A hosszú, színekben dúskáló ősz után egyik napról a
másikra leesett az első hó. Bár Zsófi és Karcsi szülei már késő este
felfigyeltek az utcai lámpa fényében pilinkélő hóra, a gyerekek csak reggel
vették észre, hogy az egész környék fehér ruhát öltött.
– Odanézz, Anya! Esett a hó! Jaj, de jó! Ma a
hócsizmámban szeretnék az oviba menni! – örvendezett Karcsi.
Zsófi is odatapasztotta a két kezét és az arcát a
hideg ablaküveghez, és csak némán nézte az utcát. Talán már az első hóember
építése járt a fejében.
A gyerekek villámgyorsan elkészültek, és rábeszélték
anyukájukat, hogy korábban induljanak el az oviba. A nagycsoportos Zsófi, aki
két évvel volt idősebb öccsénél, kiszökkent a bejárati ajtón. Feltekintett, és
igyekezett néhány szállongó hópihét elkapni. Karcsi pedig nekifutott, és
egy nagy lendület után hatalmasat huppant a hóba. Szerencsére nem ütötte
meg magát, mert a fehér takaróval borított füvön landolt. Éppen elkezdett
feltápászkodni, amikor valamire felfigyelt.
– Anya, gyere ide gyorsan! Mutatni akarok valamit.
Anyával együtt Zsófi is odalépett Karcsihoz, és
arrafelé néztek, ahova a vastag kesztyűbe rejtett kezével mutatott.
– Látjátok? Nyomok vannak a hóban. Ahhoz a bokorhoz
vezetnek.
Karcsi kérdően nézett nővérére és anyukájára. Zsófi,
aki nagyon élvezte, amikor valami újat taníthatott kisöccsének, azonnal
rávágta:
– Nyuszi járt a házunk előtt, Öcsi! Biztosan a havazás
elől akart elrejtőzni, és bebújt a bokor alá.
– Egy igazi nyuszi? Nahát! Bevihetjük a házunkba is?
Az enyém lehet? – és még áhítozva hozzátette: – Nagyon szeretném!
Erre már az anyukája válaszolt:
– Karcsikám, ez vadnyúl. Itt él az utcán és a közeli
mezőn.
Még mielőtt a kisfiú elpityeredett volna, Zsófi
kétségbeesetten felkiáltott:
– De mit fog most enni ez a szegény nyuszi? A
bokrokról már lehullott a levél, a füvet pedig vastag hó takarja.
Ő és a kisöccse faggató szemekkel nézett fel
anyukájukra.
– Gyerekek! Indulnunk kell az óvodába. Délutánra
biztosan kiötlünk valami megoldást.
Hamarosan alábbhagyott a havazás, és az oviból
hazafelé jövet már nem is esett. A gyerekek a házuk elé érve látták, hogy
egymást keresztező, keszekusza nyuszi lábnyomok tarkították a hóval takart
füvet. Útközben anyukájuk megígérte, hogy valami meglepetés vár rájuk. Most
benyúlt a terasz oszlopa mögé, és előhúzott egy nagy zacskó nyuszi eledelt.
A gyerekek ujjongva siettek hozzá, és mindketten
kaptak egy-egy kis pohárral belőle. A bokor tövéhez öntötték, mert ott látták a
legtöbb nyomot. Még vártak néhány percet, hátha a nyuszi máris belekezd a
lakmározásba, ám hamarosan elkezdtek dideregni, így aztán inkább bementek a
házba. Az ablakból próbálták kilesni a nyuszit, de nem láttak semmi mocorgást.
Vacsora előtt Karcsi megkérdezte:
– Anya, megnézhetjük, hogy megette-e már a nyuszmusz
az ételt?
– Jó ötlet – válaszolta anya. – Gyerekek, bújjatok
gyorsan kabátba, és húzzatok csizmát! Amilyen csendesen csak tudunk, kiosonunk
a ház elé.
Így is tettek. Amikor a nyuszi eledel hűlt helyét
találták a bokor alatt, a testvérek örömükben lelkendezni kezdtek. Az étel
helyett picike, fekete bogyócskák díszítették a fehér havat. Mit gondolsz, mik
voltak azok?
A tél folyamán Zsófi és Karcsi sokszor megetette a
nyuszit, és néha még meg is pillantották. Persze, ahogy megjelentek, a fehér
farkú szőrgumó átiszkolt az utca túloldalára. De mi-előtt elmenekült előlük,
rájuk nézett néhány pillanatra. Ekkor mindkét gyereknek az az érzése támadt,
hogy hálával volt teli a nyuszi két barna szemecskéje.
Forrás: www.operencia.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése