Fésűs Éva: Jó éjt,
bocsok!
– Jó éjt!
– Jó éjt, mackó mami!
A medvebarlang
hálófülkéjében mackó néni minden este ezek után a szavak után borított
ibolyalevelet a jánosbogár lámpára, hogy három bocsa hamarabb elaludjék.
Azok pedig minden áldott este ilyenkor kezdtek élni, mintha egész napi erejüket
és virgoncságukat mostanra tartogatták volna.
Látszólag engedelmesen
ráhúzták a mohapaplant a fél fülükre, de a másikat szabadon hagyták, hogy
hallják, mikor lépi át mackó mami a hálóbarlang küszöbét.
Abban a pillanatban
elkezdődött a huncutságok sorozata, hol így, hol amúgy, de a cél mindig ugyanaz
volt: húzni az időt, hogy ne kelljen még aludni.
A hét minden napjának
estéjére tartogattak valami csalafintaságot. Hétfőn Dörmi szólalt meg, mielőtt
mackó mama átlépte volna a küszöböt:
– Én nem kaptam puszit!
– Már hogyne kaptál
volna, kisfiam!
– De én eggyel kevesebbet
kaptam, mint Brumcsi! – És hozzátette szemrehányó tekintettel: – Megszámoltam!
Még a szája is legörbült.
Mackó mamának sürgősen
igazságot, azazhogy pótpuszit kellett osztania. De addigra már a másik két bocs
is lerúgta a paplant és körülugrálta:
– Én is kérek még! Én is
keveset kaptam! Én is!
Mire vége szakadt a nagy
cuppogásnak, hízelkedésnek, kilencet kakukkolt az óra.
– Mélységes rengeteg! Még
nem is mosogattam! – kiáltott fel mackó néni és szigorúan toppantott: – Ilyen
aztán nem lesz többet!
Hát nem is lett, mert
keddre más műsort eszeltek ki a bocsok.
– Pók van az ágyamban! –
kiáltott fel Brumcsi másnap este, aminek az lett a következménye, hogy mind a
három ágyat össze-vissza kellett túrni. A pókot természetesen nem találták,
hiába bizonygatta Brumcsi, hogy nagy volt és fekete – de mire vége lett a
hajcihőnek, az óra tízet kakukkolt. – Jóságos mézesputtony! – kapott a fejéhez
mackó mama.
– Még ezután kell
kimosnom a mackónadrágotokat!
Szerdán Dörmi kért vizet
elalvás előtt. Egy negyed óra múlva Brumcsinak száradt ki a torka, valamivel
később pedig Lomposka akart egy pohár harmatvízért elepedni.
Mackó mama háromszor
hagyta félbe a vasalást, amire csak ilyenkor jutott ideje, mert napközben egy
málnásban dolgozott. Egyedül nevelte a három bozontos bocsot, és sohasem volt
szíve nemet mondani, ha valamit kértek. Azok pedig viháncoltak, kuncogtak,
pompásan szórakoztak. Így ment heteken keresztül, míg egyszer furcsa dolog
történt.
Azon az estén Lomposka
lett volna soron a huncutságban, de elkésett a nyöszörgéssel, mert Mackó néni
szokatlanul gyorsan köszönt el tőlük és ment ki az ajtón. Valami olyasmit
dörmögött, hogy mindig fáradt, nem csoda, ha elszámolta magát a málnával. Most
aztán kezdheti elölről az egészet…
Lomposkát megszidta két
testvére, amiért ügyetlenkedett, de azután hamarosan készen volt a tervük.
– Szúnyogokat fogunk
csapkodni! – jelentette ki diadalmasan Dörmi. – Erre majd bejön a mami a nagy
partvissal, és az olyan mulatságos, hogy legalább tizenegyig fent maradhatunk.
El is kezdődött a csetepaté. Először csak a mancsukkal csapkodtak, de mackó mami
nem jött be megkérdezni, hogy mi az.
Elő a papucsot! Elő a
kispárnát! Elő a tegnapi újságot! Piff-puff! Dirr-durr!
Odakint néma
csend. Dörmi már visongatott. Odakinn semmi nesz. Brumi
véletlenül nyakon csapta Lomposkát, mire az bőgni kezdett.
Erre már csak bejön mackó
mami…
De nem jött.
A bocsok hirtelen
elhallgattak. Valami furcsa volt a levegőben. Lábujjhegyen, egymás után osontak
ki körülnézni.
A konyhában égett a
jánosbogár lámpa, s ott állt a mosatlan edény nagy halomban. De hol lehet mackó
mami?
Dolgavégezetlenül aludni
ment volna? Dehogyis ment szegény! Ott aludt el málnaszámolás közben az
egyik barlangmélyedésben az asztalra borulva.
Dörmi odaszaladt, hogy
felköltse, de Brumi hirtelen erélyesen visszahúzta: – Csitt!
Brumcsi eddig mindig csak
egy bocs volt, fára mászó, mézet torkoskodó, huncut kölyök, mint a két öccse,
de most egyszerre úgy érezte, hogy ő okosabb. Okos és jó mackó kislány, akinek
ilyen esetben ki kell találnia, hogy mi a teendő.
Lomposka ráásított:
– Ááá! Igazad van.
Gyerünk mi is aludni!
– Nem addig, öcskös!
Hiszen tizenegyig fent akartál maradni!
– Most már minek? –
kérdezte Dörmi. – Mulatság úgysem lesz.
– Dehogynem! – emelte fel
a hangját Brumcsi, de csak annyira, hogy mackó mamit fel ne ébressze. – Ezután
jön csak az igazi mulatság!… No, mit néztek úgy rám? Hát olyan buták vagytok,
hogy magatoktól ki sem találjátok, mire gondolok? …A bocsok nem voltak buták.
Mackó mami csak
hajnaltájt ébredt fel mély álmából, de akkor úgy meglepődött, hogy azt sem tudta
mondani: „Mélységes rengeteg!”
A konyhában olyan rend és
tisztaság volt, mint vasárnap délután. A nagy kosár málnán pedig egy cédulát
talált: „Pontosan kilencszáztizenegy szem. Megszámoltuk.”
A puszit és simogatást,
amit a bocsok kaptak, nem számolta meg senki. De attól kezdve, ha mackó mami
azt mondta este: „Jó éjt, bocsok!” – minden mackófül eltűnt a paplan alatt és
olyan áldott csend lett, hogy még a betévedt esti pille szárnya zizzenését is
meg lehetett hallani.
Bartócz Ilona: Anyák
napja
Volt egyszer egy mesebeli kisfiú, Jancsikának hívták őt is, mint a legtöbb
mesebeli kisfiút. Jó kisfiú volt meg rossz kisfiú, csöndes is volt, lármás is
volt, akárcsak az igazi kisfiúk.
Ennek a Mesebeli
Jancsikának volt egy üveggolyója, de nem ám olyan üveggolyó, amilyen a te
zsebedben van, meg néha az enyémben is! Jancsika üveggolyója igazi varázsgolyó
volt: ha jól a tenyerébe szorította, s közben elmondta a varázsigét:
„Hipp-hopp, az legyek, ami akarok!” – Mesebeli Jancsika nyomban átváltozott
valamivé, amihez éppen kedve volt.
Hol cinke képében
röpdösött, hol mint vidám mókus ugrált a legmagasabb fák ágain, aztán beállt
nyuszinak, őzikének, gyíknak, halacskának, amihez éppen kedve volt. Egy szép
napon meg addig-addig szorongatta az üveggolyót, míg medveboccsá változott.
Mesebeli Jancsika most
mint medvebocs ballagott a szamócás erdőben. Összetalálkozott az erdő
legeslegöregebb medvéjével, s illedelmesen köszönt neki:
– Jó reggelt, Legöregebb
Medve! Nem vagyok ám bocs, egy percig se hidd, én vagyok a Mesebeli Jancsika!
– Brummm … Hallottam ám
rólad, te gyerek! Sok kalandodat emlegeti az erdő apraja-nagyja!
– Igazán? Ez nagyon
kedves az erdő apraja-nagyjától! És mondd csak, Legöregebb Medve, arról is
hallottál, hogy hétfőn cinke voltam, ide-oda szálltam, felhők között, csillagok
közt jártam, de aztán megtámadott a Gonosz Sas?
– És hogyan menekültél
meg a Gonosz Sastól, hova bújtál előle?
– Nem bújtam én sehová!
Visszarepültem az én mesebeli anyukám mesebeli házacskájába, a házacska ablakán
kopogtam, kinyílt az ablak, és én megint Mesebeli Jancsika voltam, akit nem
bánthat a Gonosz Sas, mert vigyáz rá az anyukája.
– Brummm … – mondta a
Legöregebb Medve. – Jó annak, akinek anyukája van. És mikor halacska voltál, és
a vizek mélyén jártál …, mesélt csak erről!
– Mikor halacska voltam,
és a vizek mélyén jártam, a folyóban aranyhomokot, a tengerben drágagyöngyös
kagylót láttam. És egyszer hálóba akadtam. De nem ijedtem ám meg! A halászok
hangosan dicsekedtek, hogy milyen szép halacska van a hálójukban, ezt
meghallotta az én anyukám, odaszaladt, és az erős kezével széttépte a hálót,
sírt is, nevetett is, és azt mondta: „Csakhogy ismét nálam vagy, Mesebeli
Jancsika!”
– Brummm … – mondta a
Legöregebb Medve. – Jó annak, akinek anyukája van!
– Jó bizony – mondta a
medvebocs, azazhogy Mesebeli Jancsika. – Nekem a legjobb a világon, mert
szállhatok a felhők között, hogy megszámoljam a csillagokat, lemerülhetek a
mély vizekbe, hogy gyöngyöt halásszak, elmehetek akár a világ másik végébe is,
nem félek, mert a mesebeli házacska ablakából mindig engem figyel az anyukám,
mindig tudja, hol vagyok, mindig tudja, hogyan segítsen, ha bajban vagyok, és
mindig megcsókol, ha hazamegyek a világ másik végéből.
– Brummm – mondta az erdő
legeslegöregebb medvéje. – Jó, ha egy kisfiúnak varázsgolyója van, de a
legeslegjobb mégiscsak az, hogy anyukája van.
Petrolay Margit: A
legszebb vasárnap
Járt az óvodába egy
kisleány: Zsuzsikának hívták. Piros szalagot hordott a hajában, és piros volt a
köténye is. Ennek a piros köténynek a zsebében volt egy lyukas kétfilléres.
Zsuzsika nagyon vigyázott
rá, a világ minden kincséért el nem költötte volna. Pedig egy fiú az óvodában
már egy forintot is ígért érte. De Zsuzsika még azért sem adta oda.
– Nem adom a lyukas pénzt
senkinek, mert édesanyának akarok ajándékot venni rajta anyák napjára.
Pedig akkor még éppen
csak hogy elmúlt karácsony: még térdig ért a hó az óvoda udvarán. Jaj, hol
van még anyák napja?!
Egyszer aztán kisütött a
nap, elolvadt a hó is, és kirügyeztek az orgonabokrok a kerítések mellett. És
ebből megtudta Zsuzsika, hogy közeledik már anyák napja.
Mindennap elővette a
pénzét, és megolvasta, aztán megnyugodva visszatette a piros kötényke zsebébe:
megvolt, nem hiányzott belőle semmi.
Mikor már az orgona is
elvirágzott, egy napon így szólt az óvó néni a gyerekekhez:
– Tudjátok-e, milyen nap
lesz most vasárnap?
– Tudjuk! – felelték a
gyerekek kórusban.
– Tudjuk! – felelte
Katika is. – Karácsony lesz!
– Jaj, Katika, bizony
rosszul tudod! – mondta az óvó néni. – Tudhatnád, hogy elmúlt már karácsony!
– Én tudom! – kiáltotta
Danika. – Vasárnap lesz.
– Vasárnap! Vasárnap! De
milyen vasárnap? Ki tudja, melyik a legszebb vasárnap az esztendőben?
De már erre elkiáltotta
magát Zsuzsika is:
– Anyák napja lesz, óvó
néni, kérem!
– Az bizony! – felelte az
óvó néni. – Verset is tanulunk, szép köszöntőverset, azzal köszöntsétek
édesanyátokat!
Tanulta is Zsuzsika a
verset szorgalmasan, még este, az ágyban is azt mondogatta. Ment is neki, mint
a vízfolyás, csergedezett, mint a tiszta vizű erdei patakocska.
Így jött el a szombat,
amikor csak délig vannak a gyerekek óvodában. Elindult Zsuzsika is hazafelé, de
mégse ment haza, mint más napokon, hanem bement a cukorkaüzletbe, mert volt a
kirakatban egy szív színtiszta cukorból, azt akarta megvenni édesanyjának.
Elő is vette a lyukas
kétfillérest, és kitette a pultra.
– Kérem azt a cukorszívet
a kirakatból! Azt akarom ajándékozni anyukámnak anyák napjára.
– Jaj, Zsuzsikám – mondta
a boltos néni –, hozzál másik pénzt, mert ezt nem tudom ám én felváltani neked!
De Zsuzsikának nem volt
másik pénze, hát azt gondolta magában: „Akkor inkább megveszem a selyemkendőt,
amit a szomszéd bolt kirakatában láttam. S ha még marad pénzem, visszajövök a
cukorkaszívért.”
Azzal fogta a lyukas
kétfillérest, és bement a szomszédos boltba. Kitette a pultra, és így szólt:
– Tessék nekem ezért
ideadni azt a selyemkendőt a kirakatból!
– Jaj, Zsuzsikám – szólt
a boltos bácsi –, szaladj haza másik pénzért, mert ebből én nem tudok ám neked
visszaadni!
– Nem kell visszaadni –
felelte Zsuzsika – legfeljebb nem veszem meg a cukorkaszívet, hiszen ez a
selyemkendő is tele van szívekkel.
De a boltos bácsi egyre
csak azt mondogatta, hogy sajnos, nincsen neki aprópénze, nem adhatja oda
Zsuzsikának a szép, tarka selyemkendőt.
Elbúsulta magát Zsuzsika.
Hiába van a szép, fényes kétfillérese, ha senki se tudja neki felváltani! És
elindult hazafelé nagy búbánatosan.
Ahogy ment, mendegélt,
kis gyalogúthoz ért, mely a réten át a házukig vezetett. A gyalogút mellett
kicsi fehér százszorszépek álldogáltak. Ismerték Zsuzsikát, mert minden délután
arra ment haza az óvodából.
Meg is szólították:
– Mit búsulsz, Zsuzsika?
– Hogyisne búsulnék,
mikor holnap lesz anyák napja, és én semmi sem vettem anyukámnak. Pedig van egy
lyukas pénzem, de senki sem tudja felváltani!
– Ne búsulj, Zsuzsika! –
vigasztalták őt a százszorszépek –, köss csokorba bennünket, és úgy köszöntsd
fel holnap édesanyukádat! Csak el ne felejts friss vízzel megitatni minket!
– Az bizony jó lesz! –
örült meg Zsuzsika, és leguggolt a fűbe százszorszépet szedni. De vigyázott,
hogy ne fájjon a kis virágoknak. Mikor már egy marékra valót összeszedett,
szépen csokorba kötötte, elbúcsúzott a virágos réttől, és indult volna haza a
kis bokrétával. De akkor hirtelen elszontyolodott, majdhogy sírva nem fakadt:
– Jaj, de mi lesz a szép
lyukas kétfilléresemmel?!
Belenyúlt a kötője
zsebébe Zsuzsika, de bizony volt – nincs kétfilléres. Az bizony kihullott a sok
hajolgatás közben…
Ha a kétfilléres el nem
veszett volna, a kis csacsi Zsuzsika még sírva fakadt volna. De szerencsére
elveszett, és Zsuzsika örömében nevetni kezdett. Hogyne örült volna, hiszen
holnap anyák napja lesz, és ő egy csokor százszorszéppel köszönti fel
édesanyját az év legszebb vasárnapján…
Mester Györgyi: Mása és a
medvehagyma
Sűrű erdő közepén, kék
tavacska mellett, égbetörően magas hegy gyomrában, tágas barlangban
éldegélt a medvecsalád: Pása, a folyton dörmögő medve papa, Dása,
a mindenkihez barátságos medve mama, és huncut kicsi medvebocsuk, Másenka.
Dása, a medve mama, igen
gondos szülő volt. Mindig ügyelt arra, hogy még élelemszerző körútjukon se
tévessze szem elől a kis mackólányt. Együtt szemezgették a bokrokról
a bogyókat, terméseket, kutatták fel erdő szerte az ehető fűféléket,
gumókat és gyökereket.
Néha az apróbb-nagyobb gerinceseket is levadászták, már csak ilyen a medve
étvágy.
Medve mama nem ritkán
otthon készítette el családja számára az aznapi ennivalót. Mindnyájan
ínyencek voltak, szerették a finom ízeket, a fűszeres harapnivalókat.
Elérkezett az Anyák
napja, amit az erdő lakói is meg szoktak ünnepelni. Dása mamának ez alkalomból
tengernyi tennivalója akadt a barlang körül, emellett egy
különleges ebédet is akart készíteni a családjának. Mindenféle élelem volt már
odahaza,csupán egy ízesítőszer, a medvehagyma hiányzott a főzéshez.
Mása korábban még sohasem
járt az erdőn egymagában, de mivel már nem volt olyan kicsi
és gyámoltalan, a mamája rábízta a fűszer beszerzését.
Mása örült a megbízatásnak, mert így legalább valami ajándékot adhatott az
édesanyjának, a segítségét, hogy elmegy a fűszerért.
Az anyukája elmagyarázta
neki, merre induljon, hol keresse, és miről fogja felismerni
a növénykét. Leírta, hogy hosszúkás, harsány zöld levelei vannak, de
nem ám olyan vékony, lándzsa alakú, mint a fűé, hanem kicsit hasas a
levél, ami hegyes csúcsban végződik. Általában párosával, egy-két levél
található egy tövön. Jó a szaga, finoman csiklandja a medveorrot. Biztosan
nem fogja elvéteni, csak hozzon belőle egy szép, nagy csokorral az
ebédhez.
Másenka jó darabig
elidőzött, medve mama már éppen aggódni kezdett érte, amikor a kicsi bocs
feltűnt a barlang bejáratánál. Mancsát a háta mögé dugva, mosolyogva
közeledett.
Lelkendezve mesélte a
mamájának, hogy messzire kellett mennie a hagymáért, azért késett,
de visszafelé már nagyon sietett, hogy minél előbb hazaérjen. Tágas
tisztás közelében talált a szép, zöld levelekre, amelyek sűrűn beborították a
fák alját.
Már messziről érezte a
fűszeres, jó illatot. Ám érdekes módon, nem csak ő, a méhecskék
is körbedongták a leveleket. Alig tudta elhessegetni őket. Azért sikerült
csípések nélkül megúsznia, és jó sokat szedett a hagymából.
– No, mutasd, had lássam,
mennyi finomságot sikerült hazahoznod – kérte a mamája.
Ekkor Másenka elővett a
háta mögül egy gyönyörű csokrot, ami telis-teli volt zöld levelekkel, és
hófehér csengettyűvel megszórt, illatos virágokkal. Átnyújtotta a mamájának.
– Ügyes voltam, ugye,
hogy ennyi medvehagymát sikerült szednem? – kérdezte.
Medve mama elnevette
magát.
– Csak azt felejtettem
elmondani neked, hogy még véletlenül se téveszd össze a
gyöngyvirág levelével a hagymát – mondta mosolyogva. – De sebaj. Úgy veszem,
kedves meglepetést kaptam tőled Anyák napjára. Egy illatos csokor
gyöngyvirágot.
Köszönöm! – Ezt azonban nem a fazékba, hanem a vázába tesszük.
Aznap nem került
medvehagyma a finom ünnepi ebédbe, azonban soha nem érzett, kellemes illat
lengte be az egész barlangot. És ettől lett még különlegesebb és emlékezetesebb
ez az Anyák napja.
Mester Györgyi: Hiú Gréta
Az öreg hölgy először
csak egyetlen margaréta tövet ültetett a kerítés mellé, a
kertkapu közelébe, hogy megtudja, megüdül-e a szép virág a komisz, agyagos
talajban. Amikor a növényke kivirágzott, boldogan ültetett további töveket
az első mellé. Hamarosan minden járókelőt megállásra késztetett a gyönyörű
margaréták látványa.
Az öreg hölgy naponta
látogatta kedves virágait. Olykor beszélgetett is velük, becézte, ujjaival
gyöngéden cirógatta a hófehér szirmokat.
Egy reggel, miközben a
virágokat nézegette, észrevette, hogy egy közülük magasabb szárat
és nagyobb fejet növesztett, mint a többi, sőt, hatalmas, sűrű leveleivel
teljesen eltakarta virágtársai elől a napot.
Ejnye, te hiú! – dorgálta
meg. Egyáltalában nem vagy tekintettel a többiekre, csak magadra gondolsz,
hogy neked jusson a legtöbb fény. Nem is vagy te már igazi margaréta,
hanem inkább egy hiú Gréta! – mondta.
Akkor váratlanul egy
kisfiút pillantott meg a kertkapu közelében. A fiúcska vágyakozva bámult
befelé a kerítésen, szemeit fogva tartották az enyhe szélben hófehér
lepkerajként hullámzó margaréták.
– Szereted a virágokat? –
kérdezte az öreg hölgy.
– Nagyon – mondta a
kisfiú. – Nekünk is vannak virágaink, de azok nem ilyen szépek. És ma van
Anyák napja…
Akkor az öreg hölgy
elővette köténye zsebéből a metszőollót, és sorban kezdte levágni
a margarétákat. Még sohasem tett ilyet, a saját vázájába soha nem vitt be
kedves virágaiból.
A pompás csokrot azután a kisfiú kezébe nyomta azzal, hogy minden Anyák napján
szívesen látja, és vihet a virágokból. A fiúcska köszönte, és már
szaladt is haza.
A földben egyetlen virág
maradt csak érintetlenül: hiú Gréta, aki már nem volt igazi margaréta,
csak egy nagyra nőtt, kerti növény.
Egészen elszomorodott,
irigyelte társait, akiket az öreg hölgy méltónak talált arra, hogy
egy csokorba kösse őket, és megajándékozzon velük egy kisfiút. A virágok
pedig útra kelhettek, és talán egy érdekesebb, új világot ismerhettek meg
a kisfiú jóvoltából.
A következő tavasszal
újra kivirágzott az összes növény. Kinyíltak a margaréták is, közöttük hiú
Gréta is kibontotta a szirmait. De okulva a történtekből, most nem
nyújtózkodott magasabbra társainál, szépen beleolvadt a margaréták
hófehéren hullámzó tömegébe, remélve, hogy Anyák napja közeledtével újra
eljön a kisfiú, és akkor magával viszi őt is…
Forrás: www.jatsszunk-egyutt.hu