Fésűs Éva: A büszke tölgyfa
Volt egyszer a köröskörül
erdőben egy sudár, fiatal tölgyfa. Kék ég felé nyújtózkodott, lombjain át arany
napfényt szitálgatott, és erős gyökerével a föld minden erejét magába szívta. Ő
volt a legszebb az erdőn.
A madarak vágyakozva
nézték erős ágai hajlását, védelmező lombját. Szerettek volna rá fészket rakni,
de a tölgyfa dölyfösen rázta magát.
- Hess innen, hangos
népség! Nem leszek fészektartó! Szép koronám nem ilyenre termett. Hess, hess!
Még a pihenő madárkát sem
tűrte meg az ága hegyén, és ha olykor egy-egy tudatlan kis jövevény mégis
megpróbálkozott rajta a fészekrakással, a büszke tölgy lerázta magáról a félig
elkészült madárfészket. Őszidőben a mókusok vidáman felkapaszkodtak a derekára,
és szépen kérték:
- Olyan éhesek vagyunk!
Adj egy kis makkot!
A tölgyfa akkorát
reccsent mérgében, hogy a mókuskák ijedtükben majdnem lepotyogtak róla. Csak a
hízelgő szél tudott befurakodni a lombjai közé. Annak a duruzsolását hallgatta
reggeltől estig. Lassan mindenki elkerülte. Már az őz sem mert a kérgéhez
törleszkedni. Igazán mondom, egyszer a saját szememmel láttam mellette kibujni
egy gombát a földből, de amint észrevette, hogy hol van, gyorsan kalapot emelt,
és elgyalogolt máshová. Képzeljétek!… már az árnyéka sem kellett senkinek!
Egy darabig így is
megvolt a tölgyfa. Hanem idővel az évgyűrűk vastagítani kezdték a derekát, és –
tetszett vagy nem tetszett! – belebújt a kukac. Hosszú éjszakákon át
kegyetlenül rágta. A tölgyfa hasogató fájdalmakra ébredt. Tavasz volt akkoriban.
Minden fa boldogan érezte magában az új nedvek keringését, csak a tölgyfa állt
rosszkedvűen, magányosan, szárazon. A féreg egyre jobban gyötörte.
- Ó, jaj nekem –
sóhajtotta -, elpusztulok!
Keserves nyögését
meghallotta a közelben tanyázó mókusasszonyka. Tüstént abbahagyta fiacskái
mosdatását.
- Miért nem szóltál, hogy
beteg vagy? – kérdezte sajnálkozva. – Mindjárt idehívom Harkály doktort!
- Nem kell! Nem kell! –
hadonászott a fa. – Biztosan bosszút állna rajtam, és összevagdalna a csőrével,
amiért nem engedtem be az odúmba.
- Ugyan, mit képzelsz? –
csóválta fejét a mókus, és azért is elfutott a harkályért.
Harkály doktor tüstént
ott termett. Még pici, piros sapkáját sem vette le a fejéről. Nem sokat
törődött a tölgyfa nyögésével. Végigkúszott rajta, körbekopogtatta, azután egy
helyen megállt, és erős csőrét mélyen kérgébe ütötte.
- Megvagy, mihaszna
férge! Ügyesen kiemelte, és – volt, nincs! – már el is tüntette éhes kis
begyében.
A tölgyfa felsóhajtott: –
Jobban vagyok!
Körös-körül őzek, mókusok
leskelődtek, madarak figyelték, hogy mi lesz. Mindenki örült, amikor a doktor
bekapta a kukacot. A tölgyfa pedig csodálkozva kérdezte:
- Miért segítettél
rajtam? Hiszen énrám mindenki haragszik!
Erre a körülállók kacagni
kezdte, és a harangvirágok összekoccantották fejecskéjüket.
- Ó, te tölgyfa!… Senki
sem haragszik rád, hanem te haragudtál az egész világra!
Harkály doktor
hozzátette:
- Beteg voltál, de most
már meggyógyulsz. Orvosságot is rendeltem: sok vidámságra, madárdalra van
szükséged.
- Meglesz! Meglesz! –
kiáltották az állatok, és mindjárt körültáncolták.
A tölgyfa nagyon sokáig
nem tudott szólni, csak állt közöttük, szégyenkezve. Aztán egyszer csak gondolt
egyet, és kitárta ág-karjait a madarak fel:
- Gyertek ide, hozzám!
Azok nyomban
odasereglettek, és örömükben olyan vidáman kezdtek csivitelni, füttyögetni,
énekelni, mintha mi sem történt volna.
Csukás
István: Makk Marci
Ez
a vidám két makk-gyerek
sose
náthás sose beteg!
Figyeljetek,
elmesélem,
Hogyan
élnek nyáron, télen.
Előbb
bemutatom őket,
a
vidáman nevetőket,
a
lányt hívják Makk Marcsinak,
a
fiút meg makk Marcinak.
Amikor
a nap fellángol,
kiugranak
ők az ágyból,
fel
sem szárad még a harmat,
a
két gyerek fürgén baktat.
Hát
mit látnak: fa tövében
Vendel
manó hortyog szépen.
Rákiáltanak:
"Itt a reggel!
Ki
az ágyból, lusta Vendel!"
A
patakból vizet hoznak,
nyakat,
fület szappanoznak.
Ragyog
a fog, nincs benne lyuk,
gyönyörű
is a mosolyuk.
Hála
a hűs patakvíznek,
jóétvággyal
reggeliznek,
foguk
alatt gyümölcs ropog,
jól
megrágják a falatot!
Nyári
öröm, nyári csoda,
csillog
a víz, menjünk oda!
Fussunk,
fussunk, futni de jó!
Ússzunk,
mint a papírhajó!
Hűs
habokban
fürödjünk
meg,
parton
gyémánt
béka
brekeg,
bogár
zörög, szarka csörög,
s
érzed, hogy ez a nyár örök!
Megtömték
a hátizsákot,
Marci,
Marcsi nekivágott,
nézzük
csak meg a világot,
mit
a szemünk még nem látott!
Hegyoldalon
tüdő tágul,
elöl
hegy és völgy van hátul,
de
bátor előre megy,
lehet
bármily magas hegy!
Fordul
a Föld, ősz jön újra,
fáról
a levél lefújja,
madárijesztőt,
ha látja,
kender
haját megcibálja.
Az
ősz gyümölcsöt is érlel,
nem
törődnek a levéllel,
fejét
ezen egy se törte,
övék
lesz a szőlő, körte!
Mintha
fehér, nagy lepedőt
terít
az ég: fehér a föld!
Befagy
a tó a domb mellett,
és
meglátszik a lehellet.
Felöltöznek,
egyik se fél,
s
jöhet a tél, jöhet a tél!
Szánkót
húznak, hemperegnek,
s
köszönnek a Hóembernek!
Télen
alszik a természet,
ők
is el-el heverésznek,
ők
is el-el bóbiskolnak,
és
a végén már horkolnak.
Hagyjuk
őket, psz, aludni,
de
jó is volna azt tudni,
hogy
vajon mit is álmodnak
mélyén
a nagy nyugalomnak?
És
ez a két vidám gyerek
újra
a fűben hempereg,
versenyt
futnak majd a széllel,
nem
törődnek betegséggel.
se
náthával, se a lázzal,
köhögéssel,
megfázással,
csak
futkosnak és játszanak,
egészségesek,
mint a makk!
Móra Ferenc: A makk-vitéz
Virágszemű Lenke húgom
sírva-ríva fogadott a minap, ahogy az ajtón beléptem. Három babapohár tele lett
volna a könnyével, úgy hullott.
– Mit siratsz, csöppikém?
– kérdeztem tőle
– A kontyos babámat
siratom – búgta-zokogta, mint valami kis gerlice.
– Ugyan mit siratsz
rajta?
– Azt, hogy már
nincsen kontya. Mind leszedte a Hékám cica, míg én fölforraltam a tejet a
babakonyhán.
A Hékám cica ott
kefélkedett a küszöbön. Eleibe tartottam a letépett babakontyot, de nem
mutatott semmi bűnbánatot. Mindössze azt lehetett kiérteni a
hunyorgásából:
– Miért nem
állított ő rt a babája mellé, Lenke kisasszony!
– No – mondom –, ha
csak az a baj, állítunk ide mindjárt olyan páncélos vitézt, hogy egyszeribe a
háztetőre szalad tőle a Hékám cica. Eredj csak, csöppikém, hozz egy marék
makkot a nagy tölgyfa alól. Ilyenkor ősszel tele van az alja. Legyen közte
vastagabb is, karcsúbb is, kis szakajtós is, meg olyan is, amelyikről már
lekéredzett a kis szakajtó.
Szaladt Lenke, hozta a
makkot, én meg kitessékeltem egy- két fogpiszkálót a sótartóból, és el ő vettem
a kisbicskámat.
– No, Lencike, mindjárt
készen lesz a makk-vitéz. Kész is lett, nem telt bele egy
vajaskenyér-megevésnyi idő. Sisakban, lándzsásan, ahogy itt le van rajzolva,
olyan peckesen őrizte a babaszobát, hogy még a Viola kutya is megugatta.
Nagyon derék vitéz ez a makk-vitéz, enni se kér, fizetést se kíván, mégis
keményen állja a sarat. Aki ki akarja próbálni a tudományát, a rajz szerint
csináljon magának!
Forrás: www.tolgyfa.blog.hu,
www.gyerekmese.info, www.varazsszavak.blog.hu