- El kell tűnnöd innen –
mondta egyik nap a barátja, miközben pálinkába mártott tiszta kendővel mosta ki
a Márton vállán éktelenkedő sebet. – Ha itt maradsz, megölnek.
Márton megrázta a fejét:
- Minden Isten
kegyelmétől függ. Nem menekülök el. Itt van a helyem, ahol Isten igéjét kell
hirdetnem.
A jó barát különböző
gyógyfüvekből készült főzetet tett a sebre, kendővel bekötötte, és a kendő
széleit gyantával leragasztotta.
- Ma nem volt
szerencséjük – mondta komolyan - mert a segítségedre siettem. De holnap vége
lehet mindennek. Szükségünk van még rád, Márton testvér. Nem szabad meghalnod. Márton
egy kendővel felkötötte a sebesült karját.
- Meggondolom a dolgot,
Sziléniusz, - ígérte. – Talán igazad van. Talán vissza kellene vonulnom egy
időre, hogy csupán Isten igéjének éljek.
Márton sebe nehezen
gyógyult. Sziléniusz pincéjében kellett rejtőzködnie naphosszat, hogy rá ne
találjanak pogány üldözői. Egy este szürkülettájt Sziléniusz lépett be a hátsó
kamrácskába, ahol Márton feküdt.
- Holnap, még napfelkelte
előtt fegyveres ariánusok jönnek érted – mondta. – Apám egyik barátjától tudom.
Ha itt találnak, keresztre feszítenek, házamat pedig porig égetik. Márton,
eljött az idő. Nem maradhatsz itt tovább.
Márton az egészséges
karjára támaszkodva felemelkedett.
- Épp elég régóta élsz
veszélyben miattam – mormogta. – Isten meghálálja neked. Mit gondolsz, hová
menjek?
- Még ma éjszaka egy
szállítmány bor indul Genovába – felelte Sziléniusz, és talpra segítette
Mártont. – A kocsis jó emberem. Üres hordóba rejtve kiszöktet téged a városból,
és elvisz Genováig. Onnan titokban áthajózol Gallinaria szigetére. Kicsi és
kopár, az igaz, de biztos menedékül szolgál majd számodra.
Márton egészséges kezével
maga köré kanyarította a köpenyét.
- Jól van, Sziléniusz.
Tanácsod Isten útmutatása számomra. Köszönök mindent, barátom.
Mártont sebláz gyötörte,
egész úton vacogott. Csak Genovában hagyott alább a láza. Ott megegyezett egy
halásszal, hogy átviszi őt Gallinária szigetére. Az utolsó fillérein, melyeket
még Sziléniusz csúsztatott a zsebébe, Márton egy kakast, három tyúkot, egy
gúnárt és két libát vásárolt, valamint egy zsákocska magot. Vett egy ásót is,
jó erős vasból. Ily módon „fölfegyverkezve”, a hold ezüst fényében érkezett meg
Gallináriára. Sokáig nézett a halász csónakja után, amely lassanként oly
kicsinnyé zsugorodott, mint egy dióhéj, és végül teljesen eltűnt a távolban.
Márton egyedül maradt a szárnyasaival és Istennel, akinek hangja a szél és a
tenger hatalmas szavaival szólt hozzá.
Így lett belőle telepes a
kis szigeten. A sziklák között lelt egy üreget, ebben oleanderágakból és száraz
mohából fekhelyet készített magának. Egy tiszta vizű forrást is talált a
közelben, és egy darab jó földet is a veteményeinek. Tyúkjai és lúdjai idővel
megszaporodtak, úgyhogy hamarosan a tollukkal bélelhette ki fekhelyét.
Étrendjét is feljavíthatta. És alkonyatkor, amikor imádkozni kezdett, köréje
sereglett a szárnyasnép, mintha értették volna a szavait.
De ez a nyugalmas élet
nem tartott örökké. Álmában látta első jelét annak, hogy a magányos imádkozás
ideje lejárt. Új feladatok várnak rá. Hatalmas sokaságot látott vonulni egy
számára nagyon ismerős város utcáin. Az ő nevét kiáltozták. Aztán bálványok
tűntek föl előtte, majd pogány papok és a pogányok templomai, szent ligetei.
Látta, amint egy püspökköpenyes férfi fejszét emel rájuk. Ez a férfi ő maga
volt.
- Mennyei Atyám! – riadt föl
Márton, és térdre vetette magát a sziklaüregben. – Ilyen nagy feladatra én
alkalmatlan vagyok. Gyönge vagyok ahhoz, hogy egyházad püspöke lehessek.
Isten újabb és újabb
álmokat küldött rá, és Márton aggodalma egyre növekedett. Egy reggel meglátta,
hogy halászcsónakok flottája evez feléje a tengeren. A csónakokban férfiak
ültek, és azért jöttek, hogy őt magukkal vigyék. Ragyogó csillag vezette őket,
amely messzire bevilágította a tengert. Márton a jövevények láttán összefogta
térde felett a csuháját, és elfutott. Kodácsolva rebbent föl előtte a
szárnyasnép. A ludak azonban meghajtották a nyakukat, pontosan úgy, mintha
valami nagy urat köszöntenének.
Riadalmában abban a szűk
fáskamrában talált menedéket, amelyet a sziklaüregtől nem messze épített, az
alsó erdőben. Szorosan bekötözte az ajtót, és lekuporodott a legsötétebb
sarokba. Nemsokára emberi lépteket hallott, és a nevét kiáltozták. A ragyogó
csillag sugarai bevilágítottak mindent, de Márton búvóhelyére nem ért el a
fényük. Az első keresők már vissza is fordultak volna csalódottságukban, amikor
hangos sziszegés és gágogás ütötte meg Márton fülét. A ludak! Úgy masíroztak
vörös lúdtalpukon árkon és bokron át, mint a katonák, és csak akkor hagyták
abba a gágogást, amikor a Mártont keresők követni kezdték őket. Ekkor már a
csillag is bevilágított Márton rejtekhelyére. Ő pedig némán előlépett. Elámulva
nézték az emberek: egy fénysugár ragyogott a homlokán.
„Éljen Tours új püspöke!”
– csendültek föl aztán az első kiáltások, majd a többi is ujjongva. Aztán tüzet
raktak, és a ludakat, amelyek elárulták Márton rejtekhelyét, még azon az estén
megsütötték. November 11-én azóta is minden házat és udvart beleng a libasült
illata, amellyel Tours város szent püspökére, Mártonra emlékezünk.
(Egy római legenda
nyomán)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése