A karácsony, ami fáj – Amikor az ünnep nem (csak) a fényekről szól

Gyerekkorunktól kezdve a karácsony a szeretet, az intimitás, a biztonság és az összetartozás szimbolikus tere, és amikor ebből valaki hiányzik, akár válás, szakítás vagy halálozás miatt, az általa hátrahagyott űr felnagyítva jelenik meg. A közelgő ünnep félelmetes és nyomasztó lehet azok számára, akik gyászolnak, főként ha ez lesz az első karácsonyuk a válás után vagy az elhunyt nélkül. Hogyan egyeztethető össze a gyász és az ünneplés? Hogyan segíthetünk azoknak, akik nagyon mélyen vannak éppen, és hogyan kérhetünk segítséget, ha mi magunk gyászolunk? A kérdésekre Rózsa Éva pszichológussal keressük a választ.

Év végére mindannyian kimerülünk

„A valóságban rengetegen küzdenek magánnyal, veszteséggel vagy egyszerűen csak év végi kimerültséggel. Pszichológusként azt tapasztalom, hogy a legtöbb kliens már novemberben szorongással tekint az ünnepekre, gyakran nem is a gyász miatt, hanem mert év végére egyszerűen kimerül az érzelmi kapacitásuk” – mondja Rózsa Éva.

A szakember szerint a magány azért nem tűnik annyira nyomasztónak évközben és azért nehezebb ünnepek idején, mert míg a hétköznapok zajában, a teendők közepette el tudjuk fedni ezt az érzést, karácsonykor nincs hova elbújni előle. Pszichológiai kutatások szerint az ünnepek alatt a gyász tünetei szinte mindenkinél felerősödnek. Ennek az érzelmi kontraszt az egyik oka: kívül minden a boldogságról szól, miközben belül fájdalom és hiány van, a kettő közötti szakadék pedig érzelmi meghasonlottságot és fokozott stresszt okoz. Tovább nehezíti ezt az egyébként is érzékeny lelkiállapotot az is, hogy a társas összehasonlítás is erősödik: mások boldogsága saját hiányunk tükrévé válik. És persze maga az ünnep is tükörként működik, közel hozva mindazt, amit elveszítettünk – az összetartozás érzését, az egymással kapcsolódás és a közös élmények lehetőségét.

A válás ugyanolyan gyászfolyamatot indít be, mint valakinek az elvesztése.

Válás után a karácsonyt is újra kell értelmezni önmagunk számára: nemcsak egy új valósághoz kell alkalmazkodni, hanem közben egy régi rendszert is működtetni kell: ilyenkor az ember nemcsak a saját gyászával és veszteségével néz szembe, hanem azzal a kimondatlan elvárással is, hogy ha vannak gyerekek, akkor az ő kedvükért valahogy mégis el kell játszani a boldog családot. Az egyik félnek pedig nemcsak az ünnepi mosolyt kell magára öltenie, hanem azt is el kell viselnie, hogy miután véget ér a közös ajándékozás, este már egyedül lesz otthon. A családi struktúrában bekövetkezett változás az ünnepek során válik igazán kézzelfoghatóvá, főleg, ha a szülők úgy döntenek, hogy megosztják maguk között az ünnepeket: az addigi normáktól való eltérés, a változás a családi tradíciókban a gyerekekben sokkal inkább előtérbe hozhatja a gyász érzését a korábbi családi egységgel kapcsolatban, ezért a régi hagyományokból érdemes megtartani valamennyit és inkább azok mellé beemelni olyan új szokásokat, amik jelképezik egy új fejezet kezdetét. A pszichológiai szakirodalom szerint a legjobban azok az „adaptív rítusok" működnek, amelyek sem a múlt teljes elengedését, sem a merev ragaszkodást nem követelik meg. Ez gyakorlatban azt jelenti, hogy megtartunk egy-két régi elemet – mondjuk ugyanúgy gyertyát gyújtunk, és közben meghallgatjuk a közös karácsonyi dalt – de közben bevezetünk egy-két új szokást, amely az új élethelyzethez illeszkedik, például elmegyünk együtt az ünnepi misére.

Miért olyan nehéz az ünnep veszteség után?

Sokféle veszteséget gyászolhatunk. A szakítás, válás, egy szerettünk vagy akár a munkánk elvesztése mind olyan élethelyzetek, amelyek fájdalmasak tudnak lenni, ünnepekkor különösen. Amikor pedig magához az ünnephez kapcsolódik egy veszteség – például akkor halt meg egy szerettünk – az rendkívül ellentmondásos érzés, hiszen egyrészt ünnepelnénk, másrészt ott van a veszteség fájdalma, és ez nagyon ambivalens lehet.

A gyász szempontjából az évfordulók, a jeles napok azért is különösen nehezek, mert az ünnepek a kapcsolataink időmérői: nem azt számoljuk, hány nap telt el, hanem azt, hány karácsonyt éltünk meg az elvesztett személy nélkül.

Ilyenkor a hétköznapok működni és túlélni, az ünnepek pedig emlékezni tanítanak.

„Mindez együtt teszi a karácsonyt extrém módon megterhelővé. A hiány, a fáradtság, a kontraszt, a társadalmi elvárások és az évforduló fájdalma egyszerre jelentkezik, gyakran úgy, hogy az ember maga is meglepődik, milyen intenzíven éli meg. Ha az ünnep fáj, ha feszít, az teljesen érthető, és semmi szégyellnivaló nincs benne. A veszteség és a gyász árnyékában a karácsony sokak számára nem a fényekről, hanem a hiányról szól” – magyarázza az ünnepek alatt még inkább felerősödő fájdalom lélektanát Rózsa Éva.

Mit kell tudnunk a gyász folyamatáról?

A gyász és a traumafeldolgozás nem egy lineáris folyamat, sokkal inkább hullámzó: ismétlődésekből, visszaesésekből és apró előrelépésekből áll. Neurobiológiai szinten a kötődés megszakadása – legyen szó egy ember, egy kapcsolat vagy egy háziállat elvesztéséről – ugyanazokat az agyi területeket aktiválja, mint a fizikai fájdalom. Innen ered az is, hogy a veszteség gyakran testi tüneteket – kimerültséget, alvászavart, szorongást, koncentrációs nehézségeket – is okoz.

„Az, hogy ki hogyan dolgozza fel a veszteséget – legyen az haláleset, válás vagy bármilyen számára jelentős kapcsolat vége –, nagyon sok tényezőtől függ – mondja a pszichológus. – Számít a kapcsolat minősége: másképp gyászoljuk azt, akivel (vagy amivel) nagyon szoros, szimbiotikus kapcsolatban éltünk, mint azt, ahol a viszony kevésbé volt szoros. A feldolgozás folyamatára az is hat, van-e olyan személy a környezetünkben, akiben megbízhatunk, akivel olykor megoszthatjuk a fájdalmunkat, nehéz gondolatainkat. A gyász nem egy probléma, amit meg kell oldani, hanem egy érzelmi állapot, amin át kell haladni – mindenkinek a maga tempójában, a maga ritmusában. Az ünnepi időszakban a hiány, az elvárások, az emlékek, a társas összehasonlítás egyszerre jelentkeznek, így nem csoda, ha valaki azt érzi, hogy a fájdalmat rosszabbul viseli, mint máskor.”

Szabad örülni? – A bűntudat csapdája

A bűntudat az ünnepek alatt nagyon gyakran felbukkan a gyászolóknál: ezt a jelenséget a pszichológia túlélő-bűntudatként (survivor's guilt) írja le. Ilyenkor az emberben megjelenhet az a gondolat, hogy „ha ő már nincs, én sem lehetek jól" – mintha az öröm árulás lenne a szerettünkkel, az emlékével szemben. A jól-lét nem árulás, nem a szeretet csökkenése és nem a múlt kitörlése. A kapcsolat, amit valakivel megéltünk – akár halállal, válással vagy szakítással ért véget – nem attól marad fenn vagy kap értelmet, hogy mi is szenvedünk, hanem attól, hogy tovább visszük mindazt, amit tőle kaptunk, amit megtanultunk, vagy ami bennünk általa megváltozott.

A bűntudat oldása tulajdonképpen azt jelenti: engedélyt adunk magunknak a gyógyulásra.

„A modern pszichológiai modellek, köztük Stroebe és Schut „kettős folyamat" elmélete szerint a gyász egészséges menete nem arról szól, hogy folyamatosan a veszteséggel foglalkozunk, hanem arról, hogy váltogatni tudjuk a fájdalommal való szembenézést és az élet felé forduló, apró örömöket hozó pillanatokat – hangsúlyozza a szakember –. Ha csak az egyik oldalon ragadunk – csak a szenvedésben vagy csak a menekülésben –, abból nincs valódi felépülés. A gyász integrálása éppen attól történik meg, hogy időnként megengedjük magunknak a könnyedséget, azokat a kellemes élményeket, amelyek nem a felejtést jelentik, hanem az újraépülés lehetőségét.”

Hogyan enyhíthető a magány ilyenkor?

Az ünnepek azért különösen nehezek, mert felerősítik a kontrasztot aközött, ami van, és aközött, ami hiányzik. Sok gyászolóban felmerül a kérdés: „Mennyit rakhatok a saját terheimből a szeretteimre?" Talán nem akarja „elrontani az ünnepüket", talán úgy érzi, túl sok terhet jelentene most másoknak. Fontos azonban tudni, hogy a fájdalom megosztása nem egyenlő azzal, hogy az egész terhet ráborítjuk valakire. A kapcsolódás nem egy mindent vagy semmit választás: lehet részleteket megosztani, egy-egy gondolatot, egy érzést, és közben megtartani a saját határokat.

A szeretteink többsége valóban nem akarja, hogy egyedül maradjunk a fájdalommal – de azt is elfogadhatjuk, ha bizonyos részeket nem velük szeretnénk megosztani. Ezért óriási segítséget jelenthetnek a krízisvonalak, vagy egy pszichológus, akihez fordulhatunk. Válás esetén különösen fontos lehet a terápia, mert nemcsak a veszteség feldolgozásában segít, hanem abban is, hogy újraépítsük az identitásunkat és megtanuljunk új határokat húzni.

Ugyanilyen erős támasz lehet egy csoportfoglalkozás, ahol mások jelenléte normalizálja az érzéseinket: „nem csak én érzek így". De sokszor elég egy barát, akivel lehet csak lenni, teázni, sétálni. Kutatások szerint már egyetlen támogató kapcsolat is képes csökkenteni a gyász okozta fiziológiai stresszválaszt.

A kérdés tehát nem az, hogy terheljük-e a szeretteinket, hanem hogy mi az, amit velük jólesik megosztani – a többit pedig rábízhatjuk szakmai segítségre. És ha meghívnak valahová? Ha bennünk megvan a vágy a kapcsolódásra, az elég ok lehet arra, hogy elfogadjuk az invitálást.

Mit ne tegyünk semmiképpen?

Rózsa Éva szerint három dolog különösen veszélyes ilyenkor:

„Az egyik a teljes elzárkózás. Bár a gyász természetes része az egyedüllét igénye, a teljes izoláció hosszabb távon növeli a depresszió, a szorongás és a testi tünetek kialakulásának és súlyosbodásának kockázatát. A második a túlzott alkohol- vagy nyugtatóhasználat: rövid távon tompít, hosszú távon azonban felerősíti az érzelmi instabilitást, rontja az alvást és megakadályozza a valódi feldolgozást. A harmadik pedig a pozitivitás kierőszakolása – amikor valaki azért erőltet mosolyt az arcára, mert úgy érzi, muszáj. Ám ez érzelmi elfojtást hoz létre, ami miatt a fájdalom, a gyász később sokkal nagyobb intenzitással törhet felszínre. A gyász minden esetben komoly belső érzelmi munka, amit nem nagyon lehet megúszni.”

Hogyan támogassunk valakit, aki friss veszteséggel küzd?

A támogatásnak négy alappillére van. Az első, hogy nem erőltetünk semmit – sem ünneplést, sem társaságot, sem jó szándékú, de üres biztatásokat. A második a konkrét, gyakorlati segítség: „Átugrom hozzád, viszek neked egy kis levest meg bejglit" vagy „Segítsek bevásárolni?" A harmadik az, hogy jelen vagyunk, még ha olykor csak csendben, a háttérben. A kutatásokból tudjuk, hogy a gyászolók legnagyobb érzelmi megterhelését nem maga a fájdalom okozza, hanem az, amikor magukra maradnak vele. A gyászolóknak legtöbbször arra van szükségük, hogy meghallgassák őket, és ne ítélkezzenek fölöttük, ne adjanak jó tanácsokat. A jelenlét az, ami a legjobban esik nekik. Nemcsak az ünnepekkor, hanem általánosságban a gyászban. A negyedik pedig az, hogy engedjük emlékezni. Ne kerüljük a témát, ne mondjuk, hogy „ne sírj". A sírás az idegrendszer természetes feszültségoldása.

Lehet újra öröm az ünnep

A modern gyászelméletek szerint a gyász nem tűnik el – átalakul. Kutatási adatok szerint a veszteséget átélők többségénél 6–18 hónap alatt jön létre egy új belső egyensúly, amit integrációs szakasznak nevezünk. Ez nem azt jelenti, hogy nem fáj többé, hanem azt, hogy a fájdalom már nem akadályozza a hétköznapi működést. A kapcsolat emléke beépül a személy történetébe, az identitása részévé válik. És igen: az ünnep újra adhat örömöt. Nem olyan lesz, mint régen – mert mi sem vagyunk már ugyanazok. Nem a régi életünk tér vissza. Hanem az új épül fel – lassan, apró lépésekben, a maga ritmusában.

Forrás: www.evamagazin.hu