Az anyaság realitása, azaz cukormáz nélkül az anyává válásról

 Amire senki nem készít fel az első gyermeked születése előtt

Laura LaRocca

Azt hittem, igazán jól felkészültem az első babám érkezésére. Számtalan könyvet elolvastam a várandósságról, gyermekszülésről, szoptatásról. Jártam szülésre és szoptatásra felkészítő tanfolyamra is. Rengeteg csecsemőkkel és gyerekekkel kapcsolatos tapasztalatot szereztem már korábban, és sokszor beszélgettem nagyokat a gyerekek szüleivel is.

És még így is kétségbeejtően felkészületlen voltam. Semelyik olvasmányom nem írt arról a kétségbeesésről, amit akkor éreztem, amikor a kisbabám vigasztalhatatlanul sírt. Nem írtak arról sem, mennyire borzalmasan kialvatlan leszek. Vagy hogy kerülni fogom a tükröket, mert már nem is emlékszem, mikor fésülködtem utoljára. Senki nem mondta, milyen bűntudatot fogok időnként érezni (gyakran olyan dolgok miatt, amikre semmilyen hatásom nincsen), vagy hogy milyen ingataggá válik az önbizalmam.

A legtöbb várandós kismamához hasonlóan felkészültem a vajúdásra és a kitolásra, sőt, még a szoptatásra is, de arra nem, ami ezek után következik. Ennek egyik oka az, hogy az anyává válás valódi természetéről – ami általában nem egyezik legtöbbünk naiv elképzeléseivel – senki nem beszél.

Nem meglepő hát, hogy várandós kismamaként gyakran alábecsüljük, mennyire megváltozik majd az életünk a baba megszületésével. Talán azt hisszük, hogy a mi gyerekünk órákon át békésen fog aludni, mialatt mi dolgozunk vagy nagyobb lélegzetvételű terveket valósítunk meg. A szoptatás, amit magától értetődően választunk, könnyedén fog menni. Édes kisbabánk tekintete összekapcsolódik a miénkkel, miközben az édesapja szeretettel nézi a szép jelenetet.

Azután megszületik a babánk, és a csendes, békés, alvó csecsemő tökéletes képét gyorsan szétrombolja egy nagyon is valóságos, síró és éhes kisbaba. Aki lehet, hogy többször szopik a várt napi 8-12 alkalomnál, és lehet, hogy az etetések egymásba érnek, az előzetesen elképzeltnél több időt és energiát igénybe véve.

Miközben a friss anyuka azzal küzd, hogy az anyaságról alkotott ábrándképét összeegyeztesse a valósággal, az olyan jóindulatú megjegyzésektől, mint „Vissza fogod sírni ezt a kezdeti időszakot”, és „Ugye máris teljesen beleszerettél a kicsi babádba?” még szörnyűbben érzi magát. Ahogy az egyik anya fogalmaz: „Volt egy olyan időszakom, amikor azt hittem, nagy hibát követtem el.” Pedig nagyon is szerette a kisfiát, de nehezen tudta az előzetes várakozásait hova tenni.

Sok szülő nincs felkészülve arra, mit is jelent valójában az a folyamatos gondoskodás és odafigyelés, amire egy csecsemőnek szüksége van. Ez olykor még a legjobb párkapcsolatot is próbára teheti. Egyes anyák azt tapasztalják, hogy annyira kimeríti őket kisbabájuk gondozása, hogy a férjükre már nem marad idejük és energiájuk. Másoknak rosszul esik, hogy férjük látszólag megőrizte korábbi szabadságát, mert a férfiak élete nem változik meg látványosan a gyerek érkezésével.

Az egyik megszólaló házaspár idealizált képét a szülővé válásról gyorsan elsöpörte a valóság, hiába készültek nagyon mindketten az új szerepre. A várandósság és a szülés úgy zajlott, ahogy előzetesen eltervezték, de azután az újszülött kislány hónapokig vigasztalhatatlanul sírt. Amikor a férfi bezárkózott, és már nem is próbált meg segíteni, felesége úgy érezte, magára maradt, és haragot érzett a férje iránt. Pszichológus segítségével azután megértette, hogy férje úgy érezte, a baba gyűlöli őt, hiszen akárhányszor próbálta megnyugtatni, csak még jobban rákezdett. Ez az apát nagyon bántotta, frusztrált és csalódott lett. A terápia segítségével sikerült újra összekovácsolni a családot, és most már mindhárman erős szövetséget alkotnak.

Amanda Philip épp az ellenkezőjéről számol be: „Nem voltam egy hullámhosszon a lányommal, és nem éreztem az anyai ösztönt sem.” A férje viszont mintha mindig pontosan tudta volna, mire van szüksége a babának. Amanda haszontalannak érezte magát, és úgy gondolta, anyaként kudarcot vallott. Amanda, sok szülés előtt álló nőhöz hasonlóan, úgy képzelte el az anyává válást, hogy azonnal beleszeret majd a kisbabájába, és ösztönösen tudni fogja, mit kell tennie. Ez olykor valóban így is történik. Amikor viszont nem, akkor az anyák megijednek, és bűntudatot éreznek.

Naomi Leboe máig nem felejtette el, hogyan zokogott a férje vállán, és milyen szörnyű anyának érezte magát, mert attól félt, nem kötődik a babájához. A férje megnyugtatta, hogy a kötődés idővel ki fog alakulni, és igaza is volt. Naomi és fia most már nagyon szoros és mély kapcsolatban vannak egymással. Csak idő kellett hozzá.

A LLL kiadásában megjelent könyvben, az Éjszakai gondoskodásban a szerző, dr. William Sears ezt írja: „A kötődés nem olyan, mint a pillanatragasztó, amely egy meghatározott pillanatban hirtelen és visszavonhatatlanul megszilárdítja az anya-gyermek kapcsolatot, amely onnantól kezdve mindörökre erősen tart. A kötődés inkább egy egész életen át tartó folyamat az anya-gyerek kapcsolatban.”

A kötődés továbbá inkább a folytatása, mint kezdete annak a folyamatnak, amely már a várandósság alatt elkezdődött. Ahogy egy anya fogalmaz, a babája születése olyan volt, mint egy első randevú: egy kapcsolat kezdete. Ez a hasonlat talán segít csökkenteni a nyomást a friss anyákon. A kötődés, csakúgy, mint a társunk iránt érzett szerelem, olyan érzelem, amibe fokozatosan ”belenövünk”.

Még ha az anya-baba közti mély kapcsolatban nincs is hiba, az újdonsült anyák gyakran érzik magukat sírósnak, levertnek és fáradtnak. A legtöbben átesnek a baby blues-on (vagy más néven gyermekágyi szomorúságon, szülés utáni levertségen) – ez egy pár napig vagy hétig tartó állapot, amíg a friss anyuka szomorú, rosszkedvű és ideges. A kismamáknak sok mindennel kell megbirkózniuk ilyenkor, pl. a gyors hormonális változásokkal, a gyermekszülés érzelmi és fizikai hatásaival, és természetesen a kialvatlansággal.

Tracey Slater többször haragot érzett kislánya iránt, amikor az a legmélyebb álmából ébresztette föl éhesen. Gyakran még sírva is fakadt, ahogy felvette a babát. Akkoriban úgy gondolta, rossz anya, amiért így érez, de most már tudja, hogy a kialvatlanság számlájára írhatóak akkori érzései.

Sok anya vegyes érzelmeket tapasztal. Miközben tudjuk, hogy a kisbabánk teljesen ránk van utalva, a felelősség nyomasztó – különösen a kezdeti időszakban, amikor a baby blues és a kimerültség együttes hatása alatt állunk. Nehéz megélni, hogy a korábbi független nőből anyává váltunk, akinek az élete teljesen a csecsemője körül forog. Sok anya érez idegességet és félelmet is emiatt. Egyikük így emlékszik vissza: „Azt gondoltam, megőrültek ezek mind, hogy hazaengedtek a kórházból – mégis mi a fenét tudok az újszülöttek ellátásáról?”

Sabrina Bassett attól félt, mit fognak gondolni róla mások, és mi történhet, ha kimozdul otthonról. Mi lesz, ha a baba sírni kezd? Nem tudta elengedni magát, ha a kislányával volt, de ha nélküle mozdult ki, még feszültebbnek érezte magát. Szorongása megnehezítette a ház elhagyását. „Gyűlöltem az egyedüllétet. Korábban nem gondoltam volna, hogy a 24 órás gyerekfelügyelet közben ennyire magányos lehet az ember.”

Nemrég lezajlott költözés, a családtagoktól való távolság is okozhat elszigeteltség-érzést, mint ahogy az is, ha mi szültünk elsőként a baráti társaságunkból. Onnan is eredhet, ha alkalmatlannak érezzük magunkat amiatt, hogy többemberes babánk van. Dr. Sears definíciója szerint az ilyen csecsemők nagyon élénkek, csak kézben érzik jól magukat, és nagyigényűek.

Az anyaság rejtett érzései c. írásában Kathleen Kendall-Tackett így ír: „Néha mi anyák azért távolodunk el egymástól, mert félünk egymás ítéletétől. Sokszor pont egy másik anya a legkeményebb kritikusunk.” Nem csoda, hogy az anyák vonakodnak megosztani egymással negatív tapasztalataikat.

A legidősebb fiam babakorának emlékeit könnyek homályosítják el – az övéi és az enyémek. Olyan keveset aludt, és olyan sokat sírt, hogy a saját anyai képességeimbe vetett hitem teljesen elpárolgott. Biztos voltam abban, hogy valamit borzasztó rosszul csinálok. Az csak rontott a helyzeten, hogy egy síró csecsemő vonzza a kéretlen – jobbára negatív – tanácsokat, amelyek csak ráerősíttek a félelmeimre.

Az volt a fordulópont, amikor először vettem részt egy La Leche Liga összejövetelen. Első pillantásra megijesztett a boldog, nyugodt szoptató anyák és babák látványa, mert velük ellentétben én ütemesen lépegettem és rázogattam a babámat, hogy abbahagyja a vég nélküli sírást. Aztán az egyik ligavezető elmondta, hogy neki is többemberes babája volt. Átérezte, mennyire nehéz a helyzetem, és azt mondta, jó anya vagyok. Ő volt az élő bizonyíték arra, hogy mások is túljutottak ezen, és én is túl fogok. A LLL a mentőkötelemmé vált.

Szakértők egyetértenek az anyák egymás közti támogatásának fontosságában. Kate O’Shaugnessy pszichoterapeutaként dolgozik a kaliforniai Los Angelesben, személyes tanácsadással segíti a várandós és gyermekágyas anyákat és babáikat. Ezen kívül elősegíti támogató anyacsoportok létrejöttét, és abban hisz, hogy a társadalomnak több támogatással kell segítenie az újdonsült anyákat, hogy minél zökkenőmentesebben belerázódhassanak új anyai szerepükbe. Támogatásra szorulnak minden szinten – a társuktól, családjuktól, munkáltatójuktól és a tágabb közösségtől is.

Naomi támaszt és segítséget kapott az édesanyjától, amikor nehéz pillanatokat élt át. Jól emlékszik még arra, mennyire kiborult, amikor a kisfia végigordította az egész fürdetést. Az anyja akkor azt mondta megerősítésképpen: „Nem te vagy az oka, hogy sír. Csak utál fürdeni, ez teljesen normális.”

Sajnos az anyák nem mindig kapják meg jó szándékú családtagjaiktól azt a segítséget, amire szükségük van. Néha úgy érzik, hogy elítélik őket, és a tőlük kapott tanácsok ellentmondhatnak azzal, amit az ösztöneik diktálnak. A hasonló cipőben járó anyák különösen hasznosnak érezhetik, ha egy közeli barátot beavathatnak az érzéseikbe, főként mivel érzelmeik némelyike zavarba ejtő és rémisztő is lehet. Azt hisszük, hogy a legmélyebb szereteten kívül mást nem fogunk érezni a csecsemőnk iránt, de a legtöbbünk néha igenis csalódott, neheztel és dühös is – különösen azokban a pillanatokban, amikor annyira kimerültek vagyunk, hogy úgy érezzük, képtelenek vagyunk többet adni magunkból.

Az anyáknak lehetnek olyan rémlátomásaik is, amelyben elmenekülnek otthonról, vagy kárt tesznek a kisbabájukban. A harag és más érzelmek erőt vesznek rajtuk, majd a rémlátomás után bűntudatot éreznek. Akkor is, ha tudják, soha nem tennének ilyet, maga az érzés is ijesztő.

Kim Kelly pontosan tudja, milyen átmenni ezen. Neki olyan gondolatai voltak, amikor kisfia órákon át folyamatosan sírt, hogy kidobja az ablakon. „Utáltam anyának lenni egészen a fiam nagyjából nyolc hónapos koráig. Gyűlöltem a kialvatlanságot, a sírást, mindent. Annyira fárasztó baba volt a fiam, én meg nem voltam felkészülve erre.” Kelly azon gondolkodott, mit ronthatott el, hogy a baba ennyit sír. Afelől is kétségei voltak, hogy meg tud-e felelni az anyai „kívánalmaknak”. Aztán rátalált a megoldásra: oldalkocsis kiságyat tolt a saját ágya mellé, és onnantól végre ő is jobban aludt éjszakánként. Talált egy barátot is, akivel megoszthatta az életük eseményeit. Az életminősége fokozatosan javulni kezdett.

A legtöbb anya – köztük Kelly – ijesztő gondolatai hamar elszállnak. Azonban ha attól félsz, hogy tényleg kárt teszel magadban vagy a kisbabádban, tedd őt biztonságos helyre (például a kiságyába), és azonnal szerezz segítséget. Hívd a társadat, az orvosodat, egy barátot vagy a segélyhívót. Megesik, hogy a baby bluesból súlyosabb lelkibetegség, szülés utáni pszichózis lesz.

A Postpartum Support International szerint a szülés utáni pszichózis tünetei közé tartozik a látás- és hallásbeli hallucináció, a téveszmés gondolkodás és az önkívület és/vagy mániás izgalmi állapot. Ez az állapot ezerből egy vagy két nőnél fordul elő, és öt százalékos öngyilkossági, valamit négy százalékos csecsemőgyilkossági rátával bír.

Az „Új tanulmányok a szülés utáni depresszióról” c. cikkében Kathleen Kendall-Tackett kifejti, hogy azok az anyák, akiknél többször visszatérő gondolat, hogy kárt tesznek gyermekükben, lehet, hogy szülés utáni kényszerbetegségben (postpartum obsessive compulsive disorder, OCD) szenvednek. Az OCD olyan szorongásos rendellenesség, amelyet visszatérő, kellemetlen gondolatok, elképzelések, kételyek jellemeznek, amelyek szorongást és aggódást idéznek elő. Ez a tünetegyüttes szülés utáni depresszióval (PPD) is együtt járhat.

A szülés utáni depresszió olyan betegség, amely hónapokkal vagy akár egy évvel a baba születése után is elkezdődhet. Intenzívebb és tovább tart, mint a baby blues. A depresszió jelei közé tartozik a szomorúság, bűntudat, reménytelenség érzése, az érdeklődés vagy öröm elvesztése a korábban élvezett tevékenységekben, alvási problémák és étvágyváltozás. A PPD egészségkárosító hatású, és negatívan befolyásolhatja az anya-gyermek kapcsolatot, de ez nem szükségszerű. Az anya is tehet lépéseket, többek között kérhet segítséget. A szakértő segítség több formában is elérhető, a csoportterápiától a személyes terápián át a gyógykezelésig. És igen, vannak gyógyszerek, amelyek összeegyeztethetők a szoptatással.

Nina Little, okleveles szociális munkás és kisgyerekekkel foglalkozó szakértő többedmagával együtt támogató csoportot szervez olyan nők számára, akiknek nehézséget okoz összhangba kerülni az anyai szereppel. A csoport „puha földet biztosít a leszálláshoz”, és a résztvevő anyák nyugodtan megoszthatják egymással tapasztalataikat. Nina hisz abban, hogy a legtöbb anya minden boldogtalansága dacára a babája jelzéseire válaszoló, törődő és gondoskodó szülő. A babák pedig elnézőek.

Mindazonáltal a depressziót igenis komolyan kell venni. Kutatási eredmények azt mutatják, hogy a depresszió befolyásolhatja azt, hogy az anyák hogyan hatnak egymásra a babáikkal, és hatással lehet a csecsemőfejlődésre.

A szoptatás segít. Kathleen Kendall-Tackett beszámol egy friss kutatásról: Jones és munkatársai úgy találták, hogy a szoptatás megvédte a csecsemőket az anyai depresszió káros hatásaitól. Ennek egyik szembetűnő oka, hogy szoptatás közben az anyák nagy valószínűséggel megérintik, megsimogatják kisbabájukat, és szemkontaktust teremtenek vele.

Kim aggódik amiatt, hogy a kezdeti időszakban tapasztalt negatív érzéseivel árthatott a fiának. Sajnálja, hogy nem kért segítséget. Magának sem vallotta be, hogy depressziós. Attól félt, hogy mások szerint ez úgyis csak kifogás, és hogy alkalmatlan anyának.

Amanda pont emiatt nyíltan beszél a szülés utáni depressziójáról. Szeretné, ha a barátai és családja tudnának arról, hogy megérti ezt az érzést, és szívesen beszélget róla, ha szükségét érzik. Ezzel a többi anya is egyetért. Reményeik szerint a tudat, hogy nincsenek egyedül az érzéseikkel, csökkenti a bűntudatot.

Dr. Jacqueline Duncan, pszichiáter és terapeuta azt tanácsolja az anyáknak, hogy hagyják a múltat maguk mögött. A csecsemők gyakran semmit nem érzékelnek azokból az esetenként előforduló „vétségekből” (türelmetlenség, düh vagy neheztelés), amik miatt az anya bűntudatot érez. A anya által érzett folyamatos és szűnni nem akaró önutálatot, bűntudatot és szégyent viszont nagy valószínűséggel a babája is megérzi, átveszi.

„Nem a szórványosan előforduló, fájdalmas, boldogtalan epizódok határozzák meg az önbecsülésünket és azt a képességünket, hogy teljes életet élő, eredményes felnőtté váljunk” – magyarázza –, „hanem az, hogy az idő legnagyobb részében hogyan bánnak velünk.” Azok az anyák, akik szégyent és bűntudatot éreznek, többnyire igenis jó anyák, akik lehetetlenül magas elvárásokat támasztanak önmagukkal szemben, és saját anyai tevékenységüket fekete-fehérben, „jó és rossz” viszonylatában látják. Ennek a fajta gondolkodásnak az a veszélye, hogy egy szörnyű napon azt érezhetjük: „minden hiábavaló, mindennek vége”, ahelyett, hogy annak látnánk, ami: egyetlen borzalmasan rossz napnak.

Sajnos a bűntudat hosszú életű is lehet. Egy anya így beszél erről:

„Bár már idősebb és bölcsebb vagyok, mégis attól, hogy beismerem ezeket a dolgokat, újra és újra azt mondja a fejemben egy hang: „rossz anya vagy”… Komolyan, az anyáknak több támogatásra van szükségük.”

Dr. Duncan bízik abban, hogy az anyák meg tudják tanulni elengedni a fölösleges bűntudatot, amellyel együtt élnek.

Addig is az idő múlása és a kötődő nevelés „gyakorlása”, valamint egy segítő csoportra vagy barátra találás, akivel megoszthatjuk az élményeinket, sok anyának segít a gyógyulás útjára lépni, és növekedni a babája iránt érzett szeretetben.

Sabrina szerint nála több tényező kombinációja segített. Talált egy támogató csoportot, és visszatért a munkába, ez pedig egyensúlyba hozta, és boldogabb anyává tette őt. „Ha most a lányomra nézek, arra gondolok, hogy ő a legfantasztikusabb ember, akit valaha ismertem.”

Egy másik anya is osztja ezt a nézetet. Imád anyának lenni, annak minden hullámhegyével és -völgyével együtt. Nem számít, mennyire fáradt, a fia bármikor meg tudja nevettetni, ha pedig kap egy édes babapuszit, attól új erőre kap. Teljesen odavan a kisfiáért, és a fejében élő tökéletes kisbaba képét teljesen felülírta a saját babája.

Másoknál az idő múlása hoz megoldást. Egyik anyánál a kisfia nagyjából hat hónapos kora jelentette a fordulatot. Ekkor ébredt rá, hogy kezd összhangba kerülni a saját anyai szerepével, és már nem érez szomorúságot vagy feszültséget. Visszanézve az első időszakra, már látja, hogy valójában az elveszett függetlenségét és a férjével megváltozott kapcsolatát siratta. Eközben pedig nem látta a cserébe kapott csodálatos dolgokat. Hogy mi a helyzet most? „Azok a dolgok, amiket gyászoltam, már annyira jelentéktelennek tűnnek – de akkoriban azok voltak a legfontosabbak.”

Tippek a kezdeti időszak könnyebbé tételére

• Tartsd a babádat testközelben: a kendőben hordozás, együttalvás és szoptatás segít, hogy az anyák közelebb érezzék magukhoz a csecsemőjüket!
• Ne felejtsd, hogy nem tudsz mindent egyedül megcsinálni: kérj segítséget a házimunkában, csökkentsd az irreális elvárásokat, és könnyíts a terheiden!
• Alakítsd ki a saját segítő hálózatodat: jár el a La Leche Liga találkozóira, jelentkezz a környezetedben lévő baba-mama programokra, hogy támogató barátokra találj, akivel megbeszélheted az anyasággal kapcsolatos élményeidet, kérdéseidet!
• Figyelj oda saját magadra is: egyél egészséges ételeket, mozogj (kösd a babád hordozókendőbe, és menjetek sétálni), és aludj, amikor csak tudsz!
• Nevess sokat: a babák mindenféle mókás arcot vágnak, és muris hangokat adnak. Ha ez nem nevettet meg, nézz meg egy vicces videót!
• Bízz saját magadban: mondogasd magadnak, hogy jól csinálod! Ezt nem lehet elégszer hallani.