Beköszöntött az ősz
utolsó hónapja. A 2. osztályos gyerekek az őszi szünet után kipihenve,
feltöltődve, derűsen tértek vissza az iskolába. Ági nénivel a tanító nénijükkel
leültek körbe a szőnyegre és elmesélték mi történt velük az októberi vakáció
alatt. Bevallották, hogy nagyon jó volt otthon pihenni, játszani,
kirándulni, de már várták, hogy találkozzanak a barátaikkal és tanító
nénijükkel. Amikor befejezték a beszélgetést Ági néni szólalt meg:
– Boldog vagyok, hogy mindenkinek jól telt az őszi szünet, de most már üljünk a
helyünkre – kérte Ági néni
– Ági néni, ne tanuljunk még ma! –kérték sóvárgó, csillogó szemekkel a gyerekek.
– Akkor mit szeretnétek csinálni? – tudakolta mosolyogva a tanító néni.
– Beszélgessünk, meséljünk, játszunk! – vágtak szinte egymás szavába a gyerekek.
Ági néni szeretettel
nézett körbe kis csapatán és már tudta, hogy ma bizony nem lesz tanulás. Úgy is
olyan ügyesek nem maradnak le semmiről. – Tűnődött magában.
Ebben a pillanatban, amíg
a tanító néni töprengett, mintha a meseláda is meghallotta volna a gyerekek és
Ági néni gondolatait, nem hiába csodás meseláda. Halk zenélésbe kezdett és
óvatosan leereszkedett a szőnyeg közepére. Amikor leért bámulatos dolog
történt, ahogy kitolódott a novemberi fiók úgy telt meg az osztályterem
csillogó ködfoltokkal, zúzmarás levelekkel. A gyerekek szájat tátva maradtak
attól a gyönyörűségtől, ami körbe vette őket. Izgatottan szólalt meg Tomi:
– Hú de izgi, kaptunk egy újabb mesét.
Ági néni örömmel vette ki
a papírtekercset és el is kezdte a mese olvasását.
Hetedhétországon is túl,
az Óperenciás tengeren is túl, az üveghegyeken is túl, élt egyszer egy király,
egy királynő és egy királyfi. A királyt Cimborabos királynak hívták, a
királynőt Barátnőszikének, a királyfit Pajtitusznak. Nagy szeretetben,
boldogságban éltek. Az udvar népe leste a kis királyfi minden kívánságát.
Ugrottak minden szavára, játszottak vele. A királyi család és az alattvalók
szeme fénye volt a gyermek.
Ahogy Pajtitusz
cseperedett igaz, hogy mindent megkapott jóságos szüleitől, de szíve mégis
megtelt szomorúsággal. Rosszkedvű lett, nem volt kedve már az udvar lakóival
játszani, csak ült a szobájában egykedvűen. A királyi család nagyon
megrémült, milyen betegség lehet, ami gyermeküket kínozza. A legjobb tudósokat,
orvosokat hívták a városból, országból, az Óperenciás tengeren túlról, hogy
derítsék ki mi lehet gyermekük szomorúságának oka. A sok tudós, doktor csak
rázta a fejét, amikor a király érdeklődött a fia hogyléte felől, hogy ők bizony
nem tudják, mi lehet a királyfival.
– Szedte vette teremtette- mérgelődött a Cimborabos király- én már pedig addig ki
nem jövök a fiam szobájából, amíg nem tudom meg mi bántja. Hívta magával
Barátnőszike királynőt is.
– Barátnőszike, feleségem gyere, tarts velem derítsük ki mi szomorítja
egyetlen gyermekünk szívét - szólt kedvesen, s ezzel kézen fogta élete
párját és bementek a királyfihoz.
Nem is gondolnátok miért
volt az Pajtitusz úrfi szomorú. Elmesélte királyi szüleinek, hogy ő amikor a
palota udvarán a felnőttekkel játszott meghallotta, ahogy a faluban a gyerekek
épp iskolába sereglettek. Olyan vidámak voltak, nevetgéltek, beszélgettek,
játszottak a vásártéren és utána nagyon szomorú lett. Egymásra nézett a
király és a királynő, csodálkoztak, de nagyon boldogok voltak, hogy fényderült
mi nyomasztja a gyermekük szívét. Ekkor Pajtitusz egy kérdéssel fordult
Cimborabos király felé:
– Felséges király apám engedd meg, hogy én is játszhassak és iskolába járhassak a
többi gyerekkel- kérlelte apját reménykedve a királyfi.
A Cimborabos király és
Barátnőszike királynő gondolkodóba estek, hogy mitévők legyenek, mit is
csináljanak. Ekkor a király hirtelen a fejéhez kapott:
– Megvan kitaláltam, ha azt szeretnéd, hogy a palota kapuján kívül találkozz
gyerekekkel és közéjük járj iskolába, ki kell állnod három próbát – mondta.
A királyfi szeme
felcsillant, örömmel kíváncsian nézett király apjára.
– Juj de jó, juj de jó, úgy izgulok és várom már felséges király apám! Mi lesz az
első próba – kérdezte és odaszaladt megölelte szüleit.
– Az első próbát a lovagjaink állítják össze neked, holnap kelj fel korán,
reggeli után találkozunk a lovagteremben.- mondta Cimborabos király komoly
hangon, de mosolyogva és játékosan megkopogtatta a kis királyfi fejét.
Eljött az első próbatétel
napja, Pajtitusz úrfi alig bírt aludni a nagy izgatottságtól, de tudta, hogy
mindent meg fog tenni, hogy ki állja a próbát. Reggel korán már a lovagteremben
várta a feladatot. Az első próbán sok mindent szükséges volt teljesíteni,
kapott egy zsákot és abban kellett áthordani egyik helyről a másikra egy kisebb
farakást. A lovagok még abban is agyfúrtak voltak, hogy a királyfi
tudja-e melyik a bal és jobb keze. Pajzsot kellett hol az egyik, hol a kezébe
venni mikor mit mondtak neki. A sikeres próbatétel után kapott a lovagoktól egy
jó tanácsot, de ne feledd Pajtitusz többet ésszel, mint erővel! A királyfi úgy
szaladt, mint még soha, hogy közölje szüleivel az örömhírt, hogy sikerült az
első próba. Cimborabos király és Barátnőszike királynő nagyon örültek. A király
boldogan ölelte magához gyermekét és így szólt:
– Halld akkor a második próbát, amit a tudósaink állítottak össze.
– 5 szénarakás meg 3 szénarakás összehordva hány szénarakás?- kérdezte Tudós
Tódor
Járkált a királyfi fel
alá a trónteremben egyszer csak örömmel kiabálja a választ:
– Mi sem egyszerűbb, hát egy- kiálltja fülig érő szájjal. Teljesítette a második
próbát is.
– Jól van fiam büszke vagyok rád, holnap jöhet a harmadik próba, de hogy mi majd
csak reggel tudod meg- mondta sejtelmesen és feleségére bazsalygott.
Mindenki nyugovóra tért,
a királyfi is mély álomba merült, elfáradt a próbatételektől és az
izgalomtól. Reggel a kakas kukorékolására ébredt, és azonnal eszébe
jutott, hogy eljött az utolsó megmérettetés napja. Kipattant az ágyából és már
rohant is a trónterembe. Szülei már nagyon várták.
– Drága gyermekünk az utolsó próbatételt bizonyára már nagyon várod. Ezt a
feladatot édesanyád és jó magam találtuk ki számodra – mondta kedvesen a
király- bebizonyítottad, hogy erős vagy, az eszed is a helyén van. El is
mondjuk, hogy mi az utolsó próbád- és Pajtitusz királyfi kezébe adtak egy
táskát, amiben irka volt, palatábla és spongya. Nincs más dolgod, öltözz át
kényelmes öltözékbe és mehetsz az iskolába.
– Ez tényleg igaz, mehetek iskolába a többi gyerekhez? Ez az utolsó próba, hát ez
pompás-örvendezett az úrfi, és már szaladt is átöltözni
Szülei kikísérték a
palota kapujáig, elbúcsúztak tőle nagy öleléssel és sok sikert kívántak neki az
iskolához.
Amikor beérkezett a
gyerekekhez csodálkozva nézték, hogy ki az új kisfiú. Rögtön körbevették,
kérdezgetni kezdték:
– Honnan jöttél, mi a neved, te kicsoda vagy?-faggatták a gyerekek.
A tanító néni lépett oda
és bevezette a gyerekeket az iskolába, leültek és nyugodtan beszélgetni
kezdtek.
– Gyerekek mától lesz egy új osztálytársatok fogadjátok őt olyan szeretettel,
ahogy szeretnétek, hogy titeket fogadjanak. –kérte Kedves Sára, a tanító-
Mutatkozz be a többieknek Pajtitusz!
A királyfi bátran
felállt, elmesélte, hogy itt lakik nem messze az iskolától és mennyire vágyott
már arra, hogy találkozhasson a gyerekekkel.
– Ezt nem értem, ha itt laksz a közelben akkor miért nem találkoztunk eddig?-
kérdezte a cipészmester fia Jancsi.
– Én a palotában lakom és igaz, hogy nagyon szeretem a szüleimet, és mindenkit,
aki a palotában van, de nagyon egyedül éreztem magam. Főleg azóta, hogy
meghallottalak titeket, milyen vidáman mentek az utcán és játszotok közösen a
piactéren, Úgy éreztem nekem is szükségem van társakra, pajtásokra -ismerte be
Pajtitusz és kíváncsi szemekkel nézte a gyerekeket-mit fognak szólni.
– Ó, ha ott lakhatnék, nem vágynék másra, biztos mindent megkaptál!- sóhajtott
fel a pék lánya Örzse.
– Igazad van sok mindent megkaptam, amit a szüleimtől megkaphattam, de sokszor
egy jó barát drágább az aranynál- mondta bölcsen Pajtitusz
A gyerekek szünetben
tengersok kérdést tettek fel a királyfinak, aki mindenkinek próbált illendően
válaszolni.
A következő óra után már
Pajtitusz együtt focizott, fogócskázott a gyerekekkel. Olyan boldogan ragyogott
arca, mint a nap az égen. Iskola után kiment az egész osztály a piactérre
beszélgetni, játszani. Kezdett besötétedni, mindenki elindult haza. A királyfi
már alig várta, hogy elmesélhesse király apjának és király anyjának ezt a
csodálatos napot.
Amikor haza ért
beviharzott a trónterembe és vacsora közben csak mesélt, mesélt annyira boldog
volt. Cimborabos király és Barátnőszike királynő büszkék voltak a fiukra,
hogy kiállta a harmadik próbát és büszkék voltak a falu népére is, hogy ilyen
szeretettel fogadták gyermeküket. Meg is ígérték az úrfinak, majd elhívhatja új
barátait a palotába, mert ők is meg szeretnék ismerni ezeket a kedves
gyerekeket. A király még vacsora után odahívta magához gyermekét és így szólt:
– Bebizonyítottad, hogy nem csak az eszed, hanem a szíved is a helyén van.
Boldogok vagyunk, hogy ilyen gyermekünk vagy!
Este a királyfi lefeküdt
és alig várta, hogy újra felkeljen a nap és elindulhasson barátaihoz az
iskolába. Tele volt a szíve szeretettel, hogy most már neki is vannak társai,
barátai.
Itt a vége fuss el véle,
köss csomót a végére!
Forrás: www.kepesvagyrafejlesztohaz.hu
