,,Egy új csoda az életünkben." - Interjú Vajdáné Mártha Judittal

Fényképeik ,,Kötődően hordozva nevelünk, a hónap babái" címmel a Gyerecsak Egyesület irodájában (Kossuth tér 8. fsz. 4.) megtekinthetőek! (csak a fotóik)

A hónap babája: Imola

Mi a legnagyobb siker, amit családként megéltek?

A legnagyobb siker az, hogy automatikusan alakultunk családdá, tehát magától értetődő volt az egész. Amikor elterveztük, hogy Imola érkezzen, rögtön megfogant, elég könnyű terhességem volt, gyors szülésem, tehát ez is nagy siker. Az is nagyon természetes volt az első perctől kezdve, hogy ott van, létezik, velünk van, tényleg. Régen mindig azt hittem, hogy egy gyerek fenekestül felforgatja az egész életünket, és nem így volt. Mindig úgy éreztem, hogy nem állok még erre készen. Ezért is szültem relatíve későn. Bár azt mondják, a gyerek tudja, mikor kell jönni. Mindig azt szoktam mondani, hogy ha tudtam volna, hogy mekkora öröm egy gyerek, akkor most ott sorakoztak volna, mint egy orgonasíp a karácsonyfa előtt. Szerintem az a legnagyobb siker, hogy ott van, hogy létezik. Pont a múltkor jutott eszembe, hogy annyira természetes volt, hogy ott van Imola, mintha mindig ott lett volna. Amikor megérkezett a lakcímkártyája, jó két hét múlva a szülés után, akkor szembesültem vele, hogy ez nem volt mindig így, és ez egy új dolog az életünkben, és akkor sírtam el magam először. Nem is a szüléskor, hanem igazság szerint akkor tudatosodott, hogy ő egy új csoda az életünkben. A másik nagy siker az, hogy többre vagyok képes, mint gondoltam, és amit az anyaságról gondoltam az téves elképzelés. Azt hittem, egy anyának tökéletesnek kell lennie. Persze rájöttem, hogy elég, ha úgymond elég jó anya vagyok, és minden tőlem telhetőt megteszek. Imola amúgy is olyan édes, pl. bármit rajzolok, pedig nem vagyok egy nagy rajzoló, mindig azt mondja jó lett! Én meg persze nevetek. Szóval nem mondhatom, hogy nem dicsér a lányom!

Mi a legnagyobb kihívás, amivel nőként vagy anyaként szembe kellett nézned?

Nem fogok új dolgot mondani, ez az idő, illetve az időhiány. Szerintem nagyon sokan szenvednek ettől. Sok embernek meséltem már a klubban, hogy én amúgy is hatványozottan sok időt töltök a konyhában, most is csak ezt tudom mondani. Az allergiáim miatt, egyéb problémák miatt, a családnak is külön kell főzni. Napi három-négy óra elmegy a konyhában, szerintem ez rengeteg idő. Nagyon sok. Régen is így volt, mikor dolgoztam. Akkor is kb. így volt ez a dolog, de már ott van a gyerek is, és nyilván vele is foglalkozni kell. Nagyon sokszor ez kitolódik estébe, éjszakába nyúlóan. A fáradtság, az időhiány sokszor nagy gond. Nem is az a baj, hogy meg kell ezeket a dolgokat csinálni, hanem, hogy nem negyvennyolc óra egy nap. Tudom, hogy meg kell csinálni, de jó lenne, ha hosszabb lenne egy nap, és akkor több minden beleférne. Kevesebb idő jut egymásra, magamat pedig már nem is említem. Azt szoktam mondani, hogy néha hiányzom magamnak. Nyilván ez ezzel jár, de az idő a legnagyobb kihívás, vagyis az időbeosztás.

Ha változtathatnál a mai családok sorsán, mit tennél, hogy a gyerekeknek jobb legyen?

Az anyagi biztonságot említeném én is, mint oly sokan az anyukák közül. Szerintem az apának annyit kellene keresni, illetve olyan fizetéseket kellene adni, hogy egy férfi egyedül is el tudja tartani a családját, ha úgy alakul. Illetve, hogy az anyák otthon maradhassanak három évig minimum, ha szeretnének. Legyenek részmunkaidős állások és azokat is fizessék meg úgy, hogy azokból meg lehessen élni. Abszolút az anyagi biztonság, mert ha ez nincs, akkor semmi sincs. Akkor a nő nyugodtan koncentrálhat az otthoni dolgokra, a gyerekre, hiszen ez a kisgyerekkor soha nem tér vissza. Ha munkába állunk, akkor sokkal kevesebb idő jut a családra is, egymásra is. Ezt említeném első helyen, ezzel pedig összefügg minden gyakorlatilag.

Van-e nő vagy anya, akit a példaképednek tekintesz?

Egy személyt nem emelnék ki, illetve hát anyukámat nyilván, de más embernél is látok olyan pozitív tulajdonságokat, dolgokat, amelyekre példaként tekintek. Anyukámmal kapcsolatban még annyit, hogy amióta anya lettem, azóta annyi mindent másképp látok. Nem tudom, hogy ki hogy van ezzel. A kamaszkor egy kritikus korszak. Nagyon sokszor mondtam magamban, hogy én nem így csinálnám, stb. Igazából most látom azt, hogy mennyi energiájába került minden. Ez egy természetes dolog egyrészről, mert az anyáknak ez a dolga, de tényleg annyira megváltozott például anya is a szememben. Csak remélem, hogy annyira jól fogom csinálni, mint ő. A klub is nagyon jó dolog egyébként. Itt is annyiféle ember összejön. Nagyon sok anyuka van, akiknek irigylek dolgait, tulajdonságait. Például Tündének az empátiáját, a nyugalmát, a kisugárzását, azt, hogy nagyon tájékozott. Én ezt csak irigyelni tudom. Aztán ott van például Noémi, aki mindig olyan vidám, olyan jókedvű, kiegyensúlyozott, el nem tudom képzelni, hogy ő valaha is elveszíti a türelmét. Aztán ott van Zsuzsa lazasága, ahogy jönnek-mennek Lucáékkal például, amit szerintem én sosem tudnék utol érni. Ezeket látja az ember, és vannak módszerek, hogy ki, mit hogy csinál. Szoktunk beszélgetni, és ebből is merít az ember. Ki lehet ezeket próbálni, vagy egyszerűen csak csodálni, hogy valaki így is tudja. Nagyon jók ezek a közösségek ilyen szempontból is.

Mit tudsz a nők, illetve az anyák jogairól?

Igyekszem folyamatosan tájékozódni, főleg arról, ami engem érint. Nem nevezném magam nagyon-nagyon tájékozottnak, de próbálok informálódni. Próbálok tájékozódni a netről, a kormányablak még, ami nagyon jó találmány. Be lehet oda menni, és személyre szabott tanácsot tudnak adni.

Hogyan kerültél kapcsolatba a kötődő neveléssel, illetve a hordozással?

Ösztönösen jött. Nem tudtam, hogy ez a kötődő nevelés, nem voltam vele tisztában. Szerintem a nők többségében ez ösztönösen megvan, ez az igény. Utána jöttem rá én is, hogy engem is így neveltek a szüleim. Én is csak ezt adtam tovább, hogy gyerekközpontúan álljak a dolgokhoz. Eszembe nem jutott volna, hogy sírni hagyjam a gyereket például. Igyekeztem mindenben az ő igényeit követni, figyelembe venni. Igazság szerint a hordozás kimaradt az életünkből, leszámítva néhány Szambaba órát. Ezt nagyon sajnálom utólag. Az a gond talán, hogy későn jutottunk el a klubba, 14 hónapos volt Imola. Már szerintem problémás lett volna elkezdeni. Amúgy is egy izgő-mozgó gyerekről beszélünk, de biztos, hogy nagyon jó lett volna, ha kisbabaként kipróbáljuk. Illetve azt szoktam mondani, hogy én is hordoztam, csak ölben, nem kendőben. Ő egy igazi kis „ölbebaba” volt. Az első pár hónap arról szólt, hogy éjjel-nappal hurcoltam, mert nagyon igényelte. Még a vécére is futva mentem, mert öt percre nem lehetett letenni. Úgy ettem, hogy az ölemben volt. Nagyon nehéz időszak volt, sokat sírtam, azt hittem sose lesz vége. Egyébként is sírós volt, hasfájós volt, keveset aludt már akkor is. Tényleg jó lett volna, ha a hordozással hamarabb megismerkedünk. Sokat könnyített volna a helyzetemen. Ezt leszámítva tényleg én is kötődően neveltem és nevelem Imolát a mai napig, ez ösztönösen alakult így. A klubra pedig az interneten találtam rá. Próbáltam közösséget keresni, hogy kimozduljunk, úgy jöttem el. A védőnőt kérdeztem, mikor megtaláltuk a klubot. Ő mondta, hogy ne jöjjünk, mert még nagyon pici, és így jöttünk később. Jöhettünk volna hamarabb is, mint ez utólag kiderült. Ezt is sajnálom, mert nagyon jól éreztük magunkat, és akkor még több időt tudtunk volna ott tölteni. Imola is nagyon szerette mindig. Volt, hogy otthon kipakolta a kimosott ruhákat a teknőből, és beleült, integetett nekem, és mondta, hogy utazik. Kérdeztem hova, mire ő: a babaklubba!

 Milyen előnyöket, illetve eredményeket tudsz be ennek a nevelési módszernek?

Talán azt, hogy Imola nagyon barátságos és közvetlen. Igazság szerint a férjem abszolút zárkózott típus. Én társasági embernek tartom magam, viszont nem oldódok túl könnyen az elején. Ilyen szempontból a gyerekünk abszolút nem hasonlít ránk, mert ő rögtön beleveti magát az új társaságba, hamar feltalálja magát, könnyen barátkozik. Nem tudom, hogy ez a kötődő nevelés miatt van-e így, vagy valamilyen rejtélyes csoda folytán, de tényleg nagyon hamar otthon érzi magát új társaságban is. Sőt, néha zavarba ejtően barátságos tud lenni. Mindenkiről a szépet és a jót feltételezi, puszit ad, ölelget néha ismeretlen gyerekeket is, tényleg nagyon közvetlen. Amit a szakemberek, pl. a pszichológusok is szoktak mondani, ebben a korban alakul ki az ősbizalom. Biztosan az is nagyon számít ebben, hogy mennyire van közel hozzád a gyerek, mármint fizikailag is, gondolok itt pl. a gyakori testkontaktusra, mennyire veszed ölbe, mennyire foglalkozol vele, mennyire hagyod sírni. A kötődő nevelés erősíti ezt az ősbizalmat, a gyerek tudja, hogy számíthat rád, és így remélhetőleg másokban is jobban meg fog majd bízni. Egyébként a szülők is profitálnak a kötődő nevelésből szerintem, mert ki ne szeretné, hogy a gyereke kötődjön hozzá? Én például mindig imádtam, amikor úgy aludt mellettem, hogy átölelte a nyakamat, vagy reggel mondta, hogy anya simogassa hátadat! Sokáig úgy aludt el, hogy rám feküdt, igaz, mostanában azért már éreztem a súlyát, de szerettem mégis ezt. Pár hete viszont mintha már kinőtt volna ebből, ő kérezkedik a kiságyába. A szopit is nemrég hagyta el, szóval már nem is olyan kisbaba. Kicsit azért fáj a szívem!

Mesélnél egy kicsit a gyermekedről? Milyen személyiséggel rendelkezik?

Ahogy említettem, nagyon könnyen barátkozik. Szinte mindig jókedvű. Hatalmas mosollyal szokott ébredni. Kicsi kora óta beragyogja az életünket. Jó ránézni. Akaratos is egyébként. Sőt, egyre jobban erősödik az akarata, nyilván ez is egy természetes folyamat. Az a szerencsénk talán, hogyha mérges lesz, vagy dühös lesz, akkor ez viszonylag hamar lecseng. Nagyon képes hisztizni. A végletek embere. Nagyon képes örülni, nagyon képes sírni, bosszankodni. Nem fogja magát vissza ilyen téren sem, de viszonylag hamar túllép ezen. Kihisztizi magát, aztán újra ragyog az arca, minden szép és jó. Bár az is igaz, hogy mostanában egyre sűrűbben és erősebben érvényesíti az akaratát. Lehet, hogy ez már a dackorszak? Nagyon cserfes, korán is kezdett beszélni. Rengeteg mondókát ismer, és sokat is énekelünk. Ő ilyenkor gyakran úgy tesz, mintha citerázna, biztos a zenebölcsis Ágota nénit utánozza. Nagyon cuki! Nagyon eleven gyerek. A klubban is legendás volt a mozgékonysága, tényleg rettentő mozgékony. Most, hogy már kétéves múlt, még inkább rohangál, próbál felmászni mindenhová. Most karácsonykor a karácsonyfára szeretett volna felmászni. Pedig direkt az asztalra tettük a fát. Persze nem engedtük, ő pedig kitalálta, hogy akkor tegye fel apa a fa tetejére. Nem egy elveszett gyerkőc! Nagyon-nagyon energikus gyerek. Az alvásigénye kicsi. Sokszor még este tízkor se nagyon hajlandó elaludni. Én persze már jobbra dőlök a fáradtságtól, Attila meg balra. Aztán nevetünk, hogy kire ütött ez a gyerek!

Milyen szemléletmódot tanítasz és adsz át a gyermekednek? Hogyan készíted fel az életre?

Apukám mondta mindig, hogy az életet élni kell. Ez az ő mondása, hogy nem leélni, hanem megélni kell. Igazság szerint minket is ilyen szellemben neveltek, és én ezt próbálnám tovább adni. Az élmények a legfontosabbak az életben, nem a tárgyak például, hanem, hogy legyen minél több közös program. Mi régen rengeteget jártunk kirándulni, utaztunk külföldre, kirándultunk belföldön. Velünk otthon nagyon sokat játszottak és foglalkoztak. Babaházat készítettünk közösen. Apukám az udvaron is hintát, mászókát csinált, faragott egy nagy lovat, aminek még Imola is lovagolt a hátán. Nagymamámmal pedig hímeztünk, kötni tanított, anyukámmal pedig sütöttünk. Tényleg ezek a közös élmények a legfontosabbak, ezt próbálnám Imolának átadni. Szerintem ez az egyik leglényegesebb, hogy így éljen, aztán persze az is hogy ő is megtalálja később a hobbiját, azt a munkát, amit szeret. Érezze jól magát! Fontos, hogy családként is minél többet legyünk együtt, és minél több dolgot csináljunk közösen. Például játszani is nagyon szeretek vele. Szerintem legalább annyira élvezem, mint ő. Bele lehet feledkezni. Kár, hogy felnőttként nincs legális játékidőnk. Az ünnepek, a rituálék, az esti mesék is nagyon fontosak egy család életében. Ezeket én is nagyon-nagyon szeretem. Annyi élményt ad. Soha nem tudom például, hogy hova alakul a mese vége. Ő dob fel egy témát. Múltkor egyébként meg is hatódtam, mert túlórázott a férjem, és mikor kérdeztem, hogy miről meséljek, Imola mondta, hogy meséljek apáról. Annyira kis édes tud lenni. Ezek hétköznapi dolgok, de nagy élmény egyébként. A másik, amit talán említenék még az élményeken túl, az az egészségtudatos nevelés. Ez az egyik mániám egyébként. Nyilván saját magamból kifolyólag is. A családnak is próbálok minél egészségesebben főzni, kenyeret sütni, nálunk nincsenek félkész és készételek, mindent én csinálok. Természetes kozmetikumokat, mosószereket használok, és egyébként is kerülöm a szintetikus dolgokat, a gyógyszerek helyett is természetes módszereket használok, ha lehet, természetes anyagokból készült játékokat veszünk. Mindenben próbálok erre figyelni, de szerintem ezt nem is kell majd külön mondani Imolának, hanem belenő. Ezt remélem, hogy követni fogja. Az a legjobb, ha te magad vagy a példa.

Ha össze kellene hasonlítanod a saját gyermekkorodat, és a gyermeked gyermekkorát, akkor milyen hasonlóságokat és különbségeket tudnál említeni?

A legnagyobb különbség, hogy az én gyerekkorom már nagyon-nagyon régen volt… Ez az egyik, de azért próbálok visszaemlékezni. Szerintem sokkal nagyobb szabadság és biztonság volt. Jobban el merték engedni a szülők a gyerekeket szabadjára, például, hogy játszanak az utcán, a kertek alatt, stb. Én eleve kertes házban nőttem fel, ez is egy nagy különbség. Nagy udvarunk, kertünk volt, a kertünk alatt volt a vár, nem messze a láp, az utcánk végén a halastó, hatalmas szabadság! Teljesen más egy lakásban, de azért igyekszünk mi is minél többet a szabadban lenni. Megyünk az erdőbe, a vadasparkba, a játszótérre. Szerintem ma már nincsenek ezek a nagy bandázások azoknál a gyerekeknél sem, akik kertes házban nőnek fel. Én legalábbis azt tapasztaltam, hogy nem merik annyira kiengedni a gyerekeket, hogy menjetek ide-oda, csak úgy együtt, hanem mindig megy legalább egy-két szülő is velük. A világ is sokat változott, és a közbiztonság is sokat romlott. Aztán ott van a sok virtuális dolog is, a számítógép, a mobil, az internet, a tablet. Az unokaöcsémtől hallottam például, aki elsős általános iskolás, hogy már csak kettő gyermeknek nem volt tabletje az iskolában, amin én nagyon megdöbbentem. Karácsonyra most például ő is azt kapott. Annyira sokat változott a világ, hogy az néha döbbenetes. Erre például én próbálnék ügyelni, hogy ne egész nap a gép előtt üljön majd, vagy a mobilját nyomkodja. Nyilván nem lehet teljesen szembe menni a változásokkal, nem lehet őket teljesen elzárni ezektől, és talán nem is kell, de azért jó lenne, ha minél többet sportolna, mozogna, jönne-menne. Valódi kapcsolatai legyenek, ne csak virtuálisak. Én azért optimista vagyok, azt sem mondom, hogy ma már nincsenek igazi kapcsolatok, mert vannak. Nyilván megváltozott az élet, de ezért jók ezek a közösségek, mint a babaklub, vagy akár a játszótéri közösségek, vagy bármi hasonló, hogy összejöjjünk, közös programjaink legyenek, és tényleg ne az legyen, hogy otthon ül a gyerek a tv előtt, és nézi a mesét, hanem valódi élményeket éljen át.