2015. április 16., csütörtök

Helyettük élünk

Még olyan kicsik, és mi gondoskodunk róluk.

Beemeljük az etetőszékbe, kibontjuk a mackósajtot, elsimítjuk a lepedőt, visszük a kismotorját, felemeljük a mászókára, kifésüljük szőke tincseit, lehámozzuk és felszeleteljük az almát, és kis dobozkába is rakjuk. Összeszedjük a kifordult szárú nadrágokat, homok pereg belőlük.

Nézd, ott egy daru! Vigyázz, jön a villamos.

Később kiszínezzük a házi feladatot, végigírjuk a sormintát, belekukkantunk a táskába, minden megvan-e.

És megtanuljuk az Árpád-házi királyokat meg a halogéngázokat (elszalasztott esélyünk volt ez hetedikben, de most végre). Álmatlanok vagyunk, mert holnap témazárót ír, versmond. Ő édesdeden alszik.

Mi vagyunk azok a szülők, akiknek erre telik időben, tudatosságban, jelenlétben. Rendkívül gondosak vagyunk.

A világ, amely körülvesz minket, érzi ezt, és lassan elkezdi erre a méretű szülői bevonódásra kalibrálni a feladatokat. Két- meg háromszemélyes mutatvány lesz a matekpélda, összeül a család. A történelemlecke olyasmi, amit már csak szülői kikérdezéssel sikerül megugrani. Az év eleji beszereznivalók, az iskolai ügyintézés , a problémák megoldása egyre gyakoribb bejárásokkal, fogadóórákkal teljesíthető. És akkor a jelmezvarrás, internetes anyaggyűjtés, osztálydekorálás. Az intézmény pedig számít a szülő munkájára, sőt, van, ahol használja is, de ilyen sunyin ám, hogy a gyereknek van kiadva a feladat, aki ezt közli a szülővel, és akkor a jóakaratú szülő éjfélig igyekszik abszolválni, amit kell.

Iskolabüfét szervez a hatodik cé a farsangra, és ez azt fogja jelenteni, hogy a szülők kenik margarinnal a kenyereket, ők fuvaroznak, aggódnak és takarítanak.

Kedvem volna filmet forgatni erről: ujjongó, gyerekörömnek szánt program, nagy lelkesedés, gondos és segítőkész szülők, részletes instrukciók a tanártól, mindent a szemünk fényei vidámságáért. A nagy szervezés közben lassan eloldalognak az eleinte még aktív gyerekek, és ott buzognak a feladatba mélyedt szülők meg a tanárok, aggódva meg kipirult arccal. Néhány gyerek fára mászik, kőpárkányon egyensúlyoz, mások közben felnőnek, céget és családot alapítanak, a szülők meg oda se néznek, csúcsos papírsüveggel a fejükön rendületlenül szabják, festik, kenik a programot.

Amikor a gyerek és az ő kompetenciájának fejlődése már rég nem szempont. Amikor a szülő ideje, energiája nem drága, végezze csak az eredetileg gyerekek ügyesedésére kitalált feladatokat. Ettől lesz ő jó szülő.

Én ez ellen mindig, önkéntelenül is, később már a problémát felismerve tiltakoztam, és módom volt más szülők reakcióiból leszűrni, hogy hanyag vagyok, nem segítek, szegény gyerek.

A kétévesem elé odatettem a mackósajtot és a keménytojást, és őneki ez játék és ügyesedés volt. Nekem, esetenként, egy kicsit több takarítás. Az én gyerekem nem kap instant, kifilézett, steril világot. Izgalmasat kap, valódit, küzdjön meg vele.

Mennyi önreflexió kell ahhoz, hogy én, aki kétszázszor is meglódítottam a lányom biciklijét, amikor már szépen tekert, csak elindulni nem tudott, most csak álljak mellette, és várjak, hogy elinduljon. Ott a kezem, rohanós az idő, de csak annyit mondok: itt vagyok. Mert a Julis húsvét vasárnap a buszmegállóban kerekezett fel s alá a téren, és nagyon büszkén emlegeti, hogy ő ott tanult meg elindulni. Ovi felé felfele megy az út, tehát még nehezebb, de kivárom. És megoldja. És én ott vagyok mellette, és vele örülök.

A lányom kompetens.

A fiam is kompetens: úgy dönt, hogy akkor ő most berendezi a szobáját. Tudja, hol a csavarhúzó, szétszedi az ágyat, átviszi, és aztán a másikat is, emennek a helyére. Bevonja Julist, együtt viszik, megcsinálják maguknak. Fél füllel hallgatom a munkálatokat, és tömören, egy mondatban jelzem este: ez igen.

Én nem tanulok a gyerekemmel, és az iskola adjon olyan és annyi leckét, amennyi egy átlagos képességű, adott korú gyereknek való, átlátható. Amiért nem kell noszogatni, ami nem reménytelen. Ami fölött legfeljebb megkérdezi, hogy az ódzkodik, az c-vel van-e.

És akkor én elé teszem az Osirist, és kikeresi belőle. Soha nem is felejti el.

Egyszerűbb nekem kivinni a komposztot és a szelektív szemetet, mint elmondani a fiamnak, hogy mi hol és hogy menjen, és mégis elmondom, és ő viszi ki.

Ez az én eszményem, és olyan gyerekekből válnak csak kompetens felnőttek, akik ezt megtapasztalták: önállóan, az aggódó szülő válluk mögött állása nélkül megtalálták a módját, hogy megértsék a világot, és alakítsanak rajta.

Én ezt átéltem, és a javamra vált. A szüleim nem toongtak ott a programokon, eszükbe sem jutott. Nekem sosem cipelte a táskámat senki, elsős koromban sem. Biológiatanárom nomád táborában, kilencediktől ötven kilométereket gyalogoltunk, ismeretlen terepen tájoltunk, földbe ásott tűzhelyt építettünk, meg lombsátor-zuhanyzót, minimális instrukciókkal, és nagy kondérban főztünk harmincöt főre. Voltak aggódó szülők, májkrémeket és gyanús szagú kullancs-spréket csomagolók, gyerekért kocsival erdőbe behajtók, és ilyen szülő gyerekének lenni nem volt kúlság.

Tanárként meg nem adok nem egy főre méretezett leckét. Nem vagyok úgynevezett kemény tanár, aki egyszerre szab ki negyven oldalt, és titkon sem apellálok arra, hogy majd a szülő kijegyzeteli. Illetve tudom, mi az, amit a diák nem fog akarni egyedül megoldani, elolvasni, és ennek tudatában jelölöm ki a házi feladatot. Ez egyszerűen etikátlan, és a gyereken sem fejleszt semmit, hanem rászoktatja arra, hogy lepasszolja a feladatot a szülőnek. Az általában amúgy is agyonterhelt szülőnek, akiről többnyire nem tudom, mennyire van jelen, mivel küzd, és a kissé felnőttesre szabott lecke mekkora stresszor a család rendszerében.

Ha kell, én segítek, én könnyítek. Én jegyzetelem ki, a tanár, és én választok Dantéból részleteket.

Sőt, ha nagy különbségek vannak képességben, motivációban, akkor egyénre szabott házi feladatot adok (nem külön szorgalmit, hanem mondjuk háromfélét). De még a témazáró dolgozat is tudott lenni többféle, egyéni, én írtam rá a nevét, figyelemmel arra, hogy ő diszlexiás, nem tud annyira magyarul, most került az osztályba, sose tudta a verseket. És szerintem pont ez az igazságos, nem az öntőformába erőszakolás.

Hagyjátok a gyerekeiteket ügyesnek lenni, keresni, elbukni, felelősséget vállalni. Simán találtok magatoknak más lehetőségeket is, hogy gyomorfekélyt kapjatok, ha már nem megy az élet enélkül.


Forrás: http://csakazolvassa.hu/2015/04/15/helyettuk-elunk/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Helyettük élünk

Még olyan kicsik, és mi gondoskodunk róluk.

Beemeljük az etetőszékbe, kibontjuk a mackósajtot, elsimítjuk a lepedőt, visszük a kismotorját, felemeljük a mászókára, kifésüljük szőke tincseit, lehámozzuk és felszeleteljük az almát, és kis dobozkába is rakjuk. Összeszedjük a kifordult szárú nadrágokat, homok pereg belőlük.

Nézd, ott egy daru! Vigyázz, jön a villamos.

Később kiszínezzük a házi feladatot, végigírjuk a sormintát, belekukkantunk a táskába, minden megvan-e.

És megtanuljuk az Árpád-házi királyokat meg a halogéngázokat (elszalasztott esélyünk volt ez hetedikben, de most végre). Álmatlanok vagyunk, mert holnap témazárót ír, versmond. Ő édesdeden alszik.

Mi vagyunk azok a szülők, akiknek erre telik időben, tudatosságban, jelenlétben. Rendkívül gondosak vagyunk.

A világ, amely körülvesz minket, érzi ezt, és lassan elkezdi erre a méretű szülői bevonódásra kalibrálni a feladatokat. Két- meg háromszemélyes mutatvány lesz a matekpélda, összeül a család. A történelemlecke olyasmi, amit már csak szülői kikérdezéssel sikerül megugrani. Az év eleji beszereznivalók, az iskolai ügyintézés , a problémák megoldása egyre gyakoribb bejárásokkal, fogadóórákkal teljesíthető. És akkor a jelmezvarrás, internetes anyaggyűjtés, osztálydekorálás. Az intézmény pedig számít a szülő munkájára, sőt, van, ahol használja is, de ilyen sunyin ám, hogy a gyereknek van kiadva a feladat, aki ezt közli a szülővel, és akkor a jóakaratú szülő éjfélig igyekszik abszolválni, amit kell.

Iskolabüfét szervez a hatodik cé a farsangra, és ez azt fogja jelenteni, hogy a szülők kenik margarinnal a kenyereket, ők fuvaroznak, aggódnak és takarítanak.

Kedvem volna filmet forgatni erről: ujjongó, gyerekörömnek szánt program, nagy lelkesedés, gondos és segítőkész szülők, részletes instrukciók a tanártól, mindent a szemünk fényei vidámságáért. A nagy szervezés közben lassan eloldalognak az eleinte még aktív gyerekek, és ott buzognak a feladatba mélyedt szülők meg a tanárok, aggódva meg kipirult arccal. Néhány gyerek fára mászik, kőpárkányon egyensúlyoz, mások közben felnőnek, céget és családot alapítanak, a szülők meg oda se néznek, csúcsos papírsüveggel a fejükön rendületlenül szabják, festik, kenik a programot.

Amikor a gyerek és az ő kompetenciájának fejlődése már rég nem szempont. Amikor a szülő ideje, energiája nem drága, végezze csak az eredetileg gyerekek ügyesedésére kitalált feladatokat. Ettől lesz ő jó szülő.

Én ez ellen mindig, önkéntelenül is, később már a problémát felismerve tiltakoztam, és módom volt más szülők reakcióiból leszűrni, hogy hanyag vagyok, nem segítek, szegény gyerek.

A kétévesem elé odatettem a mackósajtot és a keménytojást, és őneki ez játék és ügyesedés volt. Nekem, esetenként, egy kicsit több takarítás. Az én gyerekem nem kap instant, kifilézett, steril világot. Izgalmasat kap, valódit, küzdjön meg vele.

Mennyi önreflexió kell ahhoz, hogy én, aki kétszázszor is meglódítottam a lányom biciklijét, amikor már szépen tekert, csak elindulni nem tudott, most csak álljak mellette, és várjak, hogy elinduljon. Ott a kezem, rohanós az idő, de csak annyit mondok: itt vagyok. Mert a Julis húsvét vasárnap a buszmegállóban kerekezett fel s alá a téren, és nagyon büszkén emlegeti, hogy ő ott tanult meg elindulni. Ovi felé felfele megy az út, tehát még nehezebb, de kivárom. És megoldja. És én ott vagyok mellette, és vele örülök.

A lányom kompetens.

A fiam is kompetens: úgy dönt, hogy akkor ő most berendezi a szobáját. Tudja, hol a csavarhúzó, szétszedi az ágyat, átviszi, és aztán a másikat is, emennek a helyére. Bevonja Julist, együtt viszik, megcsinálják maguknak. Fél füllel hallgatom a munkálatokat, és tömören, egy mondatban jelzem este: ez igen.

Én nem tanulok a gyerekemmel, és az iskola adjon olyan és annyi leckét, amennyi egy átlagos képességű, adott korú gyereknek való, átlátható. Amiért nem kell noszogatni, ami nem reménytelen. Ami fölött legfeljebb megkérdezi, hogy az ódzkodik, az c-vel van-e.

És akkor én elé teszem az Osirist, és kikeresi belőle. Soha nem is felejti el.

Egyszerűbb nekem kivinni a komposztot és a szelektív szemetet, mint elmondani a fiamnak, hogy mi hol és hogy menjen, és mégis elmondom, és ő viszi ki.

Ez az én eszményem, és olyan gyerekekből válnak csak kompetens felnőttek, akik ezt megtapasztalták: önállóan, az aggódó szülő válluk mögött állása nélkül megtalálták a módját, hogy megértsék a világot, és alakítsanak rajta.

Én ezt átéltem, és a javamra vált. A szüleim nem toongtak ott a programokon, eszükbe sem jutott. Nekem sosem cipelte a táskámat senki, elsős koromban sem. Biológiatanárom nomád táborában, kilencediktől ötven kilométereket gyalogoltunk, ismeretlen terepen tájoltunk, földbe ásott tűzhelyt építettünk, meg lombsátor-zuhanyzót, minimális instrukciókkal, és nagy kondérban főztünk harmincöt főre. Voltak aggódó szülők, májkrémeket és gyanús szagú kullancs-spréket csomagolók, gyerekért kocsival erdőbe behajtók, és ilyen szülő gyerekének lenni nem volt kúlság.

Tanárként meg nem adok nem egy főre méretezett leckét. Nem vagyok úgynevezett kemény tanár, aki egyszerre szab ki negyven oldalt, és titkon sem apellálok arra, hogy majd a szülő kijegyzeteli. Illetve tudom, mi az, amit a diák nem fog akarni egyedül megoldani, elolvasni, és ennek tudatában jelölöm ki a házi feladatot. Ez egyszerűen etikátlan, és a gyereken sem fejleszt semmit, hanem rászoktatja arra, hogy lepasszolja a feladatot a szülőnek. Az általában amúgy is agyonterhelt szülőnek, akiről többnyire nem tudom, mennyire van jelen, mivel küzd, és a kissé felnőttesre szabott lecke mekkora stresszor a család rendszerében.

Ha kell, én segítek, én könnyítek. Én jegyzetelem ki, a tanár, és én választok Dantéból részleteket.

Sőt, ha nagy különbségek vannak képességben, motivációban, akkor egyénre szabott házi feladatot adok (nem külön szorgalmit, hanem mondjuk háromfélét). De még a témazáró dolgozat is tudott lenni többféle, egyéni, én írtam rá a nevét, figyelemmel arra, hogy ő diszlexiás, nem tud annyira magyarul, most került az osztályba, sose tudta a verseket. És szerintem pont ez az igazságos, nem az öntőformába erőszakolás.

Hagyjátok a gyerekeiteket ügyesnek lenni, keresni, elbukni, felelősséget vállalni. Simán találtok magatoknak más lehetőségeket is, hogy gyomorfekélyt kapjatok, ha már nem megy az élet enélkül.


Forrás: http://csakazolvassa.hu/2015/04/15/helyettuk-elunk/