piroslik az öledben!
– Ez a te csákód? –
csodálkozott a tündérlány. És elpirult. – Az égből pottyant az ölembe. – S
azzal már nyújtotta is a huszárnak.
Az megköszönte, s a
fejére tette. Azzal indult kifelé a palotaudvarból. Ám a világszép tündérlány
utána szaladt. Utol is érte a kapuban.
– Ha kedved tartja,
maradj nálunk -mondta csendesen, és lesütötte a szemét.
– Maradnék szívesen –
felelte a huszár – de hárman mentünk a csatába, a nagy golyólakomára, az egyik
pajtásom otthagyta a fél lábát, a másik a fél karját. Reám várnak. S a lovam is
énreám vár a nagybereki gyógykovácsnál.
A szépséges szép
tündérlány tán még most is integet a selyemkeszkenőjével a palotakapuból, pedig
a három ólomkatona már rég hazaért hozzám.
Mert én voltam a
gazdájuk, kisgyerek koromban. Most meg a kisfiamat szolgálják. Igaz, az egyik
félkarú, a másik: féllábú, a harmadiknak meg a paripáját mindmáig se tudta
meggyógyítani a nagy hírű kovács.
De annyi baj legyen! A
fő: hogy ólomszívüket a becsület hevíti!
Tordon Ákos: A
csodatrombita
Volt egyszer egy öreg
fal. Az öreg falban rozsdás szeg. A rozsdás szegen trombita. A trombitán
százesztendős pókháló. Bizony arról a trombitáról réges-rég megfeledkeztek.
Senki nem fújta meg.
Pedig annak a trombitának
minden egyes szavára száz huszár nyargal elő a semmiből, s teljesíti a
parancsát annak, aki a trombitát fújja. Csakhogy az a trombita messze volt, az
Üveghegyen is túl, az Óperenciás -tengeren is túl, de még a szomszéd utca
sarkán is túl.
Aki meg akarta volna
szerezni, annak előbb az Óriások Anyjához kellett volna beszegődnie kerek egy
esztendőre, miután megmászta az Üveghegyet, és átkelt az Óperenciáson, mert az
a rozsdás szeg, melyen a pókhálós trombita függött, az óriás asszony kamrája
falában volt. Az óriás asszony pedig csak akkor akasztotta le a nyakában
hajókötélen viselt kamrakulcsot, ha szolgájának letelt az esztendeje. Akkor a
szolgának adta a kulcsot – bizony, legény legyen a talpán azt, aki elbírja a
mázsás kulcsot! – s így szólt:
– No eredj, szolgám, a
hátsó kamrába, ott találod a béred: ami megtetszik neked, azt választhatod,
csak egyre vigyázz: ne végy többet, mint amennyit elbírsz, mert abba
beleszakadsz!
Hanem hát nem volt könnyű
a szolga dolga, beleizzadt, amíg az óriási kulcsot a kamrához cipelte, hát még
amikor a zárba kelltt illesztenie! S azután! Belekáprázott a szeme a tenger sok
kincsbe, ami ott eléje tárult! A legjámborabb lélek is megtelt ott sóvárgással,
s úgy belefeledkezett a kincs-szedegetésbe, nem is hallotta, mikor
csapódott be a kamra vasajtaja!
Bizony ott maradt a
kincseskamrában örök fogságban. Pedig hát csak a pókhálós trombitát kellett
volna leakasztania a rozsdás szegről, hogy megszabaduljon. De a trombitát úgy
beszőtték a pókok, hogy emberszem rá sem akadt egyhamar.
No, olyan rossz híre
kerekedett az Óriások anyjának, mert a szolgái kerek esztendő után mind egy
szálig eltűntek, hogy nem akadt ember, aki szolgálatába szegődött volna. Pedig
elkelt volna ott a szolga, mert azóriás asszony tizenkét óirás fia még a
kisujját sem mozdította meg világéletében. Időtlen idő óta hiába várta az óriás
asszony, hogy valaki a házába vetődjék, maga indult hát el, hogy szolgát
keressen.
Felhúzta a lábára régen
kővé vált óriás ura hétmérföldes csizmáit, melyekkel minden egyes lépéssel
hetvenhét óriás-mérföldet tehetett meg, s elindult világgá. Átlépte az
Óperenciás-tengert, keresztüllépte az Üveghegyet, ment-mendegélt, egyszerre
csak egy zöld mezőre ért. A zöld mezőn egy szénaboglyára ült. A szénaboglya
tövében egy legény beszélgetett egy leánnyal.
– A világ végére is
elmegyek teveled, Palkó, de otthon már nincsen maradásom! – mondta a leány. –
Nem akarják, hogy a te feleséged legyek, hogy téged szeresselek!
– Hová vigyelek,
Boriskám, se házam, se kenyerem…- mondta búsan Palkó.
Most megszólalt az óriás
asszony, halkan szólt, csendesen, mégis mennydörgésként zengett a hangja:
– Hová is mennétek, ha nem
énhozzám?! Énnálam ellehettek, s kerek egy esztendő után annyi kincs lesz a
béretek, amennyit elbírtok!
Boriska és Palkó nem
sokat gondolkodott, hanem mind a ketten elszegődtek nyomban az Óriások
anyjához. Szolgálták az óriásokat becsülettel kerek esztendőn át. Az esztendő
leteltével az óriás asszony átadta Palkónak a kamra kulcsát azzal, hogy
válasszon a mátkájával annyi kincset, amennyit ketten elbírnak. De Palkó amint
a kamrába lépett, tüstént meglátta a rozsdás szegen függő trombitát.
– Világéletemben mindig
ilyen trombitára vágytam! – kiáltott fel, s azzal addig ágaskodott, amíg el nem
érte.
Közben Boriska kinccsel
szedte tele rózsás kötényét. Csakhogy az óriás asszony rájuk csapta a kamra
vasajtaját. Szegény Boriska sírva fakadt menten, Palkó pedig bánatában belefújt
a réztrombitába. Hát abban a szempillantásban száz huszár nyargalt elő a
semmiből, s megkérdezték Palkótól: mit parancsol?
– Nyissátok ki a
vasajtót! – parancsolata Palkó, s a száz huszár máris az ajtónak nyomta a
vállát. Amikor kinyílott az ajtó, Palkó örömében újra megfújta a réztrombitát,
erre újabb száz huszár nyargalt elő a semmiből.
– Mit parancsolsz? –
kérdezték Palkót.
– Kergessétek világgá az
óriásokat! – parancsolta Palkó.
A száz huszár erre
világgá kergette az óriás asszonyt tizenkét fiával együtt. Most ismét megfújta
a trombitát Palkó, s harmadszor is száz huszár nyargalt elő a semmiből.
– Mit parancsolsz? –
kérdezte a kapitányuk.
– Röpíts haza bennünket!
– parancsolta Palkó.
A száz huszár
hazaröpítette őket. A fél falu odacsődült a csodálásukra. Akkor Palkó újra
megfújta a réztrombitát, s a semmiből előnyargaló huszároknak megparancsolta,
hogy hozzák el az óriások kincseit.
A kincseket szétosztotta
a faluban a lakodalma napján, s azután szegre akasztotta a réztrombitát. Ott
van az ma is, ha valaki közben le nem akasztotta.
Hogyan lett a huszárnak
lova?
Hol volt, hol nem volt,
volt egyszer egy huszár. Délceg huszár, híres vitéz hírében állt, de nagy volt
a bánata, mert nem volt neki lova. Mégiscsak nagy szégyen, hogy egy huszár
gyalog járjon! Azon tanakodott egyre, hogyan szerezzen lovat magának.
Mit csináljon? Mit
csináljon? „El kellene menni egy lovardába, ahol nem pénzt kér a munkájáért,
hanem lovat.” Szorgalmas volt a huszár, nem félt a munkától. Talált is egy
gazdát.
– Adjon Isten! Jó napot,
gazduram!
– Fogadj Isten, fiam!
Aztán mi járatban?
– Munkát vállalnék.
– Örömest felfogadnálak,
de bizony úgy leszegényedtünk a háborúban, hogy nem tudok fizetni.
– Nem is kérek más fizetséget,
mint egy lovat.
– Egy lovat? De hát az én
lovaim mind betegek, mind gyengék. Aszottak, soványak, hálni jár beléjük az
élet!
– Egyet se féljen
gazduram! Meggyógyítom én őket!
Kezet ráztak.
Megszegődtek.
Bizony elszorult a huszár
szíve a beteg lovak láttán. Egyik gyengébb volt, mint a másik.
„Ezeknek jó étel kell és
jó gondozás!” – gondolta. Hozzálátott. Kitakarította az istállót. Lecsutakolta
a lovakat. Megkefélgette a szőrüket. Készített nekik egy szép tágas kinti
karámot, ahol a napfényben jó nagyokat sétálhattak. Mert ezek a lovak mindig az
istállóban voltak. Nem takarították, nem sétáltatták őket annakelőtte. A huszár
tudta, hogy mi kell a lónak.
„Erőre kapnak, ha adok
nekik jó ennivalót!” – gondolta. „Kaszálok nekik friss füvet, azzal etetem őket.”
A fű jól esett a lovaknak, de csak nem erősödtek.
„Hát, bizony, zabra lenne
szükségük. De a gazda szegény. Nem telik neki zabra.”
Mit csináljon? Mit
csináljon? „El kellene menni egy aratásba, ahol nem pénzt kér a munkájáért,
hanem a learatott zabból néhány zsákkal.” Szorgalmas volt a huszár, nem
félt a munkától. Talált is egy gazdát.
– Adjon Isten! Jó
napot, gazduram!
– Fogadj Isten,
fiam! Aztán mi járatban?
– Munkát vállalnék
az aratásban.
– Örömest
felfogadnálak, mert sok a munka. De bizony, úgy elszegényedtünk a háborúban,
hogy nem tudok neked fizetni.
– Nem is kérek más
fizetséget, mint néhány zsák zabot.
– Zabot? Hát azt szívesen
adok!
Kezet ráztak.
Megszegődtek.
Beállt a huszár az
aratásba. Keményen dolgozott. Sok kéve gabonát lekaszált. Meleg volt, izzadt,
de nem lankadt. Egyre csak a lovakra gondolt, amiknek nagy szüksége van a
zabra, hogy megerősödjenek. Látta ezt a gazda. Elégedett volt a huszár
munkájával. A nap végeztével adott neki öt zsák zabot.
Örömmel vitte a zabot a
lovakhoz a huszár. Megetette őket. A lovak a zabtól úgy jóllaktak, hogy
kikerekedett a hasuk, megfényesedett a szőrük, visszatért az erejük. Örült a
huszár. Elégedett volt a gazda. Megajándékozta a huszárt egy szép barna lóval.
Felpattant rá – amúgy huszárosan! – és délcegen nyargalt a mezőben! Jól gondját
viselte! Ápolgatta, szeretgette. A lova is szerette a huszárt, mert jó gazdája
lett. Óvta, vigyázta őt minden csatában. Párja sem volt annak a lónak az egész
huszárezredben!
Tordon Ákos: A
mézeskalács huszár
Élt egyszer egy huszár.
Mézeskalács huszár. Mézeskalácsból volt a csákója, csizmája, kardja, paripája.
Mézeskalácsból volt a szíve is, mégis megdobbant, amikor Napsugár kisasszonyt
megpillantotta. Nyomban megszerette, feleségül kérte.
De Napsugár kisasszony
csak kacagta. Kacagta alkonyatig rendületlen, s akkor elillant a többi
napsugárral.
– Hej-haj! – búsult a
huszár, és mézeskalács szíve akkorát dobbant bánatában, hogy a jegenyefa hegyén
üldögélő Hold is meghallotta.
– Mi baj huszárom? –
kérdezte részvéttel.
– Feleségül kértem
Napsugár kisasszonyt – panaszolta a huszár -, de ő hallani sem akar rólam.
– Bizony nem csodálom, a
Napsugár kisasszonykák mind rátartiak – felelte a Hold. – Kevesellik a
magadfajta mézeskalács huszárokat… Az én leányaim szerényebbek…
A szende Holdsugár
kisasszonykák ott táncoltak szemlesütve a Mézeskalács huszár előtt. De az meg
sem látta őket, egyre csak a Napsugár kisasszonyra gondolt.
A legkisebb holdsugárka
megsajnálta, s így szólt hozzá:
– Ismerem jól a Napsugár
kisasszonyodat. Ha azt akarod, hogy a feleséged legyen, el kell őt kápráztatnod
csodálatosnál csodálatosabb hőstettekkel!
Több se kellett a
huszárnak! Megsarkantyúzta a lovát, s elvágtatott a legnagyobb csata kellős
közepébe. Olyan vitézül verekedett, hogy csata után annyi kitüntetést kapott,
hogy még a lovának is jutott belőle!
Elő is léptették
tábornokká nyomban, s hozzá akarták adni feleségül a császár legkisebb leányát,
de a Mézeskalács huszár nem ment el háztűznézőbe a császár udvarába, helyette a
felkelő nap felé sarkantyúzta lovát.
A kényes – fényes
Napsugár kisasszony táncos léptekkel indult a földre, ám útközben nagy fekete
felhő állta el az útját, és várába zárta. Ki tudja meddig raboskodott volna
ott, tán meg is őszül a raboskodásban, ha a Mézeskalács huszár ki nem
szabadítja.
– Köszönöm, hős vitéz! –
nyújtotta ujja hegyét megmentőjének Napsugár kisasszony. A sok kitüntetés miatt
nem ismert rá a Mézeskalács huszárra.
– Szólj, mit kívánsz hősi
tettedért!
– Kívánhatok – e mást –
válaszolta a Mézeskalács huszár -, mint amit tegnap kívántam: azt, hogy légy a
feleségem!
– Ó, hát te vagy a kis
Mézeskalács huszár? – húzta el száját Napsugár kisasszony, és kacagni kezdett.
– Ne kacagj ki, komolyan
beszélek! – kérte a Mézeskalács huszár.
– Jól van. Én komolyan
beszélek – komolyodott el Napsugár kisasszony. – A feleséged leszek, ha
holnapra tükörre cseréled ki a szívedet érettem!
– Kicserélem – felelte a
huszár, és elvágtatott mézeskalács lován. Sorra járta a mézeskalácsosokat, de
csak a százegyedik mutatott hajlandóságot, hogy tükörszívre cserélje ki a
szívét.
Azóta a tükörszívű
Mézeskalács huszár a világot járja, megtalálhatjátok őt minden vásárban, hiszen
messzire csillog a tükör a szíve helyén. Az aranyfényű Napsugár kisasszony is
ott kelleti magát a tükrös mellű huszár előtt, de hiába, mert a huszár azon
minutumban, hogy tükörré cserélte el a szívét, elfeledte őt mindörökre.
Forrás: www.jatsszunk-egyutt.hu