Vagy inkább, gyerekek a
vonaton. Nagy iskola, utazás közben gyerekes családokkal találkozni.
Szeretek vonaton utazni.
Azt szoktam mondani, a vonaton minden megtörténik. Még az is, ami nem. Egy
dunántúli utazásról jöttem meg tegnap. Reggel indultam, hazafelé a Keletiben
elértem az utolsó metrót.
A kisfiúval egy
szárnyvonalon utaztunk együtt. Másfél éves lehetett. Talán valamivel több. A
szüleivel mentek hazafelé a nagyvárosból, néhány megálló után egy kicsi,
virágzó hársfák árnyékolta állomáson szálltak le.
A gyerek igazi örökmozgó.
Dús szöghaja félhosszúra vágva, eltakarja a homlokát, néha a szemét is.
Lecsúszik az ülésről, visszamászik, elindul a szemben lévő néni felé,
visszajön. Megbízhatóan jár, ügyes terpesszel védi ki a kanyarok dülöngélését,
egyensúlyoz, stabil a mozgása, a kis test ügyesebb a mozgó vonaton, mint egy
kapaszkodó esetlen felnőtt. Azaz, hogy mindezt épp hogy bemutatja és
villámgyorsan elindulna, de vagy anya vagy apa azonnal felkapja, visszaviszi a
helyükre. Ilyenkor üvöltve tiltakozik, majd egy pillanat alatt elhallgat, már
valami más köti le a figyelmét. Nagy szemekkel figyeli a világot, benne
utasokat, kalauz nénit, elfutó tájat, házakat, erdőt, mindent, amit lát. Apja
védelmében rövid ideig ott áll a csomagoknak szóló kis padkán - jól kilát onnan
mindenfelé - aztán megint menne. Nem hagyják. Jön az üvöltés, a szülők csitítva
csillapítják, kekszet kap, üdítőt, beszélnek hozzá, legyél csöndben, legyél jó
kisfiú, tegnap milyen jó voltál, most mi van veled...?
Pedig a kisfiú most is
jó. Okos, tud figyelni, most éppen anyja ölében ül, szemben vele, azt játsszák:
mutasd meg az orrod? Hol a pocid? Hol a füled? A szemed? Mindent megmutat,
aztán elunja, és menne megint. De nem hagyják. És újra kezdődik a huzakodás.
Jaj, tegnap milyen jó kisfiú voltál...!
Úgy mondanám, úgy súgnék
a két, a külvilágot észrevenni nem akaró, hallgatag, talán röstelkedő
felnőttnek: legyenek nyugodtak. Látni, hogy a kisfiú az első gyerekük. Ők
negyvenesek. Az apa csöndes óriás. Anya vékony, halk szőke, odaadó. Szóval úgy
mondanám, hogy nincs semmi baj ezzel a kisfiúval. Egyszerűen, csak kéne kicsit
hagyni, hogy menjen. Akár sétálni vele, van hely, kevés az utas és lám, most
anyja kezén el is indulnak. Mert ez a kisfiú ma sem rossz. Csak ma valahogy
izgágább. Talán másképp ébredt. Kora délután van, szinte biztos, hogy elfáradt.
Ki tudja, mi mindent látott a nagyvárosban? A sok látvány, a sok inger a kicsi
gyereket sokkal jobban elfárasztja, mint minket. Amúgy minket is fáraszt minden
benyomás, csak mi már "viselkedünk". És nem minden nap egyformán.
Egy másik utazáson egy hatéves forma kislány volt az útitársunk. Anyukájával
mentek, mint kiderült a nagymamához. Az út már hosszú volt és átszállás is várt
rájuk. Mikor érünk már oda, kérdezte folyton a kislány, nyafogott is hozzá,
forgatta copfos csinos kis fejét és unta a pucérra vetkőztetett barbibabát, a
képeskönyv se kötötte le, anyukája meséje se.
Az anyukája egyszer csak
elővett egy nedves törlőkendőt. Add ide a kezed, tiszta maszat lettél, mondta
és megtörölgette. A kislány szeme felcsillant. Anyu, takaríthatok? És vette a törlőkendőt
és akkurátusan először az ülés karfáit, aztán a kis asztallapot az ablaknál,
utána az ablakot törölgette. Alaposan. Aztán ránézett a kis szürkévé lett
rongyikára. Anyu, adj egy tisztát, ez már totál kész! Kapott egy tiszta
törlőkendőt és takarított tovább. Amikor végzett a körletükkel, átnézett
óvatosan oda, ahol ültem. Összemosolyogtunk. Jöhetek takarítani? kérdezte és
jött és takarított nálam is, míg csak minden úgy nem ragyogott, ahogy a kis
szőke copfos nagy fekete komoly szeme.
Hát ezért mondom, a
vonaton minden megtörténhet. Még az is, ami nem...
Szerző: Schäffer Erzsébet
Forrás: www.csalad.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése