,,Ez valóban egy sikertörténet, hiszen itt van Lencsi!" - Interjú Herman-Szinyei Andreával

A hónap babája: Lencsi

Mi a legnagyobb siker, amit családként megéltek?

A legnagyobb siker maga Lencsi. Nagyon sokat küzdöttünk érte, és amikor ez eszembe jut, elfog a sírás. Persze az örömtől, mert óriási siker és csoda. Azt hiszem 4 évig vártunk rá úgy, hogy mindent kipróbáltunk. Évekig küzdöttünk azért, hogy egyáltalán megtudjuk, miért is nem sikerül nekünk. Ezt én, mint nő, óriási kudarcként éltem meg. Miért pont én? Miért pont nekem nem jön össze? Sok mindent átéltünk, a vetéléstől kezdve azt, hogy mindenféle vizsgálaton kellett átesnünk. Valamelyik fájdalmas volt, valamelyik kevésbé. Valamelyik csak rutinszerű, de mégis egy huza-vona, egy kellemetlenség. Hetekig, hónapokig várni egy eredményre. Próbálkoztunk inszeminációval, nem jött össze. Próbálkoztunk lombikkal, nem jött össze. Mindig az járt a fejemben, hogy hogyan tudnék magamon segíteni, ha már az orvosok nem jártak sikerrel. Kipróbáltam mindenféle alternatív módszert, cseppeket, immunerősítőket szedtem, talpmasszázsra jártam. Majd évekkel később kiderült, hogy autoimmun pajzsmirigy alulműködésem van, hivatalos nevén: Hashimoto thyreoiditis. Azt sem tudom igazából, hogy mikor jelent meg az életemben, mert semmiféle tünete nem volt a meddőségen kívül. Nem híztam el, nem hullott a hajam, nem voltam fáradékony, sőt kifejezetten energikus voltam, sportoltam, dolgoztam, sok mindent vállaltam. Egyáltalán nem tűnt fel, hogy baj van. Endokrinológus segítségével célzott irányban indultunk el, és a vérvételből rögtön kiderült, hogy ez a probléma. Ez az autoimmun pajzsmirigy alulműködés nem gyógyítható betegség, egyelőre az oka sem ismert, de gyógyszerrel kordában tartható. Azzal biztattak, hogy folyamatosan kell szedni a gyógyszert, hogy javuljon az eredmény, aztán ha szerencsénk van, összejöhet a baba. De mégsem sikerült. Teltek-múltak a hónapok, egyre inkább elkeseredettebbé és reményvesztettebbé váltam. Továbbra is ott mocorgott a fejemben: Miért nem? Miért nem? Mit tehetek én még ezért az ügyért? Arra gondoltam, hogy talán a táplálkozáson is kellene változtatni. Nekiültem az internetnek, és a magam módján összeállítottam, mire kellene vigyáznom. Nem volt rossz irány, de nem volt egy szakember tudása mögöttem, és emiatt ennek sem lett eredménye. Aztán úgy hozta az élet, hogy el kellett költöznünk Nyíregyházáról. Ma már tudom, hogy nem véletlenül jött ez a fordulat az életünkben. Budapestre kerültünk, nagyon jó, nyugis munkahelyem lett. Korábban nem éreztem, hogy esetleg túl lennék terhelve, mert bírtam a tempót. Budapesten is kerestünk specialistát, elmentünk meddőségi szakemberhez, kivizsgálásokra, több orvost is felkerestünk. Közölték, hogy egy százalék esélyem van, ami a spontán terhességet illeti. Ez nagyon szíven ütött, és láttam a dokin, hogy ezt az egy százalékot is csak azért mondja, hogy ne azt mondja: semmi. A lombikprogrammal 10% esélyt adott. Teljesen magamba hullottam. Már azon gondolkodtam, amit a férjem korábban is javasolt, hogy fogadjunk örökbe babát. Kezdetben ettől nagyon elzárkóztam. Aztán szépen lassan ráhangoltam az agyamat, hogyha nem sikerül, akkor nekünk ez az utunk. Valahol legbelül viszont azt is éreztem, hogy mindezek ellenére spontán teherbe fogok esni. Találtam Budapesten egy nagyon jó endokrinológust, aki nem szemellenzős módon hajtja, hogy „Gyógyszer, gyógyszer, gyógyszer és tartsa be az adagolást!”. Ez a doktornő természetgyógyász is volt. Abszolút támogatta, sőt javasolta, hogy a táplálkozást alakítsuk át. A tanácsait szigorúan betartottam. Egyrészt javultak az eredmények, és végül teherbe estem. De úgy gondolom, hogy nem csak ez segített. Egy héttel azután, hogy megkaptam a diagnózist, - hogy tulajdonképpen nulla annak az esélye, hogy én valaha is teherbe essek -, felhívott a férjem unokaöccse, hogy próbáljam ki a jógát, mert neki egy ismerőse súlyos beteg volt, elkezdett jógázni, és kellemes „mellékhatásként” teherbe esett. Neki is azt mondták, hogy tuti nem lehet babája. Azonnal felhívtam azt a lányt, akivel azóta is tartjuk a kapcsolatot. Mesélt a kundalini jógáról, a betegségéről, az átalakított táplálkozásról és arról, hogy nekik hogy sikerült. Ez volt egy keddi nap, pénteken pedig már ott ültem a jógaórán. Nem állítom, hogy biztos voltam abban, csak ez fog segíteni, de nagyon elszánt voltam. Azt mondtam az orvosnak is, aki Budapesten közölte a lesújtó hírt, hogy szeretnék még adni magamnak három hónapot. Ez az orvos ugyanis, mielőbbi műtétet javasolt. Ettől én nagyon megrémültem. Nőgyógyászati műtét? Kész katasztrófa! Azt mondta, hogy ő támogatja az alternatív megoldásokat, de megy az idő és én nem vagyok fiatal. (42 évesen szültem.) Mondtam, hogy rendben van doktorúr, de én mégis kérek három hónapot, mert a jóga talán fog segíteni. Elkezdtem jógázni, éppen nyári szünet volt, én pedig otthon voltam, pedagógusként „lógattam a lábam”. Hetente kétszer mentem kundalini jógaórára Eva Holkovához, aki otthonra mindig adott házi feladatokat, hétvégén pedig pihentem. Két hónap intenzív jógázás után elmentünk nyaralni Korfura. Tartottam az előírt diétát, szedtem a vitaminokat, amiket az endokrinológus felírt, és teherbe estem. Először kitört rajtam a pánik, hogy Úristen van egy betegségem, ami kihatással lehet a magzat fejlődésére. Rohanás az endokrinológushoz, orvoshoz, Evahoz de mindenki azt mondta: „Nyugi, nem lesz semmi gond!”. Bennem volt a frász, miután korábban átéltem egy vetélést is. Az első három hónap úgy telt el, hogy folyamatosan mondtam magamban: „Minden rendben lesz. Nyugi, szépen fejlődünk, egészségesek vagyunk stb.”. Végtelenül hálás vagyok Evanak, mert ő mindvégig bíztatott és erősítette a lelkemet. A terhességem és a szülés is teljesen zökkenőmentesen zajlott. A jógának és persze a nőgyógyászomnak köszönhetően a gátmetszést is megúsztam. Ez valóban egy sikertörténet, hiszen itt van Lencsi, aki végtelenül nyugodt és kiegyensúlyozott baba. El szoktam nézni nap, mint nap, és arra gondolok, hogy min mentünk keresztül… Mennyire reménytelen volt ez a helyzet, és most itt szaladgál körülöttünk, megölelhetjük, megpuszilhatjuk. Ő a legnagyobb sikerünk.

Mi a legnagyobb kihívás, amivel nőként vagy anyaként szembe kellett nézned?

Nehéz volt feldolgozni, hogy kudarc, kudarc hátán. Amikor elmentünk egy meddőségi központba, végtelenül lesújtott, hogy mennyi fiatal nő van ott. Én azt gondoltam, hogy biztos a korom az oka a sikertelenségnek, de ez nem igaz. Ez a nézet manapság már nem állja meg a helyét. Biztos, hogy csökken a teherbeesés esélye a kor előrehaladtával, de annyi pozitív példát láttam már. És ott van a sok ellenpélda is, hogy huszonévesen tehetetlenül állnak, nem értik a nők, miért nem esnek teherbe. Ez valóban nagyon nagy kihívás volt. Most már anyaként sokszor az idővel küzdök, az mindig kevésnek tűnik. Valahogy még mindig nem sikerül úgy beosztanom az időmet, hogy mindenre jusson. Szerintem, ahogy Lencsi is nő, és egy picit önállósodik, ez majd megoldódik, vagy én leszek rutinosabb. Ebben csak reménykedem. A szoptatás is rendkívüli kihívást jelentett. Nekünk egy rémálom volt. Lencsi ugyanis stridoros baba volt. Ezt elmesélem, mert fontosnak tartom, hogyha más anyuka is ezzel szembesül, akkor tudja, miről van szó és ne ijedjen meg. Megszületett Lencsi, nem volt semmi gond a szülésnél, rögtön rám tették, szépen szopizott, minden oké. Aztán jött a második nap a kórházban. Szopott-szopott, de közben furcsa hangokat kezdett el kiadni. A szobatársam, aki már a harmadik gyermekét szülte, azt mondta, hogy ez tényleg furcsa hang. Szóltam az ottani védőnőnek és a csecsemősöknek, de azt mondták, hogy az újszülöttek adnak furcsa hangokat. Én azért tisztában voltam vele, hogy egy baba nem így szopizik. Az egy meghitt, csendes, nyugodt együttlét, de nekünk nem az volt. Hazamentünk. Eltelt egy hét, eltelt két hét és én már nem bírtam tovább. Hívtam a védőnőt, aki egyébként nap, mint nap látta, de miután nem hallotta Lencsit szoptatás közben, nem tudta, miről van szó. Amikor végre szembesült vele, azt mondta, hogy ő még ilyet nem hallott. Hívtam a gyerekorvost, aki egy óra hosszáig vizsgálta Lencsit. Beutalt minket a Tűzoltó utcai klinikára, ahová három hetesen vittük el. Bekerültünk egy állítólag tapasztalt doktornőhöz, aki rögtön orrszondát próbált ledugni Lencsi orrán, mert valahogy rosszul értelmezte a beutalóra írtakat. Arra gyanakodtak, hogy az egyik orrjárat el van záródva. Mivel az egyik orrszondát nem tudták leerőszakolni az orrán, ezt a diagnózist erősítették meg. Azt mondták, hogy ez egy kis műtéttel korrigálható. Gondolhatod, mennyire örültem neki, hogy három hetesen meg kell műteni Lencsit. A furcsa hangra azt mondták, hogy ki fogja nőni. Csak nem hagyott nyugodni a dolog, elvittük egy másik gyermek fül-orr-gégészhez. A mai napig hálás vagyok Csákány Zsuzsanna doktornőnek, mert egy végtelenül egyszerű, fájdalommentes módszerrel bebizonyította, hogy nincs semmi baj. A doktornő egy fémspatulát tett Lencsi orrához és egy egyszerű tükörpróbát csinált. Mi magunk is láttuk, hogy mindkét orrjárata ugyanolyan jól szelelt, mert mindkét oldalon egyformán párásodott a spatula. Megnyugodtunk, hogy nincs műtét, minden rendben. A kis kotkodácsoló hangra azt mondta, hogy nyugodjunk meg, 8-9 hónapos korára ki fogja nőni. A gégeporcok most még olyan puhák, hogy az erőlködés miatt összecsapódnak, az ad ilyen furcsa hangot. Ezt a hangot nap, mint nap az újszülött gyerekedtől hallani, kétségbeejtő. Attól féltem, meg fog fulladni. Ez két hónapos korára, már odáig fajult, hogy amikor ébren volt, szinte minden lélegzetvételnél lehetett hallani. Amikor egy kicsit izgatottabbá vált, akkor ez a hang felerősödött. Anyukám, aki Budaörsön velem volt a második és harmadik héten, hallotta akkor, és hallotta két hónaposan. Mondta is, hogy nagyon-nagyon sokat változott, erősödött a hang. Ettől megint kétségbeestünk. Itt Nyíregyházán, a jelenlegi gyerekorvosunkhoz, Újhelyi János  vittük el a 2 hónapos Lencsit. Ő rögtön azt mondta „Ez a gyerek stridoros, de semmi gond, majd kinövi!”. Mondtam neki, hogy de  , ez olyan rémisztő. Erre azt válaszolta: „Anyuka! Az egy dolog, hogy valami rémisztően hangzik, de attól az még nem életveszélyes.” Higgyem el, hogy ki fogja nőni. Úgy is lett, meg sem kellett várni a 9 hónapot, hamarabb elmúlt, szépen rendbe jött. Emiatt a szoptatásunk viszont egy katasztrófa volt. Nekem minden egyes alkalommal görcsberándult a gyomrom, hogy szoptatni kell, és szegénykém erőlködni fog, és ezt hallgatni...  Mikor Lencsit próbáltam a mellemre tenni, ő már húzódozott. Amellett, hogy erőlködött, alig szopott. Ebből következően nem ürült a tej. Én próbáltam fejni, de nem mindig sikerült, így alig volt tejem. Ez megint egy ördögi kör volt, és két hónap után feladtam. Úgy gondoltam, hogy többet ér mindkettőnk nyugalma. Lelkiismeret furdalásom volt emiatt. Természetesen jó lett volna, ha minél tovább tudom szoptatni, hiszen ez volt a cél, de amikor már 10-20 milliket szopott szegénykém a rettenetes erőlködés ellenére, akkor azt mondtam, ennek nincs értelme. Amellett, hogy én is ideges voltam, láttam rajta, hogy ő is feszült. Feladtuk, és átváltottunk teljes mértékben a tápszerre. Logopédusként tudom jól mennyire fontos az anyamellből való szoptatás ahhoz, hogy a nyelv izmai kellőképpen megerősödjenek. Meg persze a kötődés anya és gyerek között. Viszont beláttam, hogy nem minden áron kell ehhez ragaszkodni. Van az az ok, és az a nyugtalanító helyzet, amikor inkább azt mondja az ember, hogy nem. Megvívtuk a harcainkat, de ezek a gondok eltörpülnek mások súlyos problémái mellett.

 Ha változtathatnál a mai családok sorsán, mit tennél, hogy a gyerekeknek jobb legyen?

Több nyugalmat kérnék nekik, de azt nem tudom, hogy hogy lehet elérni ebben a pörgős világban. Olyan közhelyesnek tűnik, ha azt mondom, hogy ennek a biztos megélhetés az alapja. Persze ez is nagyon fontos és nyilván összefügg azzal, hogy nyugodt háttere legyen a gyereknek. A legfontosabb, hogy összetartson a család. Egy gyereknek nem csak anyára, hanem apára is szüksége van, és ennek a két embernek összhangban kell élnie. Gyógypedagógusként nagyon sok olyan gyerekkel találkoztam, akiknél azért jelentek meg a tünetek, mert otthon, a családban probléma volt akár egyik, vagy másik szülővel. Ha a kiváltó okot nem szűntetjük meg, akkor lehet mindenféle terápiával próbálkozni, és hónapokig, évekig folytatni, változás úgysem lesz. Azt gondolom, hogy a mai gyerekeknek egy biztos családi háttérre van szüksége és ezt kellene megteremteni. Ez nagyon-nagyon nehéz, pláne úgy, hogy a nők is egyre több férfiszerepet vállalnak, rohannak. Nem is értem, hogy egy több gyerekes család hogy tud működni. Én korábban színházzal foglalkoztam, rengeteget dolgoztam, rengeteget mentem, intéztem, pörgött az egész életem, nem volt hétvége, nem volt ünnepnap. Egyértelmű volt, hogy így családot nem lehet vállalni. Rendszer kellett az életembe és nyugalom. Emellett talán meg lehet teremteni azokat a körülményeket, amelyek segítik a későbbi gyerekvállalást és gyereknevelést. Ha a szülők érzelmileg stabilak, és persze anyagilag is, - mert a kettő sajnos összefügg -, akkor a gyerekek is azok lesznek. Ha anyagilag instabil a család, akkor jönnek a problémák és ez kihat a gyerekekre is. Jó lenne, ha ez megváltozna, de a megoldást sajnos nem tudom.

Mit tudsz a nők, illetve az anyák jogairól?

Őszintén megmondom, amikor a gyedet kellett igényelni, fűhöz-fához kapkodtam, azt sem tudtam, kihez forduljak. Még szerencse, hogy Budapesten a munkáltatóm részéről volt egy nagyon talpraesett, rendkívül segítőkész kolléganő, aki ebben a segítségemre volt. Azt gondoltam, milyen szégyen, hogy ezeket nem tudom, de más is így volt ezzel. Később tőlem kérdezték, én pedig nagyon tájékozottan mondtam nekik, hogy hova menjenek, mit csináljanak, mit kell kitölteniük. Ezen a téren elég felületesek voltak az ismereteim. Repültem, hogy gyereket várok, milyen szép lesz, de hogy ilyeneket kell intézni? A gyermekvárás bürokratikus oldala nagyon távol áll tőlem, de hát az ember belekényszerül. Most is, ha bármit látok az interneten, rögtön elolvasom, megbeszéljük a nővéremmel mit és hogyan kell intézni. Persze tudtam, hogy létezik GYED és GYES, viszont utána kellett járnom, hogy mi a különbség, melyiket meddig és hogyan kapom, mire kapom, mekkora összeget. Ezekről nem tudtam, mert miért is foglalkoznék vele, ha nem érintett nap, mint nap.

Van- tekintesz e nő vagy anya, akit a példaképednek?

Azok a nők, akik két, három, négy vagy több gyereket nevelnek, szuperhősök a szememben. Ez persze nem csökkenti azoknak az anyáknak az értékét sem, akik egy gyereket nevelnek. Nagyon jól tudom, hogy ez mivel jár. Nekem egy gyerkőcöm van, aki végtelenül harmonikus, mégis sokszor úgy érzem, hogy kevés az energiám. Figyelem a többi anyukát, ki hogyan csinálja, mit csinál. A jó dolgokat az ember „ellopja” és kipróbálja. Lehet, hogy nálunk is működik, lehet, hogy nekünk nem válik be. Régebben úgy gondoltam, hogy a gyereknevelés mindenkinek ösztönösen jön magától, de nem. Sajnos vannak olyanok is, akik alkalmatlanok anyának. A munkám során is találkoztam ilyennel. Ezek hátborzongató történetek voltak. A kolléganőim mindig mondták, miközben egy adott gyerek hátteréről érdeklődtem, hogy „Inkább ne tudd meg milyen körülmények között élnek! Jobb az a te lelkednek, ha nem tudod.” Néha belegondolok ezekbe a sorsokba és a szívem összeszorul. Ha valakit mégis ki kellene emelnem, az a nővérem lenne. Már csak azért is, mert az ő példája mindig ott volt előttem. Sokszor majmoltam is, kisebb gyerekként. Azokért az együttesekért rajongtam, akiket ő is szeretett, azokat a regényeket kezdtem el olvasni, amiket ő. Neki két gyermeke van: egy 12 éves kisfiú és egy lassan 10 éves kislány. Ahogy ő nevelte (neveli) a gyerekeket, ahogy precízen odafigyelt, hogy milyen játékot vesz nekik, mivel mit fejleszt, az nekem mindig is példaértékű volt. Ez az igényes odafigyelés meg is látszik mindkét gyereken. Végtelenül okos, intelligens, tehetséges gyerekek. Nagyon büszke vagyok a nővéremre és a gyerekeire is! Két iskolás gyereket egyedül nevelni nagy kihívás úgy, hogy ő reggel elmegy dolgozni, napközben más gyerekekkel zsongatja az agyát, délután hazamegy és egy másik „műszak” vár rá. A nővérem ugyanis tanítónő, 25 éve van a pályán, és kitűnő szakember is. Sokszor eszembe jut, hogyha visszamegyek dolgozni, mi lesz velem. Eddig lazán ment a munka, de most már ott van mellette egy család, amit vezényelni kell, logisztikázni kell, Lencsivel foglalkozni kell, főzni kell, takarítani kell. Hogy fogom én ezt megoldani? Nyilván meg lehet, mert több millió nőnek sikerült már, de még ez egy kicsit távolinak tűnik. Minden nőt nagyon becsülök, aki gyereket nevel és mellette viszi a családot a hátán.

Hogyan kerültél kapcsolatba a babahordozással, illetve a kötődő neveléssel?

A kötődő nevelésről nem tudtam, hogy amit mi a férjemmel csinálunk, azt valójában így hívják. Csak később olvastam. Mi, amikor még meg sem született Lencsi, eldöntöttük, hogy soha nem fogjuk hagyni sírni. Régen lehetett hallani, hogy rá kell szoktatni a babát arra, hogy aludjon magától. Majd sír egy hétig, kibírjátok és utána minden oké lesz. Én nem tudom, hogy ezt hogy bírták annak idején az anyák, nyilván ők is sírtak. Mi eldöntöttük, hogy nálunk nem így lesz. Ha egy nyikkanás is történik éjszaka, kiugrom az ágyból és rohanok Lencsihez. Lehet, hogy csak megfordult és semmi gond, vagy éppen a cumi esett ki. Nem alszik velünk egy ágyban. Én ehhez azért ragaszkodtam, mert biztos voltam benne, hogy akkor én nem fogok tudni pihenni. Ha én nem pihenek, akkor feszült leszek, és ha feszült leszek, akkor ő is az lesz. Ez is egy ördögi kör, úgyhogy úgy döntöttünk, külön alszik kezdetektől fogva. Viszont ha meghalljuk a hangját, akkor azonnal intézkedünk. Ha éhes, megetetjük, ha simogatni kell, akkor simogatjuk, ha cumit kell visszatenni a szájába, akkor visszatesszük. Amikor Lencsi megszületett, Budaörsön laktunk. 11 hónapos volt, amikor visszaköltöztünk Nyíregyházára. 11 hónapig mi össze voltunk zárva kettesben. A férjem reggel elment dolgozni, este hazajött, de napközben mi együtt voltunk Lencsivel. Azon kívül, hogy ő aludt, akkor a saját kis szobájában volt, de napközben mindig velem volt. Ha én főztem, akkor ő ott volt mellettem. Én nem vagyok nyugodt, ha nem látom a gyerekemet. Kérdezték tőlem idősebbek, hogy mikor teszem be a kiságyba? Mondtam, hogy én nem szoktam betenni a kiságyba. „De hát miért? Akkor tudnád csinálni a dolgodat.” De miért is tenném be? Akkor ő nem lát engem és én sem látom őt. Az a kiságy egyébként is elég kicsi. Az alváson kívül mit lehet ott csinálni? Mindig akkor igyekeztem elintézni a dolgaimat, amikor ő aludt, persze ez nem mindig sikerült. Aztán mikor nagyobb lett, beültettem az etetőszékbe, csak hogy lássuk egymást. Nem is volt soha semmi gond. Most már, hogy nagyobb, ő maga szokott bekérezkedni az ágyába, ha elfárad. Akkor a macijával vagy a tigrisével eljátszogat. Amikor visszaköltöztünk, örültem, hogy majd rá lehet bízni a nagyszülőkre vagy a nővéremre, és akkor majd intézhetjük a dolgainkat. De igazából nem ezt csináljuk, hanem ahova csak lehet, visszük magunkkal.

Milyen előnyöket, illetve eredményeket tudsz be ennek a nevelési módszernek?

Mindenféleképpen azt, hogy magabiztosabb gyerekek kerülnek ki a világba. Én legalábbis ezt látom Lencsin. Észrevettem, hogy amikor elmegyünk egy közösségbe, akár ide a babaklubba, vagy a zenebölcsibe, lehet, hogy pár percig ül az ölemben, de aztán elindul ismerkedni. Nézi az előadó nénit, a hangszereket, táncol, tapsol, vagy egyszerűen csak leül elé és úgy hallgatja. Elnéztem az anyukákat, akiknek végig ott ült az ölében a babájuk és azt gondoltam, hogy milyen erősen ragaszkodnak ezek a gyerekek a mamához. Aztán rájöttem, hogy az én gyerekem olyan bátor és olyan magabiztosan közlekedik ebben az új közegben. Nem ész nélkül, mert vissza-visszanézett ő. Látta, hogy ott vagyok, de ez elég is volt, hogy megnyugodjon. Azt gondolom, hogy ez nagyon pozitív dolog. Amikor itt vagyunk a klubban, akkor ő megy és minden ismeretlen vagy ismerős babát megsimogat. Ma nézegettünk babaújságot, amiben meglátott egy síró babát. Megsimogatta és megpuszilta. Így vigasztalta meg. Nyilván tőlünk is ezt látja, hiszen simogatjuk, ölelgetjük, nagyon-nagyon szeretjük. Ha ő ezt kapja, akkor mi mást adhatna? Olyan jó ezt látni, hogy tele van pozitív érzelmekkel, nem félős, szorongó baba, hanem valóban bátor, magabiztos. Örülök, amikor sokan mondják rá, hogy milyen kiegyensúlyozott, harmonikus baba. Lehet, hogy ez a rendszeres jógának is betudható, mert a terhesség végéig jártam kismama jógára, meditáltam. A tibeti hangtál meditáció fantasztikus volt a jógaóra lezárásaként. Eva mindig mondta, hogy ezt Lencsi is hallja, Lencsi is átérzi. Azok a rezgések, amik rám nyugtatóan hatnak, ugyanúgy hatnak rá is. A kérdésre visszatérve mindenféleképpen kiegyensúlyozottabbak és magabiztosabbak lesznek ezek a gyerekek. Lehet, hogy én vagyok tájékozatlan, de mintha csak mostanában hallanék erről, pedig ez nem újdonság. Szerintem a nővérem ugyanezt csinálta 10, 12 évvel ezelőtt.

Mesélnél egy kicsit a gyermekedről? Milyen személyiséggel rendelkezik?

Nagyon kiegyensúlyozott, harmonikus baba, és vicces is. Most már, hogy próbál beszélni, a „nem” mindenféle formában tökéletesen megy: halkan, nyomatékosan, huncutul. Mindig azon nevetünk, hogy mennyire ért már mindent. Már nem lehet akármit mondani előtte. Nagyon jól tudja, hogy mi folyik körülötte. A labda, a kutyák, a motorok és a babák mágnesként vonzzák. Ő egy nagyon barátságos, nyugodt és rendkívül figyelmes gyerek. Az egyik boltban mondták, mert mindenkinek integet, puszit dob, hogy „Gyere minden nap, mert jókedvre derítesz minket!”. Újszülött korától énekelek Lencsinek, aki nagyon hálás közönség, mert mindig tapsol és ráadást kér. Kezdettől fogva mondok neki verseket, mondókákat is. Mindig lenyűgözött az a koncentrált figyelem, ahogy ilyenkor nézte, nézi az arcomat. Nyilván kezdetben nem értett belőle semmit, de érezte és élvezte a ritmusát, a dallamát. Remélem ezzel is elősegítettem, hogy korán kezdett el beszélni. Jelenleg kb. 60 szót használ, persze a passzív szókincse ettől sokkal gazdagabb és napról napra bővül a szótára. Nagyon nagy szerencsénk van vele, kezdetektől fogva nyugodt baba. Három hónapos kora óta átalussza az éjszakát. Nem volt hasfájós, nem sírós gyerek. Budaörsön a szomszédok mindig azt kérdezték, hogy szokott-e sírni, mert ők nem hallják. A fogai úgy jöttek ki, hogy észre sem vettük, pedig ez a folyamat három hónapos kora előtt indult. Akkor jelent meg a két alsó fogacska és utána nem volt megállás. Amikor a rágófogai jöttek, talán egy kicsit nyűgösebb volt, de semmi több. Egy éves korára már 16 foga volt. Azt lehet mondani, hogy ezek a babáknál jellemző módon nyűgös időszakok, - cserébe a korábbi harcokért -, csendben zajlottak. Biztos lesz még a dackorszakban küzdelem, de én azt látom, hogy ha az ember megpróbál következetes lenni, ami nagyon-nagyon nehéz, akkor annak előbb utóbb meglesz az eredménye. Ha következetesen ragaszkodunk ahhoz, hogy ezt vagy azt nem szabad, akkor ő meg fogja tanulni, és ahhoz a szabályhoz fog alkalmazkodni. Ugyanakkor kell azért őt élni hagyni. Ha a szülők nem következetesek vagy nincs közöttük összhang, az egyik engedi, a másik pedig tiltja ugyanazt a dolgot, akkor a gyerek totálisan összezavarodik és lesz belőle egy hatalmas káosz. Mi arra törekszünk, hogy következetesen neveljük őt. Abban bízom, hogy ez sikerül, és meglesz a gyümölcse.

Milyen szemléletmódot tanítasz és adsz át a gyermekednek? Hogyan készíted fel őt az életre?

A magabiztosság mindenképpen jó lenne, ha a későbbiekben is megmaradna. Arra kell majd törekednünk, hogy nyitott legyen a világ dolgaira, nyitottan forduljon mindenki felé. Nagyon-nagyon fontos, hogy legyen kitartó, legyenek reális céljai. Sajnos azt látom, hogy a mai fiatalok nagyon céltalanok. Ha pedig vannak célok, azok irreálisak. Vagy úgy gondolják, hogy egyből a csúcson kell kezdeni, nem pedig bizonyos lépcsőfokokat átlépve előre jutni, a kitűzött cél érdekében áldozatokat hozni. Fontosnak érzem, hogy megbecsüljön minden embert. Ez sajnos manapság nem annyira divatos. A férjemet, és engem is arra neveltek, hogy ugyanúgy meg kell becsülni egy takarító nénit, mint a tanáromat. Mi ehhez tartjuk is magunkat. Amit még fontosnak tartunk, hogy Lencsi minden nap legyen a szabadban. Mikor azt mondta nekünk a védőnő és a gyerekorvos, hogy vihetjük a szabadba, onnantól kezdve minden nap kivisszük. Ha esik az eső vagy esik a hó, megfelelő védelemmel, de kimegyünk. Számtalanszor alszik kint. Sokan kérdezték, hogy ez a gyerek nem tud máshogy aludni, csak ha tologatjuk? Nem erről van szó. Mivel nem kertes házban lakunk, ezért nekünk nagyon-nagyon fontos, hogy minden nap legyen szabadlevegőn. Ha ezt tudjuk biztosítani, akkor miért ne tennénk? Semmiféle külön teherrel nem jár. Ja, igen! Felöltözni és elindulni, meg sétálni, ez „macerás” dolog. Már akinek! Nekünk biztos nem. Budaörsön a környékbeliek azt mondták, hogy nekünk adják a „Legtöbbet sétáltatott baba” kitüntető címet, mert olyan sokszor láttak minket. A séta duplán hasznos dolog. Amellett, hogy Lencsi jó levegőn van - ezzel az immunrendszerét is erősítjük -, nekem sikerült szépen leadnom a terhesség alatt felszedett 18 kilót. Szóval én csak bíztatok minden kismamát: „Irány a szabadba sétálni!” Ha Lencsi már nagyobb lesz, biztos sokat fogunk kirándulni. Vannak bizonyos dolgok, amikhez a gyereknevelés terén mereven ragaszkodtam és ragaszkodom. A tévézés… Úgy gondolom, hogy ilyen idős korban teljesen értelmetlen a tévét akár csak háttérként is bekapcsolni. A gyerek szeme úgyis odairányul, és mint egy hipnotizált báb, úgy bámulja a tévét. Sem az agyának, sem pedig a szemének nem tesz jót. Így mi nem tévézünk, illetve akkor tévézünk, amikor már Lencsi alszik. Én már annyira leszoktam erről, hogy ha tévézhetnék, már akkor sem teszem, mert nem érdekel, nem köt le. Eljön majd az idő, amikor együtt nézzük a meséket. De most még minek terhelni a kis agyát, amikor annyi mindennel el tudjuk tölteni az időt. Együtt labdázunk, építünk, együtt nézzük a könyvecskéit, mondókázunk, táncolunk, hancúrozunk, énekelek neki. Aztán ott van a hintázás is! Amikor megtudtuk, hogy babánk lesz, a férjem vett nekem egy hintaszéket. Terhesen nagyon sokat hintáztam benne és hallgattam a klasszikus zenét. Miután megszületett Lencsi, sokáig abban altattam el. Ott volt egy kispárnán az ölemben, és ringatóztunk. Nem véletlenül találták ki régen a bölcsőt. Lehet, hogy nem voltak tudományos cikkek erről, de hát ez egy fantasztikusan jó találmány. Lencsinek később vettünk egy hintaágyat, és szinte minden nap hintáztatjuk benne, mert imádja. Persze a játszótéren a klasszikus ülőhintát használjuk, van úgy, hogy ki sem lehet belőle venni. Sokan nem tudják, hogy ez az egyszerű játék, mennyire jótékony hatással van az idegrendszer fejlődésére.

Ha össze kellene hasonlítanod a saját gyermekkorodat és a gyermeked gyermekkorát, akkor milyen hasonlóságokat és különbségeket tudnál említeni?

A világ rengeteget változott, össze sem lehet hasonlítani. Az én gyerekkoromban tévé is alig volt, hétfőn nem is volt adás. Akkor a rádiót hallgattuk. Én tévézős gyerek voltam, és ha lehetett tévét nézni, én tévéztem, még ha csak az iskola tévét néztem, akkor is. Sokkal jobban felpörgött az életünk azáltal, hogy megjelent a mobiltelefon. Mindenki elérhetővé vált, még hétvégén sincs nyugalom. Régen talán többet voltak együtt a családok és ez rengeteget számított. Emlékszem, hogy gyakran leültünk társasjátékozni, kártyázni a családdal. Voltak közös, szabadba tervezett programok. Mert ugyan mivel tölthetnéd el az időt? Mi erre, továbbra is nagy hangsúlyt szeretnénk fektetni. Minden héten megyünk a vidéki nagymamához, ahol Lencsi lát igazi tyúkot, kakast. A mai gyerekek közül sokan, csak képről ismerik a házi állatokat. A mi gyerekkorunkban ezek olyan természetesek voltak. „Gyerekbandában” együtt játszottunk. Emlékszem, hogy mi gyerekek, a többi lakónak műsorokat készítettünk, szalonnasütést szerveztünk. És persze mászkáltunk a padláson, ugráltunk ősszel a gesztenyefa leveleiben. Ezek annyira fontosak. Biztosan megvan a mai gyerekeknél is ez, de manapság rengeteg veszély leselkedik rájuk. Engem elsős koromban egy darabig elkísért az iskolába anyukám, de utána egyedül mentem és egyedül mentem haza is. Ilyet ma elképzelni sem lehet. Féltem a gyerekeket, mert annyi rossz ember van a világban. Fel kell őket készíteni arra, hogy óvatosak legyenek. Persze a mi korunkban is mondták a szüleink, hogy „Idegennek ki ne nyisd az ajtót!”, vagy „Idegennel ne állj szóba!”. Aztán ott van az internet…  Ma már el sem lehet képzelni, hogy egy otthonban ne legyen elérhető a világháló. Én még könyvtárba jártam jegyzetelni, ha valami után érdeklődtem. Ma már megtehetjük, hogy ki sem lépünk az ajtón, ha információra van szükségünk. Mi arra törekszünk, hogy ebben a felgyorsult, csöppet sem veszélytelen világban Lencsinek egy felhőtlen, boldog, élményekben gazdag gyermekkort teremtsünk.