Az alábbi mesék tavaszi
virágokról szólnak. Egy-egy történet mesélése során felidéződhetnek bennetek a
közös kertészkedés, kirándulás, virággondozás élményei is, vagy éppen a
cselekmény kelthet jó hangulatot bennetek. Sok ismeretet is rejtenek a mesék a tavaszi
virágokról, évszakokról, vagy éppen a virágültetésről. A rózsa és a tulipán a
népmesékben is gyakran megjelenő motívum, így erre is találtok példát az
alábbi, tavaszi virágokról szóló mesék között.
Mester Györgyi: Egyetlen
kívánság
Még az ősidőkben történt,
amikor a bölcs öreg Természet apó úgy döntött: minden növénynek legyen zöld a
szára és a levele, de a virága maradjon fehér.
Úgy gondolta, ha külső
formájukban változatosak, színben azonban egyformák lesznek, sohasem fognak
összeveszni, nem irigykednek majd egymás szépségére.
Hosszú ideig így ment ez,
mígnem egy télvégi napon a hóvirág, hogy megszabaduljon a
vállán lustálkodó utolsó hópelyhektől, megrázta harang alakú fejecskéjét, és az
akkorát csendült, hogy felriasztotta álmából a békésen szunyókáló fehér
ibolyát.
A bonyodalmak ekkor
vették kezdetüket.
A szerény ibolyának
ugyanis azon nyomban lelkiismeret-furdalása támadt: bizonyára elaludt, ezért
egyenesen neki szánták a hangos ébresztőt. Nagy nehezen kikecmergett a még
kemény hópáncél alól, hogy szétnézzen a külvilágban.
Körbekémlelve azonnal
rájött: ez még nem az ő ideje, vagyis odébb van még a tavasz. Fázósan húzta
magára zöld leveleit, de így is majd megfagyott, nem bírta abbahagyni a
didergést. A dermesztő hideg hamarosan kékre festette fehér szirmait.
Mikor kissé megenyhült az
idő és olvadni kezdett, a tócsák fénylő felszínén meglátta önnön tükörképét.
Meglepődött nagyon, hogy milyen szépen mutatnak fagytól megkékült szirmai.
– Nem is bánnám, ha így
maradna – szólalt meg fennhangon. Aztán magában továbbgondolta a dolgot: – ha
Természet apó meglátja, biztosan nem engedi, hogy megtartsam a kék szirmokat.
Bárcsak megtarthatnám őket! – sóhajtotta.
A pajkos szél felkapta a
sóhajt, és maga előtt kergetve, űzve, egészen Természet apó füléig juttatta.
Természet apó nemhiába
volt öreg és bölcs, a sóhaj a szívéig hatolt, és megértette, hogy minden virág,
akármilyen kicsi és szerény is, boldogan viselne szebb külsőt, hiszen a szépség
iránti vágy mindenki szívében titkon ott lapul. Végül is, attól a világ is
tarkább, élvezhetőbb lenne.
Elhatározta hát, hogy
korábbi döntését megváltoztatva, egyetlen kívánságát teljesíti
minden virágnak.
Az elhatározást tett követte, s elindult, hogy sorra látogassa kedves virágait.
A hóvirág – mely
kitüntetésnek érezte, hogy a hóról kapta a nevét -, teljesen meg volt elégedve
a külsejével, így azt kérte, maradjon minden úgy, ahogy van.
A kis ibolya a szirmai
kék színére volt büszke, ezért azt kívánta, az ne is változzon meg többé.
A földből, a melengető
nap sugaraira előbúvó kankalin magatartása azonban ugyancsak
meglepte Természet apót. A kis haszontalannak még ki sem simultak a hosszú,
téli szunyókálásban meggyűrődött apró levelei, amikor máris megjegyzést tett a
közelében viruló, új színben pompázó ibolyára.
– Egyeseknek lehet,
másoknak meg nem, kiríni a tömegből?! Ezt meg ki engedte meg
neked?! – förmedt rá az amúgy is félénk virágra.
– Te is kívánhattál volna
egyet, egyetlenegyet, ha nem lennél ilyen féltékeny és önző.
Látom, egészen elsárgultál az irigységtől – szólalt meg Természet apó. – Maradj
is így,
mert ez meg az én kívánságom.
Természet apó a
gyöngyvirágtól is megtudakolta, mit szeretne. Ez, hogy össze ne tévesszék a
harangvirággal, fehér virágcsengettyűi kelyhébe finom illatot kért.
A harangvirág – mondván
fehér harangjai a gyöngyvirágnak is vannak – világos rózsaszín
kívánt lenni. Meg is kapta.
Kívánság terén azonban a
tulipán még a bölcs öregnek is fejtörést okozott, ugyanis nemhogy
nem kívánt semmit, megszólalni se volt hajlandó, szorosan összezárta a
szirmait. A többiek azonban igen kedvelték ezt a társukat. Sorra dicsérték hát
kecses alakját, karcsú, hosszú szárát, formás szirmait, lándzsa alakú leveleit.
Még a szél is azt susogta, „szép vagy, nincs miért szégyenkezned”.
A kis tulipán nem bírta sokáig elviselni a bókokat, egyszer csak elpirult tőlük
az összes virágszirma. Ettől pedig még szebb lett, így a ki nem mondott
kívánsága is teljesült: csodálatos, piros tulipánná vált, és úgy is maradt
mindörökre.
Természet apónak
köszönhetően a többi fehér virág is színt vagy illatot kapott, ki-ki
kívánsága szerint. És mivel jól és okosan tudtak kívánni, így lett általuk
sokszínűen tarka, illatos és gyönyörű a világunk.
Fésűs Éva: Kié a virág?
Malacka egyszer gyönyörű
virágot talált az erdőben. Akkorát visított örömében, hogy a bükkfa oldalán
dolgozó harkály félrenyelte a farontó kukacot.
– Ejnye! – bosszankodott.
– Miféle csendháborítás ez?
– Én nem háborítok
semmiféle csendet, csak kimondhatatlanul örvendezek az én szépséges virágomnak!
– visított tovább malacka – Nézd meg, ha nem hiszed!
A harkály odasandított.
– Csakugyan gyönyörű. De
mi a neve?
– Természetesen
Neszepisze virág – ugrándozott a vadmalac, ekkor azonban odatoppant a kényes
őzike.
– Tévedsz! Ilyen szép
virágnak csak őzikefüzér lehet a neve!
– Semmi közöd hozzá! –
visított a kunkorifarkú. – Ez a virág az enyém, mert én találtam.
– De azon a tisztáson
nőtt, ahol én szoktam játszani!
– Kár a szóért! – lépett
közéjük fölényesen a rókakölyök. – Ez a virág a világszerte ismert rókatulipán
és át fogom ültetni a saját kertembe!
– Ülteted ám az
árvacsalánt! – huppant melléje a mókus. – Én láttam meg legelőször, onnan a
magasból.
– Ugyan, mikor?
– Tegnap ilyenkor!
– Hiszi a piszi! Akkor
mért nem szóltál?
– Mert a virág egyikőtöké
sem, hanem az enyém! – válaszolt mókus helyett váratlanul macika, és mindjárt
szagolgatni kezdte az üde szirmokat. – Mézszagú! Világos, hogy nekem termett!
Malacka segélyt kérőn
tekintett fel a bükkfára.
– Harkály bácsi, tégy
köztünk igazságot!
– Nem vagyok én bíró –
berzenkedett a harkály – , és úgy sem tudnék olyat mondani, hogy mindannyian
elégedettek legyetek.
– De hát akkor mi lesz?
– Egyszer csak kiderül az
igazság magától.
– Csakhogy én addig nem
várok! – kiáltott malacka, és mindjárt egy botocskát ragadott, hogy vonalat
húzzon vele a földön a virág köré; bűvös kört, amibe senkinek sem szabad
belépnie.
Hanem a többiek azt
hitték, hogy malacka verekedni akar a botocskával. A róka nagyot kanyarított
lompos farkával, hogy kiüsse a kezéből, de ugyanakkor a kényes őzet is
meglegyintette. Az őz visszarúgott, és eltalálta macika bal hátsó lábát. Macika
sem volt rest, visszabokszolt a mancsával. Közben mindenki azt visította,
kiabálta, brummogta, hogy:
– Enyém a virág! Enyém a
virág!
Akkor arra jött a sün.
Letette csigákkal teli kis kosarát, körülnézett, és csodálkozva kérdezte:
– Hol van itt virág?
A virág, amelyen
összevesztek, eltiporva, tönkretaposva hevert a tisztáson. Akkora csend lett,
hogy a hangyák lépteit is hallani lehetett a fűben. Legelsőnek malacka
pityeregte el magát.
– Jaj, odavan a virágom!
Most már mindegy, hogy mi lett volna a neve.
– Úgy láttam, őzikefüzér
volt – fintorgott az őz –, de azt hiszem tévedtem.
Megnézte a letiport
növényt, azután sántikálva odébbállt.
– Giz-gaz! – legyintett a
sunyi róka.
– Gyim-gyom! – brummogta
macika, a mókus pedig még megtoldotta.
– Söprűnek sem való!
Egykettőre otthagyta
mindenki, harkály doktor pedig folytathatta a dolgát. Le sem nézett a
tisztásra, csak három sikeres féreg-operáció után vetett egy sajnálkozó
pillantást az eltaposott, szép virágra – de akkor azt hitte, káprázik a szeme
attól, amit látott.
A virág újra egyenes
száron állt, mert valaki gondosan karóhoz kötötte, földjét megkapálta,
elegyengette körülötte.
– Nini! – kiáltott
harkálydoktor – Hát mégis van ennek a virágnak igazi gazdája?
Jobban körülnézett, s
akkor látta, hogy a kicsi sün jön a patakról egy öntözőkannával döcögve, és
nagyon jókedvűen dudorászik magában.
A pitypang meséje
A virágok tündére egy
napon sorra meglátogatta az alattvalóit, megkérdezte tőlük, nincs-e panaszuk,
kérésük, kapnak-e hűvös reggeli harmatot, kedvesen játszadozik-e velük az esti
szél, fölkeresik-e őket a pillangók.
A kényes kerti virágok
sorra elmondták panaszaikat. A rózsa arra kérte a tündért, intézze úgy, hogy a
viola illata ne legyen olyan fűszeres – mert irigy volt ez a kerti rózsa,
irigyelte a viola édes illatát, azt szerette volna, hogy az emberek csak az ő
illatában gyönyörködjenek.
A virágok tündére jószívű
volt, mint az egy tündérhez illik, megszidta hát az irigy rózsát, és
megsimogatta a hallgatag, csöndes violát.
A százszorszép arra kérte
a tündért, növesszen neki töviseket, hogy az emberek nehezebben tudják
leszakítani; a liliom élesebb kardokat kért; az estike meg azt szerette volna,
ha ő nem este, hanem reggelenként nyílna, illatozna.
A tündér zokon vette a
virágokhoz csöppet sem illő sok kérést meg panaszt, rosszkedvűen ment el a
kertből. Elhatározta, hogy egyhamar nem látogatja meg ismét az elkényeztetett
virágokat, s lehorgasztott fejjel ballagott hazafelé, az erdőbe.
Így történt, hogy
meglátta az út szélén, a porban virító pitypangot. Megállt előtte:
– Mondd, kedves pitypang, nincs valami kérésed, panaszod?
A pitypang csak ingatta
sárga fejét, hogy nem, nincs sem kérése, sem panasza.
– Nem kívánsz magadnak jó
illatot? Esetleg tüskéket, hogy ne tudjanak leszakítani a gyerekek?
Nem, a pitypang nem
kívánt semmit, de mikor a tündér továbbment, fölsóhajtott. Meghallotta a tündér
a pitypang sóhaját, visszafordult:
– Talán mégis szeretnél kérni valamit, pitypang?
– Hiába minden, tündér, az én bánatomon te sem tudsz segíteni – mondta a
pitypang.
– Messze földről kerültem ide, ebbe az országba, meggyökereztem itt, tudom,
hogy soha többé nem láthatom a hazámat, s ha eszembe jut a régi táj, mindig
nagyon szomorú vagyok. Csak legalább a gyerekeim elmehetnének…, de hát azoknak
sincs szárnyuk!
Gondolkozott egy kicsit a
tündér, s mert csodatévő, nagy hatalma volt, úgy intézte, hogy a pitypang
bolyhos fiacskái, leánykái – a termésbóbiták – ezentúl apró szárnyakkal
szülessenek. A bóbiták apró szárnyába belekap a szél, röpíti őket
hegyen-völgyön át, messzi földre elkerülnek, s ha jó szél fúj, a pitypang
egyik-másik fia, lánya visszaröpülhet a rég elhagyott hazába is.
A tulipánná változott
királyfi
Volt egyszer egy király,
annak volt egy fia. Azt mondta egyszer a fiú az apjának:
– Édesapám, én most
elmegyek, és addig vissza sem jövök, míg meg nem találom a legszebb lányt a
világon.
-Menj, édes fiam – mondta
az apja -, és járj szerencsével.
Ment a királyfi, ment,
mendegélt, útjában sűrű erdőbe tévedt. Egy tüskebokorban varjú károgott
kétségbeesetten, sehogy sem szabadulhatott a sűrű, tüskés ágak közül. Jószívű
volt a királyfi, kiszabadított a varjút, az meg így szólt hozzá:
-Húzz ki egy tollat a
szárnyamból, s ha valaha bajba kerülsz, röpítsd a levegőbe a tollat, nyomban
ott leszek, és segítek rajtad.
A királyfi eltette a
varjútollat, s ment tovább. Most országútra ért, s egyszer csak látja ám, hogy
halacska vergődik az egyik kiszáradt keréknyomban. A királyfi megszánta a
halacskát, elvitte a tóhoz, beledobta. Az meg így szólt hozzá:
-Vegyél le a hátamról egy
pikkelyt, s ha valaha bajba kerülsz, dobd vízbe a pikkelyt, nyomban ott leszek,
és segítek rajtad.
Ezután meg egy öregembert
látott meg a királyfi, szomjas volt az öreg, meg éhes is; a királyfi jó szívvel
megitatta, megetette, az pedig így szólt hozzá:
-Tépd ki két hajszálamat,
s ha valamikor bajban leszel, ereszd csak szélnek, nyomban ott leszek és
segítek rajtad.
Ment tovább a királyfi,
harmadnapra egy falu határába ért. A falusiaktól meghallotta, hogy lakik itt
egy öreg király, van annak egy világszép leánya, de ha azt valaki feleségül
akarja venni, a kérőnek háromszor úgy el kell bújnia, hogy a királylány ne
találja meg.
„No, ezt én megpróbálom”
– gondolta a királyfi. El is ment a királykisasszonyhoz, feleségül is kérte, az
pedig megmondta neki, hogy bújjon el háromszor; ha egyszer is el tud bújni úgy,
hogy ő nem találja meg, hát a felesége lesz.
No, a királyfi levegőbe
dobta a varjútollat. Jöttek a varjak seregestül, fölvitték egy magas hegy
tetejére. De a királylány egyenesen oda ment, meg is találta, ki is nevette a
királyfit.
Másnap tóba dobta a
pikkelyt. A partra úszott egy hatalmas hal, annak a hasába bújt a királyfi. De
jött ám a királylány, merítőhálóval kifogta a halat meg a királyfit is, és még
ki is nevette.
Harmadnap szélnek
eresztette a két hajszálat. Jött az öregember, megcirógatta a királyfit, az
nyomban tulipánná változott, és az öregember a kalapja mellé tűzte. Kereste a
királylány a kérőjét, de hiába kereste. Estére ki is hirdette, hogy ő bizony
nem találja.
Akkor a szépséges lány
elé állt az öregember, a kezébe adta a piros tulipánt. A szép lány még meg is
csókolta a virágot, s az nyomban újra királyfi lett.
-Te az enyém, én a tiéd –
mondta a királylány, s mindjárt meg is tartották a lakodalmat. A királyfi így
hát megtalálta, haza is vitte a falujába a világ legszebb lányát.
Molnár Andrea: Mese a
feledékeny tavaszról
A Forrás gyémántos
vonójával muzsikált egy szikla tetején. Erre a csodálatos dalra ébredezni
kezdett a Tavasz. Igaz, még igen álmosan pislogott, de azért elindult a hang
irányába.
Fel is frissült nyomban,
amint megfürdött a muzsikáló Forrás habjaiban. Majd gyorsan magára öltötte a
ruháját, kibontotta sugárhaját, és mint egy óriás pillangó, kiröppent a rétre.
Amint azonban körülnézett ott, kis híja, hogy el nem pityeredett, mert a
kegyetlen Tél lehelete még ott dermedt a fűszálakon.
-Jaj de fehérek vagytok,
kedveseim! Vajon most mit tegyek?! – kiáltott a Tavasz kétségbeesetten. –
Hiszen nincs még annyi erőm, hogy lefújjam minden egyes fűszálról, minden ágról
a Telet!
Már éppen visszaindult
nagy búsan, hogy a Naphoz bújva egy kissé átmelegedjen, amikor az erdei
ösvényen egy öreganyókát pillantott meg, aki rőzsét vitt a hátán, közeli kis
házikójába. Olyan árván bandukolt szegény, mint akinek senkije sincs ezen a
világon. Erre aztán a Tavasz meleg sugarával máris táncba kezdett az anyóka
kendőjén, görnyedt hátán, fáradt kezén.
-Nicsak! – örvendezett az
öreganyó. – Itt a Tavasz! Talán már nem kell sokáig fagyoskodnom. S milyen
kedvesen simogat, mintha csak mindeni körém gyűlne, mindenki, aki oly távol van
tőlem.
Aztán feltekintett az
égre, s szinte hinni sem akarta, hogy maga a Tavasz röppen felette. De aztán
mégis felbátorodott, és így szólt hozzá:
-Köszönöm jóságodat,
köszönöm, hogy átmelegítetted dermedt csontjaimat. De engedd meg, hogy
megkérdezzem: hol maradt szépséges ruhádról, napsugár-hajadról a hóvirág, az
ibolya, és a többi virág?
S ekkor tekintett végig
önmagán a Tavasz. Rémülten vette észre, hogy hajnalban a nagy kapkodásban
mind-min odahaza, a hótakarója alatt felejtette hírnökeit, a hóvirágokat és
kökörcsineket.
-Milyen bölcs vagy te,
nénikém – mondta hálásan. S még egyszer úgy ráborította sugárhaját az anyókára,
hogy az egyszeriben elfelejtette, hogy valaha is fagyoskodott.
„Most már tudom, miért
nem rázta le magáról jégbilincsét fű, fa, bokor!” – gondolta a Tavasz.
Elszégyellte magát
feledékenységéért, és gyorsan hazarohant. Hótakarója alól előbűvölte a
hóvirágokat és ibolyákat. A karjába ölelte valamennyit, s a föld fölé lebbent.
Könnyű fátyla mint lenge pára úszott-lebegett utána.
Amerre csak elrepült,
mindenfelé széthintette a hóvirágokat és ibolyákat. Most már bezzeg megismerték
a mezőkön a fűszálak, hogy itt a rügyfakasztó, virágnyitó Tavasz. Boldogan
intetettek neki, s a harmatcseppek úgy tündököltek rajtuk, mint az örömkönnyek.
A fák, bokrok is kibontották leveleiket, s úgy lengették feléje, mintha apró zöld
zászlókkal üdvözölnék mindenfelől.
A jószívű, de feledékeny
Tavasz aztán utolsó virágait is odaadta a földnek, de az öreganyóról sem
feledkezett meg, aki figyelmeztette a mulasztásra. Olyan csodálatosság
varázsolta hálából a kertjét, hogy arról már csak a legszebb mesék mesélhetnek.
Mester Györgyi: A
pipacsok hercegnője
Először a töltéseket
borította el, majd a szántóföldeken a gabonatáblát pöttyözte be, végül az utak mentén,
s helyenként a kissé gazosabb kertekben is feltűnt a sok tűzvörös pipacs.
Ha a bolondos, késő
tavaszi szél végigfutott közöttük, úgy hajladoztak, mint valami gyönyörű piros
lepkeraj, szinte félő volt, szárnyra kapnak, s fölröpülnek a magas égbe.
Kár lett volna értük,
hiszen itt, a földön is szükség volt a szépségükre. A tengernyi pipacs
ragyogott a napsütésben, s időről-időre, újabb és újabb lepkeszárnyak keltek
életre a kis, szoros, babszem nagyságú, zöld bimbókból.
Egy napon azonban, az
útmenti töltést elborító pipacstenger közepén, egy különleges kis pipacs
bontotta ki szirmait. Az ő virágleveleinek mindegyike azonban hófehér lett!
Ilyet se látott még a
világ! – hüledeztek a körülötte viruló pipacsok. Kíváncsian nézegették,
barátkozni próbáltak a szokatlan látvánnyal. Először el sem hitték, hogy a
rokonuk, de aztán látták, szára, virágja, bibéje mind olyanok, mint az övék.
Elfogadták, megtűrték, de azért egy kicsit mind kételkedő szemmel néztek rá,
azon tanakodván, mi lehet a nagy különbség oka, a külső megjelenésében.
A kis pipacs is azonnal
látta, hogy mennyire más, mint a többi társa. Érezte az őt
körülvevő bizalmatlanságot, hát bánkódni kezdett, szomorkodott.
Talán én valamiféle
hiányossággal, hibával jöttem a világra – gondolta. Biztosan nem is érek
annyit, mint a többiek. Bennem nem
gyönyörködik senki, mert én nem is vagyok „igazi” pipacs.
Telt-múlt az idő, amikor
egyszer csak az úttesten folyamatosan elsuhanó autók egyike
megállt. Az útpadkán parkoló autóból fiatal nő szállt ki, s kezében furcsa
masinát tartva,
óvatosan, hogy le ne tapossa a virágokat, begázolt a pipacstenger közepébe.
Már az autóból
észrevette, azonnal feltűnt neki a sok piros között, az egyetlen, különleges,
hófehér pipacs.
A fényképezőgépével meg
akarta örökíteni. Mert rózsaszínűt már fotózott, de ilyen szép
fehérrel még nem volt szerencséje találkozni.
Gyönyörű vagy – suttogta
a kis virágnak. Olyan vagy, mintha te lennél a pipacsok hercegnője! – mondta ki
hangosan.
És a kis pipacs mintha
megértette volna. Egyszeriben valami jóleső, melengető érzés töltötte el, hogy
őrá irányul a figyelem, őt nézi valaki, és nem bántja, nem haragszik rá, hanem
mosolyogva csodálja.
A fiatal nő visszaült az
autójába, és a magával vitt képeket beküldte egy természetfotó
pályázatra, amit meg is nyert a pipacshercegnő fotójával…
Azóta a szél is azt
susogja a kis pipacsnak: légy büszke magadra, mert nemhogy rosszabb vagy, mint
a többi társad, hanem te vagy a töltés legkülönlegesebb tavaszi virága.
Mester Györgyi: Egy
tulipán életrajza
„Amikor először tettem
említést arról, hogy megírom az életrajzomat, a környezetemben lévő tulipánok
mind nevetésben törtek ki, mondván, írni csak az tud, akinek papírja és tolla
van.
Hát ezekkel én valóban
nem rendelkezem, viszont ezért is írok gondolatban. Hiszen akinek „feje” van,
az ugye képes a gondolkodásra. Mivel ezt az érvemet senki nem tudta megcáfolni,
hozzá is fogtam a megvalósításhoz.
A kezdetekről szinte
semmi élményem nincs. Az akkor történteket valaki másnak kellene
megírnia, aki már akkor is ott volt, amikor a lényemet rejtő hagymácskát a
kertészkedő kedvű öreg hölgy ledugta a földbe, és gondosan rányomkodta a
porhanyós talajt.
Valószínű, a tavaszi nap,
és a májusi langy esők együttesen keltették bennem az első
bizsergető érzést, mely a testemet formázó zöld szár gyors növekedését
eredményezte.
Kellemesen csiklandó
emlékeket elevenít fel a levelek kibújása is, de az igazi mámorító érzés
akkor fogott el, amikor a szoros bimbóból kibontakoztak a szirmaim.
Jaj, hogy mit aggódtam a
színük miatt! Vajon szűziesen tiszta, de jellegtelenül fehérek
lesznek, esetleg rikító sárgát kell viselnem életem végéig?
Leginkább persze a piros
után áhítoztam, mert az a legszebb szín, a tűz színe, ráadásul fiatalos külsőt
is kölcsönöz. Szerencsém volt, piros lettem.
A környezetemben persze
mindenféle szín előfordult, még cirmos is akadt a szomszédok
között, de hamarosan rájöttem, így voltunk szépek.
Életem, társaimmal
együtt, az előkertben folyt. Ez afféle díszkert volt, középen sziklacsoporttal,
benne a kövek között apró, pozsgáslevelű zöldek, és kis tarka szirmú virágok
bújtak meg. Mi, tulipánok, félkörben fogtuk közre a kis halmot, tömött sorokban
álltunk egymás mellett és mögött.
Amikor fújt a szél, mint színes
pillangók tengere hajladoztunk jobbra és balra, félő volt, hogy egyszer csak
fölrepülünk. De miért is akartuk volna elhagyni a szülőhelyünket?
Mögöttünk öreg ház fala
magasodott, előttünk rozsdás kerítés emelkedett, de mindez nem zárta el előlünk
a világot. Nem csak a szél susogta el minden nap a kert távolabbi részének
híreit, a rovarok is rendszeresen látogattak bennünket. Néha kis féltékenykedés
is kitört közöttünk, amikor egy-egy méhecske gyakrabban látogatta meg
valamelyik társunkat, mint a többit, de azután hamar helyreállt a békesség.
Kutyát, macskát nem
tartott az öreg hölgy, gyerek se volt már a háznál, nem kellett tartanunk
attól, hogy letarol, eltipor, vagy kitépked bennünket bárki.
Szép volt így ez az élet.
Kár, hogy e pár hét gyorsan eltelt. A napsugár még ugyanúgy csókol, a szellő
hordja a híreket, s az eső is meghozza nap mint nap a felüdülést, de a testem
már lankad.
Félek, hogy egykor
élettől duzzadó, hetykén feszülő, mára meglazult piros szirmaim egyszer majd
mind lehullanak.
De mi lesz azután?
Néhány öreg társunk azt
mondja, hagymáikat korábban sziromhullás után a földben felejtették. Ők
állítják, több ilyen szép tavaszt is megértek. De vajon valóság ez, vagy csak
beteljesületlen vágyakozás?
Érzem, gyengülök. Egy
remegéssel utolsó, legszebb szirmom is földet ér, álom borul rám, és nem tudom,
csak remélem, hogy jön még számomra is új tavasz…”
Forrás: www.jatsszunk-egyutt.hu
