Az elcserélt Márton

„Tényleg csodálatos volt együtt nyaralni veled” – így szólt az első mondata annak a levélnek, amelyet egy mai Márton kapott egy Krisztina nevű, számára teljesen ismeretlen lánytól. Nem tudott rájönni, ki lehet az a Krisztina, pedig a levél az ő címére érkezett. Tévedés volna? Vagy közönséges tréfa? Márton töprengve markolta meg a mankója fogantyúját, és föl-le botorkált szobájában. Valószínűleg inkább tévedés lesz. Hiszen miért akarná megtréfálni őt ez az ismeretlen Krisztina? „Talán egész egyszerűen válaszolnom kellene neki” – gondolta.

- Hogy csillog a szemed! Csak nem történt valami? – mosolygott Krisztina édesanyja. A kislány egy levelet lobogtatott a kezében.

- Mártontól jött! – ujjongta. – Mégiscsak válaszolt!

- Csodálkozol rajta? – kérdezte az édesanyja.

- Hát persze! – felelte Krisztina. – Először nem is akarta megadni a címét. És azt állította, hogy nagyon rossz levélíró.

Kicsit később, amikor kijött a konyhába, Krisztina csöndes volt, és elgondolkodó.

- Valami butaságot írt? – faggatta édesanyja aggodalmasan.

- Egyáltalán nem. Csak elképesztő, hogy mennyire félreismertem. Mindig azt hittem, hogy összevisszasággal van tele a feje. Pedig igazán rendes.

Hónapok teltek el, jöttek és mentek a levelek. Egy nap meredten nézte Márton a borítékból kihulló meghívólevelet.

- Most mi lesz? – kérdezte magától. – Mit gondol majd rólam, ha elmegyek? Hiszen én nem az a Márton vagyok. Már rég meg kellett volna írnom neki.

Tanácstalanul nézte magát az erkélyajtó üvegében: beteg lábait, kezében a botot. És ráadásul még szemüveges is. Végül nagyot sóhajtott.

- El kell mennem. Egyszer mindenképp meg kell tudnia.

Három nap múlva, amikor leszállt a vonatról, azonnal felismerte Krisztinát. Pont úgy állt ott a reklámoszlop mellett, ahogy megírta, és minden fiút megnézett, aki most érkezett. Tétován sántikált oda hozzá.

- Tessék? – kérdezte Krisztina. – Mi van?

Szó nélkül odanyújtotta neki a meghívólevelet.

- Ó! – kiáltotta a lány, és mélységes csalódottság csengett a hangjában: - Csak nem jött közbe valami? Csak nem betegedett meg? Téged küldött maga helyett?

- Nem – felelte csöndesen Márton. – Csak annyi az egész, hogy én vagyok az. Én vagyok az a Márton, akivel leveleztél. Krisztina arcát pirosság öntötte el.

- Ne viccelj! – kiáltotta. – Te és Márton? Nevetnem kell!

Tekintetével tetőtől talpig alaposan végigmérte a fiút.

- Mártonnak erős szálú fekete haja van. Az álla gödrös és egy kis idegen akcentussal beszél. Ibizán nyaralt, ott találkoztunk. Elhiszed most már, hogy nem rád gondoltam?

Miközben Krisztina leírta a maga Mártonját, a fiú gondolatai nekilódultak.

- Ismerem őt én is – mondta aztán. – Mártonnak hívják, mint engem, két utcával arrébb lakik, és egy osztályba járunk. Szándékosan adott rossz címet neked.

- Miért tette volna? – kérdezte Krisztina. De abban a pillanatban már tudta is a választ. Mit is mondott neki Márton Ibizán?

- Írni? Én? Neked? Előbb tanul meg egy tehén táncolni, mint én levelezni. – Aztán furcsán felnevetett: - Na, mégsem akarok ilyen lenni. Ha valakit egyszer Mártonnak hívnak, az tudjon osztozni.

Krisztina akkor nem értette pontosan, mire is céloz. Csak most jött rá, hogy arra gondolt ott, Ibizán: egy Márton a barátságot éppúgy megoszthatja, mint a köpenyét. Kettévágta és a felét egyszerűen elküldte Krisztinának. Szomorúan nézett Mártonra.

- Utazz vissza! – mondta neki. – Éppúgy becsaptál engem, mint ő.

- Igen – ismerte el Márton. – Ez nekem is fáj. De annyira jólesett, hogy írtál. És írtál volna akkor is, ha megtudod, ki vagyok?

Krisztina megrázta a fejét.

- Hagyj békén! – mondta. -  Nem akarlak látni többet. Éppolyan aljas voltál, mint a másik Márton.

És elrohant.

Csak akkor állt meg, amikor már messze elmaradt mögötte a pályaudvar. Megjelent képzeletében az ibizai Márton kusza hajával és kusza gondolataival. Aztán az „elcserélt Márton” is a pályaudvar peronján, ahogy állt ott véznán, félénken, de ugyanakkor bátran is. Igen, bátor is. Vagy talán nem? Végül is eljött, ahelyett hogy továbbra is a másik mögé rejtőzött volna. Találhatott volna valami kibúvót, ha akar… Hirtelen elnevette magát. Az elcserélt Márton ötlete végül is nem volt rossz. Az biztos, hogy kitűnő levelezőpartner. És lehetne belőle igazi barát is. Talán még, ha…

Az indulást jelző dallam és egy mozdony dübörgése a fülébe hasított. Lélekszakadva ért vissza a pályaudvar peronjára. Márton ott állt a vonat ablakában: az arca sápadt és szomorú volt. Hitetlenkedő csodálkozás futott át rajta, amikor meglátta Krisztinát, aki buzgón integetett neki a meghívólevél borítékjával.

- Írj hamarosan! – kiáltotta a fülsiketítő zajon át. – Majd én is írok!

Márton rábólintott.

Forrás: Mikulástól karácsonyig