2016. augusztus 2., kedd

Amit csak egy anya élhet át.


Ahol a kötődés elkezdődik, talán ez a cím fedné le leghitelesebben azt a beszélgetést tegnap a Labor Caféban, amiben Márkus Judit irányításával őszintén, megkapó nyíltsággal beszéltek nyíregyházi anyukák a szülés utáni percek rendkívüliségéről, az első szoptatás élményeiről, a szagokról, amit a csecsemő felismer, a bőrkontaktusról, ami életre összeköt egy édesanyát a gyermekével. Szó volt arról is, hogy akik császárszülést kérnek, lemondanak a szoptatásról indok és ok nélkül, talán soha meg nem tudják, hogy amiről lemaradtak, soha meg ismételhető. A jelenlévők kipróbálhattak nyilvános helyen előforduló szoptatást megkönnyítő  ruhákat, hordozókendőket, tanulhattak titkokat rejtelmeket a leghitelesebb forrásból, egymástól, mert az igazán jó anyák tudják, hogy gyermekük nevelésében, gondozásában egyetlen titok van: az odafigyelésbe csomagolt feltétel nélküli szeretet és abból nagyon sok!


Köszönet a Nyíregyházi Babaklub és a Babaváró Klub anyukáinak, akik részvételükkel igen magasra emelték a szoptatásról, anyatejes táplálásról szóló beszélgetés fonalát.




Az esemény kedves színfoltja volt, hogy a Gyerecsak Egyesület nevében Horváth-Áncsán Noémi Baba-és emberbarát matricát ajándékozott a fiatal szülőket már eddig is sok programmal és lehetőséggel támogató Labor Cafénak. A város 52. matricáját Fekete Éva ragasztotta ki a Szarvas utca 1-3. szám alatti bejárati ajtóra. (Figyelem: A bajárat kinyitható, ha nap közben szoptatni, pelenkázni, netán átöltöztetni kell a babát!)



Szlávik Tünde nem volt jelen a beszélgetésen, de reméljük elnézi nekünk e helyütt, hogy írását "a féle hab a tortán", azaz valami gyönyörűségként a beszélgetés megkoronázásaként közöljük blogunkban:

Szerelmem, kisdedem
2016. július 30.
A fájdalom váratlanul és alattomosan tör rád, kígyóként rádcsavarodik, görcsbe rántva az izmokat. Látod is, nem csak érzed, amint bal kezed ujjai karomként begörbülnek. Fáj! Próbálsz mély lélegzetet venni, hogy aztán fogszorítva testhelyzetet változtass, talán az megoldja gondod. Mintha éles tőröket lélegeznél be. Hegyükkel körbepettyezik gyomrodat, szívedet. Visszaroskadsz. Apró, jajgató lihegésekre szorítkozik a légcseréd. Újabb görcs. Most alulról támad. Beszáguldja az erek útját, maró, lúgos folyadékként marcangolva az érfalakat. Jaj, nagyon fáj!


Még nem akarsz szólni, halkan nyöszörögsz, nem kell a pánik, elmúlik, ahogy jött. Csak mozdulni tudnál! De egy tüzes hegyű dárda a párnádhoz szegez. Hatalmas kések esnek gyomrodnak, szívednek, hagymahéjszerű rétegeket tépnek le róla, egyre nehezebb tőlük a mellkasod. A lecsupaszított, dobogó izomcsomó feltárul. Ott kuporog benne a tündérszép királykisasszony és a jéghercegnő. Rettegve néznek egymásra, moccanni sem mernek, bár mindketten ölelésre, vigaszra vágynak. Tudják, bármelyik pillanatban lehullhatnak az ismeretlenbe.
Színes karikák jönnek. Tüzes Szaturnusz-gyűrűvé egyesülve körbefonják testedet, hulahoppoznak ágyék- és bordaíveken, egyre szorosabban, fullasztóbban. Mi ez? Befelé fordított sündisznóbőr? Drótkefe? Szuronyok erdeje? Mire eltűnnek, nyilakkal átlőtt, kifosztott szalmabáb vagy csupán. Végül megsemmisülnek a színek, a szagok, a fények… Némán belezuhansz a semmibe, lelked indigókék vásznon boldogan táncol a végtelenen át.
***
Nem tudtam betelni illatával. Elbódított. Minden porcikámba beitta magát. Órák múlva is éreztem a ruhámon, a hajamon, magammal vittem az udvarra, a boltba. Én éreztem, s szerintem mindenki más is, akinek van orra. Nem szégyelltem. Ha lezuhanyoztam, már hiányérzetem volt, igyekeztem hozzábújni, hogy újra eggyé váljon még a szagunk is.
Amikor magamhoz öleltem, úgy kapott mellem után, mint akinek az élete múlik rajta. S az első időkben ez valóban így volt. Tehetetlenül gyötrődtünk, mert nem tudtuk, mit kell tennünk, hogy mindkettőnknek jó legyen. Aztán lassan összecsiszolódtunk, s ahogy megtaláltuk a harmóniát, a mozdulatai is puhábbakká váltak. Persze csak akkor, ha az első jelzésre gombolkozni kezdtem. Ha egy fél percet is késlekedtem, türelmetlen lett, valósággal letépte rólam a ruhát, akkor is, ha nagykabátban voltam. Ahogy megkapott, szépen elbabrikált rajtam. Simogatta az arcomat, nyakamat, s közben el kellett veszni a szemében. Kitágult pupillákkal ittuk egymás látványát, naponta többször…
Éjszaka azért nem voltam valami vidám, amikor fel-felriasztott. Bevallom, néha elaludtam közben vagy a tévét néztem… Nem számított, elvette, ami neki járt.
Később egyre durvább lett, néha már harapott is, ám ha szóltam, csak nevetett rajtam. Ha gyorsan összehúztam a ruhát magamon, rángatott, két kézzel tépte szét rajtam a blúzt. Persze nem voltam képes sokáig ellenállni neki. Ilyenkor győzelme teljes tudatában szívta a cicimet, majd hirtelen elengedte, s hangosan kacagott, miközben a tej lecsurgott a szája sarkán.
Jaj, annyira jó volt! Soha nem éreztem tehernek a szoptatást, akkor sem, ha a hátam akart beszakadni a fájdalomtól. Nálunk nem volt jelentősége annak, hogy mennyi idő telt el az utolsó etetés óta, s a grammok is csak az első hetekben voltak fontosak. Kiélveztünk minden együtt töltött pillanatot. Cirógattam a homlokát, a kis pisze orrát, a bársonyos fülkagylóját, egyre dúsabb fürtjeit. A legcsodásabb teremtménye volt a kerek nagyvilágnak. Vakítóan kék szemében visszatükröződött az arcom, s szavak nélkül is értettük egymást. De azért beszéltem, hogyne beszéltem volna, hiszen annyi mondanivalóm volt. Már akkor elmeséltem neki mindent, amikor még csak egy parányi kis sejtcsomó volt valahol mélyen elbújva a méhemben.
Megszületése után az új köldökzsinór, a legfőbb kapocs a mellem volt. Tudtam, hogy nincs sok időnk, előbb-utóbb leválik rólam, végleg, visszavonhatatlanul. Próbáltam minél tovább kitolni ezt a pillanatot. Nem érdekeltek a rosszalló tekintetek, a vénasszonyos beszólások arról, hogy lassan idehozza a kisszéket, és újságot fog olvasni közben. Boldog voltam, és boldoggá tettem a kicsimet is. Mi kell még? Kinevettem az alakjukat féltőket, hiszen életemben nem voltam bombázóbb, mint a tejtől duzzadó kebleimmel, olyan dekoltázsom volt, hogy irigylem magam a régi képeket nézve. Adtam. Magamat adtam. Magamból adhattam neki a legfontosabbat az élete után: az éltető nedűt. S kaptam cserébe imádatot, ragaszkodást, feltétel nélküli bizalmat. Adrenalinfröccsöket. Beteljesülést. Lebegést, mint szeretkezés után.
Aztán eljött az idő, amikor már csak desszert voltam a krumplipüré és a rántott hús mellé. Vigasz, ha felsértette a térdét. Altató az esti varázsmese után, ami arról szólt, miféle szépségek várnak egy ilyen nagyszerű lurkóra, ha elindul felfedezni a világot. Azt hittem, nehezebb lesz – neki. De nem, szinte azonnal tudomásul vette, hogy nincs tovább. Én meg bele akartam pusztulni. A fájdalomba, hogy csak gyűlt, gyűlt a tej a mellemben, s vizes ruhával kellett csillapítani lázamat. De rosszabb volt a lelki fájdalom. Hát csak ennyit jelentettem neki? Odadob engem egy karéj vajas-mézes kenyérért vagy egy darab lángolt kolbászért? Ilyen könnyen le lehet mondani rólam? Jó, annyira szerelmesen nem nézett rájuk, de akkor is…
Próbáltam vigasztalni magam: lesz még nyár, jön a kistestvér, majd ő kárpótol. De a kicsivel is csak másfél évig volt tökéletes az élet. S alig volt valaki, aki megértette: azért sírok, mert nekem már nem lesz többé kisbabám, nem lesz, akinek a szemében én vagyok a nap, a hold, a csillagok, akit szoptatás után a karomra emelek, s dúdolok. Mert bár mindennap vannak új örömök, de soha senki nem fog úgy szeretni téged, mint a kisded, akit a melledre teszel.


Bejegyezte: dátum:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)

Amit csak egy anya élhet át.


Ahol a kötődés elkezdődik, talán ez a cím fedné le leghitelesebben azt a beszélgetést tegnap a Labor Caféban, amiben Márkus Judit irányításával őszintén, megkapó nyíltsággal beszéltek nyíregyházi anyukák a szülés utáni percek rendkívüliségéről, az első szoptatás élményeiről, a szagokról, amit a csecsemő felismer, a bőrkontaktusról, ami életre összeköt egy édesanyát a gyermekével. Szó volt arról is, hogy akik császárszülést kérnek, lemondanak a szoptatásról indok és ok nélkül, talán soha meg nem tudják, hogy amiről lemaradtak, soha meg ismételhető. A jelenlévők kipróbálhattak nyilvános helyen előforduló szoptatást megkönnyítő  ruhákat, hordozókendőket, tanulhattak titkokat rejtelmeket a leghitelesebb forrásból, egymástól, mert az igazán jó anyák tudják, hogy gyermekük nevelésében, gondozásában egyetlen titok van: az odafigyelésbe csomagolt feltétel nélküli szeretet és abból nagyon sok!


Köszönet a Nyíregyházi Babaklub és a Babaváró Klub anyukáinak, akik részvételükkel igen magasra emelték a szoptatásról, anyatejes táplálásról szóló beszélgetés fonalát.




Az esemény kedves színfoltja volt, hogy a Gyerecsak Egyesület nevében Horváth-Áncsán Noémi Baba-és emberbarát matricát ajándékozott a fiatal szülőket már eddig is sok programmal és lehetőséggel támogató Labor Cafénak. A város 52. matricáját Fekete Éva ragasztotta ki a Szarvas utca 1-3. szám alatti bejárati ajtóra. (Figyelem: A bajárat kinyitható, ha nap közben szoptatni, pelenkázni, netán átöltöztetni kell a babát!)



Szlávik Tünde nem volt jelen a beszélgetésen, de reméljük elnézi nekünk e helyütt, hogy írását "a féle hab a tortán", azaz valami gyönyörűségként a beszélgetés megkoronázásaként közöljük blogunkban:

Szerelmem, kisdedem
2016. július 30.
A fájdalom váratlanul és alattomosan tör rád, kígyóként rádcsavarodik, görcsbe rántva az izmokat. Látod is, nem csak érzed, amint bal kezed ujjai karomként begörbülnek. Fáj! Próbálsz mély lélegzetet venni, hogy aztán fogszorítva testhelyzetet változtass, talán az megoldja gondod. Mintha éles tőröket lélegeznél be. Hegyükkel körbepettyezik gyomrodat, szívedet. Visszaroskadsz. Apró, jajgató lihegésekre szorítkozik a légcseréd. Újabb görcs. Most alulról támad. Beszáguldja az erek útját, maró, lúgos folyadékként marcangolva az érfalakat. Jaj, nagyon fáj!


Még nem akarsz szólni, halkan nyöszörögsz, nem kell a pánik, elmúlik, ahogy jött. Csak mozdulni tudnál! De egy tüzes hegyű dárda a párnádhoz szegez. Hatalmas kések esnek gyomrodnak, szívednek, hagymahéjszerű rétegeket tépnek le róla, egyre nehezebb tőlük a mellkasod. A lecsupaszított, dobogó izomcsomó feltárul. Ott kuporog benne a tündérszép királykisasszony és a jéghercegnő. Rettegve néznek egymásra, moccanni sem mernek, bár mindketten ölelésre, vigaszra vágynak. Tudják, bármelyik pillanatban lehullhatnak az ismeretlenbe.
Színes karikák jönnek. Tüzes Szaturnusz-gyűrűvé egyesülve körbefonják testedet, hulahoppoznak ágyék- és bordaíveken, egyre szorosabban, fullasztóbban. Mi ez? Befelé fordított sündisznóbőr? Drótkefe? Szuronyok erdeje? Mire eltűnnek, nyilakkal átlőtt, kifosztott szalmabáb vagy csupán. Végül megsemmisülnek a színek, a szagok, a fények… Némán belezuhansz a semmibe, lelked indigókék vásznon boldogan táncol a végtelenen át.
***
Nem tudtam betelni illatával. Elbódított. Minden porcikámba beitta magát. Órák múlva is éreztem a ruhámon, a hajamon, magammal vittem az udvarra, a boltba. Én éreztem, s szerintem mindenki más is, akinek van orra. Nem szégyelltem. Ha lezuhanyoztam, már hiányérzetem volt, igyekeztem hozzábújni, hogy újra eggyé váljon még a szagunk is.
Amikor magamhoz öleltem, úgy kapott mellem után, mint akinek az élete múlik rajta. S az első időkben ez valóban így volt. Tehetetlenül gyötrődtünk, mert nem tudtuk, mit kell tennünk, hogy mindkettőnknek jó legyen. Aztán lassan összecsiszolódtunk, s ahogy megtaláltuk a harmóniát, a mozdulatai is puhábbakká váltak. Persze csak akkor, ha az első jelzésre gombolkozni kezdtem. Ha egy fél percet is késlekedtem, türelmetlen lett, valósággal letépte rólam a ruhát, akkor is, ha nagykabátban voltam. Ahogy megkapott, szépen elbabrikált rajtam. Simogatta az arcomat, nyakamat, s közben el kellett veszni a szemében. Kitágult pupillákkal ittuk egymás látványát, naponta többször…
Éjszaka azért nem voltam valami vidám, amikor fel-felriasztott. Bevallom, néha elaludtam közben vagy a tévét néztem… Nem számított, elvette, ami neki járt.
Később egyre durvább lett, néha már harapott is, ám ha szóltam, csak nevetett rajtam. Ha gyorsan összehúztam a ruhát magamon, rángatott, két kézzel tépte szét rajtam a blúzt. Persze nem voltam képes sokáig ellenállni neki. Ilyenkor győzelme teljes tudatában szívta a cicimet, majd hirtelen elengedte, s hangosan kacagott, miközben a tej lecsurgott a szája sarkán.
Jaj, annyira jó volt! Soha nem éreztem tehernek a szoptatást, akkor sem, ha a hátam akart beszakadni a fájdalomtól. Nálunk nem volt jelentősége annak, hogy mennyi idő telt el az utolsó etetés óta, s a grammok is csak az első hetekben voltak fontosak. Kiélveztünk minden együtt töltött pillanatot. Cirógattam a homlokát, a kis pisze orrát, a bársonyos fülkagylóját, egyre dúsabb fürtjeit. A legcsodásabb teremtménye volt a kerek nagyvilágnak. Vakítóan kék szemében visszatükröződött az arcom, s szavak nélkül is értettük egymást. De azért beszéltem, hogyne beszéltem volna, hiszen annyi mondanivalóm volt. Már akkor elmeséltem neki mindent, amikor még csak egy parányi kis sejtcsomó volt valahol mélyen elbújva a méhemben.
Megszületése után az új köldökzsinór, a legfőbb kapocs a mellem volt. Tudtam, hogy nincs sok időnk, előbb-utóbb leválik rólam, végleg, visszavonhatatlanul. Próbáltam minél tovább kitolni ezt a pillanatot. Nem érdekeltek a rosszalló tekintetek, a vénasszonyos beszólások arról, hogy lassan idehozza a kisszéket, és újságot fog olvasni közben. Boldog voltam, és boldoggá tettem a kicsimet is. Mi kell még? Kinevettem az alakjukat féltőket, hiszen életemben nem voltam bombázóbb, mint a tejtől duzzadó kebleimmel, olyan dekoltázsom volt, hogy irigylem magam a régi képeket nézve. Adtam. Magamat adtam. Magamból adhattam neki a legfontosabbat az élete után: az éltető nedűt. S kaptam cserébe imádatot, ragaszkodást, feltétel nélküli bizalmat. Adrenalinfröccsöket. Beteljesülést. Lebegést, mint szeretkezés után.
Aztán eljött az idő, amikor már csak desszert voltam a krumplipüré és a rántott hús mellé. Vigasz, ha felsértette a térdét. Altató az esti varázsmese után, ami arról szólt, miféle szépségek várnak egy ilyen nagyszerű lurkóra, ha elindul felfedezni a világot. Azt hittem, nehezebb lesz – neki. De nem, szinte azonnal tudomásul vette, hogy nincs tovább. Én meg bele akartam pusztulni. A fájdalomba, hogy csak gyűlt, gyűlt a tej a mellemben, s vizes ruhával kellett csillapítani lázamat. De rosszabb volt a lelki fájdalom. Hát csak ennyit jelentettem neki? Odadob engem egy karéj vajas-mézes kenyérért vagy egy darab lángolt kolbászért? Ilyen könnyen le lehet mondani rólam? Jó, annyira szerelmesen nem nézett rájuk, de akkor is…
Próbáltam vigasztalni magam: lesz még nyár, jön a kistestvér, majd ő kárpótol. De a kicsivel is csak másfél évig volt tökéletes az élet. S alig volt valaki, aki megértette: azért sírok, mert nekem már nem lesz többé kisbabám, nem lesz, akinek a szemében én vagyok a nap, a hold, a csillagok, akit szoptatás után a karomra emelek, s dúdolok. Mert bár mindennap vannak új örömök, de soha senki nem fog úgy szeretni téged, mint a kisded, akit a melledre teszel.