Fényképeik ,,Kötődően hordozva nevelünk, a hónap babái" címmel a Gyerecsak Egyesület irodájában (Kossuth tér 8. fsz.4.) megtekinthetőek! (csak fotóik)
A hónap babái: Luca és Júlia
Mi a
legnagyobb siker, amit családként megéltek?
Elsősorban
nyilván az, hogy van két gyerekünk, és kezdjük megvalósítani azt, amit nagyon
szeretnénk, hogy nagy családunk legyen. Nagyon örülök annak, hogy sikerült
megtartani a régi életünket is. Nagyon féltem attól, hogyha gyerekeink lesznek,
akkor megváltozik az életünk. Sajnos sokan riogattak, hogy utána már eltűnnek a
barátok, nem tudunk foglalkozni azokkal a dolgokkal, amit korábban szívesen
csináltunk. Szerencsére az eddig eltelt több, mint három év azt igazolja, hogy
tudunk úgy élni, ahogy mindig szerettünk volna. Sokan azt gondolják, hogy
kicsit lazán fogjuk fel a gyereknevelést. Ez nálunk igazából abból áll, hogy a
gyerekek belesimultak a hétköznapjainkba. Azzal, hogy gyerekeink lettek, nem
váltunk otthonülő és csak a gyerekeiknek élő emberekké. Ezt most nem úgy értem,
hogy nem nekik élünk, de tényleg az a legjobb kifejezés, hogy belesimultak az
életünkbe. Nem feláldoztuk az életünket, és nem lettünk mártírok azáltal, hogy
gyerekeink lettek, hanem nagyon jól csináljuk tovább és most már
mindkettőjükkel.
Mi a
legnagyobb kihívás, amivel nőként, illetve anyaként szembe kellett nézned?
Pontosan
ugyanez, hogy ne oldódjak fel az anyaságban teljesen, hogy megmaradjon a személyiségem,
és amikor a férjem hazajön, ne egy kiégett nő várja, és ne csak pelenkákról és
gyereknevelési dolgokról tudjon velem beszélgetni. Féltem attól is, hogy ne az
legyen, hogy azok a barátaim, akiknek még nincs gyerekük, azt gondolják, hogy
velem csak a gyerekekről lehet beszélni. Eléggé beszűkül az ember ilyenkor,
főleg az első hónapokban. Akkor gyakorlatilag minden gondolatod a kisbaba körül
forog és ez egy nagyon nehéz feladat, megtalálni az egyensúlyt a jó anyaság, a
szuper anyaság és aközött, hogy feleség is vagy, hogy barátnő is vagy, barát is
vagy. Ez sokszor okozott nehézséget, de úgy érzem, hogy jól veszem az
akadályokat egyelőre.
Ha
változtathatnál a mai családok sorsán, mit tennél, hogy a gyerekeknek jobb
legyen?
Nyilván
az lenne a legfontosabb, hogy a családok anyagi helyzete javulhasson. Sokan
kényszerülnek azért bölcsődébe adni a gyereküket, mert muszáj a család
fenntartása érdekében visszamenni dolgozni. Nem a bölcsőde ellen van kifogásom,
hanem, amikor valaki kényszerből adja be a gyerekét, az nagyon nehéz lehet. Én
nagyon örülök, hogy megtehetem, hogy otthon vagyok mind a kettőjükkel. Most már
Luca óvodába jár, de vele is három éves koráig otthon tudtam maradni. A
legfontosabb, amit a többiek is mondtak már az interjúkban előttem, hogy jobban
kellene támogatni a négy órás munkaidőt, hogy ne csak elméletben létezzen ez,
hogy rövidebb munkaidőben visszamenjenek dolgozni. Az anyáknak is szükségük van
arra, hogy visszakerüljenek a vérkeringésbe, a társadalomba. Úgy, hogy a
gyerekek rovására menjen, az szerintem semmiképpen nem helyes.
Van –e
nő, vagy anya, akit a példaképednek tekintesz?
Konkrétan
egy valaki nincsen. Igazából én mindig figyelem a többi anyát, legyen akár kis
gyereke vagy felnőtt gyereke. Mindenkiben találok valamit, amit vagy irigylek
jó értelemben, vagy pedig követendőnek tartok. Mindig gondolkodom, hogy vajon
más hogy csinálta, vagy csinálja, vagy mi az, ami miatt neki jobban működik.
Nagyon sok ötletet kapok. Mindenki valamiben nagyon szuper, mint anya, azt
vettem észre. Mindenki nagyon jól csinál valamit, és ha az ember kinyitja a
szemét, akkor tanulhat nagyon jó dolgokat. Konkrét embert nem akarok mondani,
mert én mindenkivel, akivel találkoztam, főleg, mióta gyerekeim is vannak és
olyan szemmel is nézem őket, találok valami követendőt és sokszor
csodálnivalót, azért ahogyan csinálja.
Mit
tudsz a nők, illetve anyák jogairól?
Többnyire
tisztában vagyok ezzel. Például most van a GYED extra, ami lehetővé tenné
például, hogy visszamenjek dolgozni, a GYED mellett. Követem a híreket, a
történéseket, és mindig tudom, hogyha valami változás van. A férjem az, aki
igénybe veszi a családi adókedvezményt, aki jobban ért ezekhez a dolgokhoz
pénzügyi téren, de ezt együtt is meg szoktuk beszélni. Nyilván, amikor a
gyerekek születtek, utána olvastam, hogy mi az, amiket igénybe vehetek. Én úgy
gondolom, hogy tisztában vagyok ezekkel.
Hogyan
kerültél kapcsolatba a kötődő neveléssel, illetve a hordozással?
Tulajdonképpen
mindig is benne volt a pakliban, hogy ez így lesz. Az, hogy kötődő nevelés és
hordozás együtt járnak, ez nem realizálódott bennem korábban. Mielőtt gyerekeim
lettek volna, mindig is tudtam, hogy nem fogom hagyományosan nevelni őket.
Mielőtt bármilyen tapasztalatom lett volna az anyaságról, a gyerekekről, vagy a
kisbabákról, már akkor is tudtam, hogy ez nekem nem tetszik, hogy hétkor
fürdetünk, nyolckor lefektetjük, tízkor indulunk sétálni, tizenegyig sétálunk a
háztömb körül. Ez egyáltalán nem tetszett. A hordozással úgy találkoztam, hogy
mindig is tudtam, hogy akarok majd hordozni. A kendővel úgy voltam, hogy biztos
bonyolult kötözni, majd jó lesz a mei tai. Arra gondoltam, hogy ez praktikus és
jópofa dolog lesz, aztán amikor Lucával terhes voltam, akkor egy rendezvényen
jelen volt a Nyíregyházi Babaklub. Rájuk kerestem a neten, hogy ők foglalkoznak
hordozással, gondoltam, elmegyek, tanácsot kérek. Ott találkoztam Ramival
először, ő mondta, hogy az újszülött babához kendő kell. Így indultam el azon
az úton, hogy majd kendőt fogok venni. Egy rugalmas kendővel kezdtem, és mikor
Luca megszületett, akkor kiderült, hogy utálja a babakocsit, tehát a hordozás
létszükségletté járt, nagyon könnyen meg lehetett vele nyugtatni. A kötődő
nevelés az úgy jött, ahogy elkezdtem a hordozásról olvasni a neten, akkor
találtam rá. Ez nem egy nevelési forma, igazából ez az, ami az ösztönökből jön,
és az ez, ami természetes. Kialakult, hogy hordozzunk, hogy nem fogok ezen
parázni, hogy elkapatom azzal, hogy félóránként szoptatom, hogy velünk alszik,
hogy gyakorlatilag egész nap a testemen van. Tudtam azt, hogy nem fog
tizennyolc éves koráig a hátamon lógni és az idő igazából engem igazol.
Milyen
előnyöket, illetve eredményeket tudsz be ennek a nevelési módszernek?
Luca egy
hihetetlenül nyitott személyiség, ő természetszerűleg ilyen. Neki ilyen a
személyisége is, de az, hogy nem hagytuk sokat sírni, hogy mindig számíthatott
ránk, hogy nagyon sokat volt testközelben, hogy igény szerint szoptattam,
szerintem ennek nagyon komoly szerepe van abban, hogy minden helyzetben
feltalálja magát, nagyon alkalmazkodó. Két nap alatt beszokott az óvodába, nem
volt vele semmi probléma. Nem igaz ez, amitől sokan félnek a kötődő nevelés
kapcsán, hogy ha magadhoz szoktatod a gyerekedet, akkor utána majd nem tudod
bölcsődébe vagy óvodába adni, mert folyton rajtad fog lógni. Ez pontosan
fordítva van, ezt egyértelműen látom. Tudja, hogy mindig visszatérhet hozzám.
Megkapta az élete első hónapjaiban azt a nagyon fontos közelséget, azt a száz
százalékos törődést és odafigyelést, és az igényeinek a maximális szintű
kielégítését. Ezt most látom visszaköszönni. Ez egyértelmű. Az az érdekes, hogy
Julcsi teljesen más személyiség. Ő igényli azt, hogy szinte folyamatosan vele
legyek. A szeparációs szorongás nagyon erős volt nála. Nemhogy egyedül nem
tudtam programot csinálni, de az apjával sem maradt meg az egyik szobában, míg
én átmentem a másikba. Ez egy nagyon nehéz időszak volt. Szerencsém volt, hogy
volt már előttem a Luca példája, hogy ez nem annak a következménye, hogy
hordozzuk, hogy velünk alszik, stb., hanem ő egyszerűen ilyen személyiség.
Szerintem neki még nagyobb szüksége van arra, hogy kötődően neveljük. Minden
helyzetben megállja Luca a helyét. Nem volt az, hogy nyolckor le kell fektetni,
mert akkor mi lesz. Nem volt az, hogy nem utazunk a gyerekkel, mert a
környezetváltozás kibillenti majd az egyensúlyából. Luca két hónapos volt,
mikor először elvittem vonattal Miskolcra tök egyedül, kendőben. Julcsi öt
hónapos korában elutazott Stuttgartba velünk. Úgy látom, hogy ezért is könnyen
alkalmazkodnak. Mindig sok embert látnak körülöttünk. Mindig mentünk ide-oda,
ugye a Babaklubba is rendszeresen, pici koruktól járunk. A barátaink
rendszeresen feljárnak hozzánk és közös programokat csinálunk. Természetes
mindkettőjüknek, hogy nem csak a családtagokkal találkoznak, hanem nagyon sok
arc jön, megy körülöttük. Ez szerintem mindenképpen előny. Ezt már most látom,
hogy egy nagyon jó folyamat, pedig csak egy és három évesek.
Mesélnél
egy kicsit a gyermekeidről? Milyen személyiséggel rendelkeznek?
Teljesen
különbözőek, annak ellenére, hogy ugyanattól az apától és anyától vannak, és
ugyanolyan esélyekkel indultak, ugyanabban a környezetben. Nyilván Julcsi
második gyerek, neki már más volt a kezdet. Luca egy élénk, érdeklődő, könnyen
alkalmazkodó, és nyilván elfogult vagyok, de egy hihetetlenül intelligens kis
ember. Nagyon szerencsénk van azzal, hogy a szűkebb családunk itt él
Nyíregyházán, a nagyszülők mindkét részről itt vannak, a dédijük is itt él
Nyíregyházán. Luca kicsi korától úgy jár-kel hozzájuk, mintha hazamenne. Ő ezt
így szokta meg. Julcsi pedig sokkal szemlélődőbb. Nem azt mondom, hogy
nyugodtabb, mert sokkal mozgékonyabb, mint Luca volt, viszont sokkal
érzékenyebb a változásokra. Például Lucának hosszú hónapokba telt, amíg ő
kialakította, hogy este hányszor fekszik le. Ezt sem erőltettük soha, hogy
hánykor feküdjön le. Julcsi egészen pici korától 8-kor szeret lefeküdni. Ezt is
érdekes volt megélni, hogy a két gyerek között milyen különbségek vannak. Luca
például 5-6 hónapos korától rendszeresen, napi négy órára, nem minden nap, de
nagyon sokat volt a nagyszüleinél. Őt ez egyáltalán nem viselte meg. Őt
otthagytam, kimentem az ajtón, kész, egyáltalán nem sírt utánam soha. Én
mellette eljártam tornázni, eljártam német órára. Julcsival nem tudtam ezt
eddig megcsinálni. Vannak korszakai, de ő mindig keres engem, néz engem, követ
a tekintetével. Ha elmegyek, az őt nagyon rosszul érinti. Teljesen különböző
személyiségek.
Milyen
szemléletmódot tanítasz és adsz át a gyerekeidnek, hogyan készíted fel őket az
életre?
Fontosnak
tartom, hogy életrevalóak legyenek. Én nem akarom, hogy négy évesen angol
nyelvtanfolyamon vegyenek részt, hogy speciális, tagozatos iskolába járjanak.
Azt akarom, hogy amit Lucával már nagyon jól elkezdtem és Julcsival is, hogy
tudják, hogy kell egy buszra felszállni, hogy tudják, hogy a városuk utcái
hogyan épülnek fel. Számomra ez rettenetes, hogy a mai gyerekek beszállnak a
garázsban az autóba, kiteszik őket az óvoda, iskola előtt, nagyon félnek, hogy
nehogy véletlenül meg kelljen öt métert tenniük gyalog, óvják őket a fújó
széltől is. Én azt mondom, hogy nyilván amíg a testi épségük biztosítva van, az
a határ, de fontos, hogy minél többet tapasztaljanak. Számomra ez roppant
döbbenetes, hogy valaki azért nem mozdul ki, mert a babakocsival nem tud
felszállni a buszra, hogy fél attól, hogy valaki rátüsszent a gyerekére, hogy
fúj a szél vagy esik az eső, és akkor bent ülnek. Ezzel nagyon rosszat tesznek
a gyereknek. Lehet, hogy sokan felelőtlennek gondolnak, de Julcsi egy hetes
korában már részt vett egy könyvbemutatón, illetve, ahogy az előbb is mondtam,
öt hónapos korában Németországba utazott velünk. Igazából nem kímélem őket, de
ezt a jó értelemben kell érteni. Gyalog megyünk, ahová csak lehet, vagy
busszal. Autónk nincs egyelőre szerencsére, így is meg tudjuk oldani az életet.
Nagyon sok mindent nagyon könnyen meg lehet oldani. Szerintem sokan
túlbonyolítják az anyaságot és a gyereknevelést. A gyereknek ez kell, az kell,
amaz kell. Mindent meg lehet oldani, hogyha muszáj. Sokan huhognak, hogy
Úristen, a vonatra felszálltál két gyerekkel? Simán. Lehet, hogy nem kényelmes,
de ezt vállaltam. Gyerekeim vannak. Sokkal kényelmesebb lenne egy könyvvel
végig vonatozni az utat, de, ha ők vannak, akkor velük kell továbbvinni az
életet. Ennyi. Ezáltal lesznek talpraesett és boldog emberek.
Ha össze
kellene hasonlítanod a saját gyermekkorodat, illetve a gyermekeid gyermekkorát,
akkor milyen hasonlóságokat és különbségeket vélsz felfedezni?
Nyilván
közhely, de ez már egy információs társadalom, és ők teljesen máshogy fognak
felnőni. Furcsa látni, ahogy Luca három évesen már természetes módon az okos
telefont simogatja és nézi a képeket benne, ami nekünk gyerekkorunkban
elképzelhetetlennek tűnt. Bizonyos szempontból könnyebb dolgunk van, mert a
80-as évek elején kötődően nevelni a gyereket, igény szerint szoptatni,
hordozni, együtt aludni vele, nem tudom, hogy ezt hogy tudták megvalósítani. Ha
valaki ezt megcsinálta, akkor minden tiszteletem, de még így is nagyon sok
támadást kapok, most is, pedig az emberek már sokkal nyitottabb gondolkodásúak.
Nehezebb lehetett kötődően nevelt gyermeknek lenni harminc évvel ezelőtt. Akkor
viszont nem volt ennyi tévécsatorna, nem kaptak mindent ennyire tálcán a
gyerekek. Nem is volt ennyi autó, könnyebben ki lehetett őket engedni bárhová.
Én nem vagyok egy félős anya, de előre rettegek attól, hogy mi lesz majd, amikor
már egyedül kell elengednem az utcán, hogy fogom? Annyira megváltozott minden,
annyira gyorsabb lett a világ. Igazából előnye és hátránya is van, ezért is
kell az embernek nagyon résen lennie, hogy hogyan neveli őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése