Még olyan kicsik, és mi gondoskodunk róluk.
Beemeljük az etetőszékbe, kibontjuk a mackósajtot,
elsimítjuk a lepedőt, visszük a kismotorját, felemeljük a mászókára, kifésüljük
szőke tincseit, lehámozzuk és felszeleteljük az almát, és kis dobozkába is
rakjuk. Összeszedjük a kifordult szárú nadrágokat, homok pereg belőlük.
Nézd, ott egy daru! Vigyázz, jön a villamos.
Később kiszínezzük a házi feladatot, végigírjuk a sormintát,
belekukkantunk a táskába, minden megvan-e.
És megtanuljuk az Árpád-házi királyokat meg a halogéngázokat
(elszalasztott esélyünk volt ez hetedikben, de most végre). Álmatlanok vagyunk,
mert holnap témazárót ír, versmond. Ő édesdeden alszik.
Mi vagyunk azok a szülők, akiknek erre telik időben,
tudatosságban, jelenlétben. Rendkívül gondosak vagyunk.
A világ, amely körülvesz minket, érzi ezt, és lassan elkezdi
erre a méretű szülői bevonódásra kalibrálni a feladatokat. Két- meg
háromszemélyes mutatvány lesz a matekpélda, összeül a család. A történelemlecke
olyasmi, amit már csak szülői kikérdezéssel sikerül megugrani. Az év eleji beszereznivalók,
az iskolai ügyintézés , a problémák megoldása egyre gyakoribb bejárásokkal,
fogadóórákkal teljesíthető. És akkor a jelmezvarrás, internetes anyaggyűjtés,
osztálydekorálás. Az intézmény pedig számít a szülő munkájára, sőt, van, ahol
használja is, de ilyen sunyin ám, hogy a gyereknek van kiadva a feladat, aki
ezt közli a szülővel, és akkor a jóakaratú szülő éjfélig igyekszik abszolválni,
amit kell.
Iskolabüfét szervez a hatodik cé a farsangra, és ez azt
fogja jelenteni, hogy a szülők kenik margarinnal a kenyereket, ők fuvaroznak,
aggódnak és takarítanak.
Kedvem volna filmet forgatni erről: ujjongó, gyerekörömnek
szánt program, nagy lelkesedés, gondos és segítőkész szülők, részletes
instrukciók a tanártól, mindent a szemünk fényei vidámságáért. A nagy szervezés
közben lassan eloldalognak az eleinte még aktív gyerekek, és ott buzognak a
feladatba mélyedt szülők meg a tanárok, aggódva meg kipirult arccal. Néhány
gyerek fára mászik, kőpárkányon egyensúlyoz, mások közben felnőnek, céget és
családot alapítanak, a szülők meg oda se néznek, csúcsos papírsüveggel a
fejükön rendületlenül szabják, festik, kenik a programot.
Amikor a gyerek és az ő kompetenciájának fejlődése már rég
nem szempont. Amikor a szülő ideje, energiája nem drága, végezze csak az
eredetileg gyerekek ügyesedésére kitalált feladatokat. Ettől lesz ő jó szülő.
Én ez ellen mindig, önkéntelenül is, később már a problémát
felismerve tiltakoztam, és módom volt más szülők reakcióiból leszűrni, hogy
hanyag vagyok, nem segítek, szegény gyerek.
A kétévesem elé odatettem a mackósajtot és a keménytojást,
és őneki ez játék és ügyesedés volt. Nekem, esetenként, egy kicsit több
takarítás. Az én gyerekem nem kap instant, kifilézett, steril világot.
Izgalmasat kap, valódit, küzdjön meg vele.
Mennyi önreflexió kell ahhoz, hogy én, aki kétszázszor is
meglódítottam a lányom biciklijét, amikor már szépen tekert, csak elindulni nem
tudott, most csak álljak mellette, és várjak, hogy elinduljon. Ott a kezem,
rohanós az idő, de csak annyit mondok: itt vagyok. Mert a Julis húsvét vasárnap
a buszmegállóban kerekezett fel s alá a téren, és nagyon büszkén emlegeti, hogy
ő ott tanult meg elindulni. Ovi felé felfele megy az út, tehát még nehezebb, de
kivárom. És megoldja. És én ott vagyok mellette, és vele örülök.
A lányom kompetens.
A fiam is kompetens: úgy dönt, hogy akkor ő most berendezi a
szobáját. Tudja, hol a csavarhúzó, szétszedi az ágyat, átviszi, és aztán a
másikat is, emennek a helyére. Bevonja Julist, együtt viszik, megcsinálják
maguknak. Fél füllel hallgatom a munkálatokat, és tömören, egy mondatban jelzem
este: ez igen.
Én nem tanulok a gyerekemmel, és az iskola adjon olyan és
annyi leckét, amennyi egy átlagos képességű, adott korú gyereknek való,
átlátható. Amiért nem kell noszogatni, ami nem reménytelen. Ami fölött
legfeljebb megkérdezi, hogy az ódzkodik, az c-vel van-e.
És akkor én elé teszem az Osirist, és kikeresi belőle. Soha
nem is felejti el.
Egyszerűbb nekem kivinni a komposztot és a szelektív
szemetet, mint elmondani a fiamnak, hogy mi hol és hogy menjen, és mégis
elmondom, és ő viszi ki.
Ez az én eszményem, és olyan gyerekekből válnak csak
kompetens felnőttek, akik ezt megtapasztalták: önállóan, az aggódó szülő válluk
mögött állása nélkül megtalálták a módját, hogy megértsék a világot, és
alakítsanak rajta.
Én ezt átéltem, és a javamra vált. A szüleim nem toongtak
ott a programokon, eszükbe sem jutott. Nekem sosem cipelte a táskámat senki, elsős
koromban sem. Biológiatanárom nomád táborában, kilencediktől ötven
kilométereket gyalogoltunk, ismeretlen terepen tájoltunk, földbe ásott tűzhelyt
építettünk, meg lombsátor-zuhanyzót, minimális instrukciókkal, és nagy
kondérban főztünk harmincöt főre. Voltak aggódó szülők, májkrémeket és gyanús
szagú kullancs-spréket csomagolók, gyerekért kocsival erdőbe behajtók, és ilyen
szülő gyerekének lenni nem volt kúlság.
Tanárként meg nem adok nem egy főre méretezett leckét. Nem
vagyok úgynevezett kemény tanár, aki egyszerre szab ki negyven oldalt, és
titkon sem apellálok arra, hogy majd a szülő kijegyzeteli. Illetve tudom, mi
az, amit a diák nem fog akarni egyedül megoldani, elolvasni, és ennek tudatában
jelölöm ki a házi feladatot. Ez egyszerűen etikátlan, és a gyereken sem
fejleszt semmit, hanem rászoktatja arra, hogy lepasszolja a feladatot a
szülőnek. Az általában amúgy is agyonterhelt szülőnek, akiről többnyire nem
tudom, mennyire van jelen, mivel küzd, és a kissé felnőttesre szabott lecke
mekkora stresszor a család rendszerében.
Ha kell, én segítek, én könnyítek. Én jegyzetelem ki, a
tanár, és én választok Dantéból részleteket.
Sőt, ha nagy különbségek vannak képességben, motivációban,
akkor egyénre szabott házi feladatot adok (nem külön szorgalmit, hanem mondjuk
háromfélét). De még a témazáró dolgozat is tudott lenni többféle, egyéni, én
írtam rá a nevét, figyelemmel arra, hogy ő diszlexiás, nem tud annyira
magyarul, most került az osztályba, sose tudta a verseket. És szerintem pont ez
az igazságos, nem az öntőformába erőszakolás.
Hagyjátok a gyerekeiteket ügyesnek lenni, keresni, elbukni,
felelősséget vállalni. Simán találtok magatoknak más lehetőségeket is, hogy
gyomorfekélyt kapjatok, ha már nem megy az élet enélkül.
Forrás: http://csakazolvassa.hu/2015/04/15/helyettuk-elunk/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése