A Nyár gondolt egyet és nagytitokban összecsomagolt. Elvitte az égről a kéket, a fákról a zöldet,
elvitte a virágok szép színes szirmát, a napsugarak melegét és elrepült messze tájak felé.
Az Ősz csak ezt leste. Mindjárt a Nyár helyére költözött, de nem egyedül. Magával
hozta barátait, a mindig mérges Szelet és a hol pityergő, hol síró-rívó Esőt.
Hűvösre fordult az idő. A legöregebb fecskék nagygyűlésre hívták össze az öregeket,
fiatalokat a fecskerepülőtérre, a villanydrótokra.
A fiatal fecskék szüleik körül csivogtak. Nem értették, micsoda nagy esemény van
készülőben, bár hallották már a fecskerokonságtól emlegetni.
- Itt az ideje, hogy elköltözzünk.
De a kisfecskék, akik itt születtek, nem tudták elképzelni, hogy itt hagyják puha fészküket, a
gyerekeket, akikkel egy fedél alatt laktak. Az ő ereszük alól repdestek ki és be fészkükbe,
onnan kukucskáltak kíváncsian ki a fogócskázó, bújócskázó kislányokra, kisfiúkra.
Megszerették őket, de a gyerekek is örültek nekik. A gyülekezés előtt nem sokkal azonban a
kis fecskék furcsa dolgokat láttak, amikor bekandikáltak az ablakukon. Piros, kék, sárga
táskákba könyveket, füzeteket rakosgattak. ”Talán ők is elköltöznek?” - gondolták a
kisfecskék. Fecskemama akkor elmesélte nekik, hogy ilyenkor iskolába készülődnek a
gyerekek, ahol - mondta büszkén - róluk is tanulnak.
- És mi hova költözünk? - kérdezték a kisfecskék.
- Figyeljetek csak, mindjárt megtudjátok - hangzott a válasz.
Valóban. A legöregebb fecske csendet kért és fecskenyelven érdekes dolgokat mondott a
fiatal fecskéknek, amikor már megtelt a fecskerepülőtér:
- Ti, akik itt születtetek, nemsokára meglátjátok majd messze-messze másik hazátokat, a mi
téli otthonunkat. Itt már hidegre fordult az idő- folytatta a bölcs öreg fecske-, és mi fecskék
csak a meleget szeretjük, a napsugarat. Télen tollunk nem óv meg a hótól, fagytól,
elpusztulnánk, ha itt maradnánk. Ott túl a tengereken, a másik hazánkban nyár van, amikor itt
hideg a tél. Kék az ég, zöld a fű, simogató a napsugár. Ott is várnak, szeretnek minket a
gyerekek. De nem leszünk hűtlenek ehhez a hazánkhoz sem. Amint meghalljuk a tavasz
csengetését, visszatérünk ide, a régi fészkünkbe.
Az öreg fecske ezután elhallgatott. A fiatal fecskék elámultak azon, amit a másik hazáról, a
tengerekről hallottak. Izgatottan várták már az indulás idejét. Nem kellett soká várniuk - mint
egy titkos jelre - egyszerre repültek fel a fecskerepülőterekről-villanydrótokról, háztetőkről a
fecskék.
Egyszer csak megpillantották lent a piros, sárga, kék hátitáskás kis iskolásokat, amint búcsút
integettek feléjük a magasba.
- Gyertek vissza nemsokára! - kiáltották.
De ezt már nem hallották a messze magasan szálló fecskék. Barátságos, fodros felhők
kisérték őket, vigyáztak rájuk hosszú útjukon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése