Január ajándéka

Tél kedvenc, fahéjas narancs ízű jégkásáját kanalazta, amikor valahonnan a közelből szipogást hallott.

- Jaj, ne! Az influenza – nyögött fel a gondolattól, hiszen a szipogás általában lázat, köhögést, torokfájást és átvirrasztott éjszakákat jelzett előre.

Tél letette kristálypoharát és elindult, hogy utána járjon, mekkora a baj. Nem kellett messzire mennie. Január a nappali egyik jégkék selyem foteljében gubbasztott, körülötte teletrombitált zsebkendők.

- Mi a baj kisasszony? – érdeklődött Tél és igyekezett közelebb kerülni középső lányához, hogy megnézze, van-e láza.

- Semmi - mondta durcásan a kislány és még jobban összegömbölyödött.

- Ez egy elég taknyos semmi – jegyezte meg Tél és tenyerét Január homlokára tette. Jég hideg volt.

- A torkod fáj?

- Nem.

- A kezeid, lábaid?

- Nem, azok sem.

- Régóta folyik az orrod?

- Nem! Minek kérdezel ennyit. Hagyjál már! – nézett Január dühösen Télre, aki a kislány szemeiből egyből diagnosztizálta is a szipogás okát.

- Hiszen te sírtál!

- Na és? – kérdezte Január és felpattant a fotelből – úgysem érdekel senkit.

- Dehogyisnem! – ellenkezett Tél – engem például…

- Téged sem! Ha érdekelne, mi van velem, nem kéne ilyen szürke göncökben járnom. Nem szeretem a szürkét. Senki sem szereti. Ezért nem szeret engem senki. Mert szürke vagyok.

- Gondolod, ha színesebb lennél, jobban szeretnének?

- Persze! – csillant fel a kislány szeme – nézd csak meg Decembert, csupa csillogó, fényes holmi, fenyőzöld szoknya, és gyertyaláng sárga felső. Mindenki imádja! Ahogy Februárt is abban a sok bolond, összevisszaszín maskarában. De én? Én miben tűnök ki? Semmiben.

- Dehogynem drágám – mosolygott Tél – te vagy az első az évek körtáncában. Mindenki irigyel, hisz mindenki első akar lenni.

- Én nem! Én inkább leszek a sorban az utolsó, ha olyan lehetek mint December. Utána, bárki meglát, elszomorodik ettől a szürke gönctől.

- Sajnálom, hogy így gondolod, pedig, ha te nem lennél, akkor a többiek nem lehetnének ilyen pompásak, vidámak és színesek – mondta Tél és közelebb lépett Januárhoz.

- Ezt nem értem.

- Tudod kicsim, a ruhád azért ilyen hosszú és puha, hogy beborítsa a világot. Így kipihenheti magát, míg alszik. Igaz, nem egy színes darab, de könnyű és meleg. A legfinomabb ködből és párából készült. Tudod mit? Adok rá valamit, amivel már te is olyan különlegesen ragyogsz majd, mint a testvéreid. Gyere velem!

Anya és lánya átmentek a jégpalota legtávolabbi toronyszobájába, ahol Tél elővett egy szépen faragott fa dobozt.

- Lássuk csak, mit szeretnél? Itt vannak a jégvirágok. Ha megrázod a szoknyád, lehullanak és rátapadnak az ablakokra, mint a matrica. Gyönyörűek a reggeli fényben. Ahogy a jégcsapok is. Ezekkel mondjuk óvatosan kell bánni, de majd megtanítalak. Csodásan tudnak mutatni naplementekor. És néha csilingelnek is, ha fúj a szél. Aztán itt vannak a hópihék, mindegyik más és más, szórj belőle bő marokkal a szoknyádra, csodás mintát ad ki, igaz? Ez a legmelegebb téli dunyha a földnek. Ha kemény fagyot viszek, érdemes a szántóföldeket, virágoskerteket betakarni vele. És itt van a szoknyaszegélyre tűzhető dér, amiből ha ráragasztasz néhány marékkal a faágakra is, a legsivárabb erdő is meseországgá változik.  Na, mit szólsz?

- Kérhetem mindet? – kérdezte ragyogó szemekkel Január.

- Hát persze! – válaszolt Tél mosolyogva és segített a sok díszes holmit mind Január ruhájára varrni. A kislány alig várta, hogy találjon egy befagyott tavat és megcsodálhassa új ruháját a tó tükrében.   

Forrás: www.avarfalvimesek.blog.hu

A hidegpárásításról

Téli időszakban a család aprónépénél is gyakoriak a felső légúti megbetegedések. Ezekkel előbb-utóbb orvosnál kötünk ki, aki alaposan kioktat, hogy hogyan lehet kúrálni a kis beteget, és tanácsot ad a gyerekszoba levegőjével kapcsolatosan. Elmondja, hogy egyrészt gyakran kell szellőztetni, másrészt ne legyen se túl meleg, se túl hideg a szobában, harmadrészt pedig figyelnünk kell a levegő megfelelő páratartalmára.

A megfelelő páratartalom az én szememben mindig egy érdekes fogalom volt. Azt gondoltam, hogy kimosok egy-két adag ruhát, a gyerekszobában kiteregetem, és ez elég ahhoz, hogy a száraz lakás egy kicsi szobájának levegőjét megfelelően dúsítsa nedvességgel. Persze, ha a ruha nem szárad túl gyorsan, és minden nap kimos az ember két adaggal belőle, és minden nap eltűri a szárítót az általában amúgy is eléggé játékoktól zsúfolt gyerekszobában, akkor jó megoldás lehet. Mi viszont most elérkeztünk arra a pontra, hogy akárhogyan is rendezgetem a gyerekszoba bútorait, a szárító nem fér be. A radiátorra ugyan tudok tenni egy-két törölközőt, vagy nagyobb vizes holmit, de azok egy óra alatt megszáradnak és onnan semmi értelme nincs, csak lomosítja a szobát.

 

 

 

 

 

 

 

Érthető tehát, hogy a kisszoba levegőjének páratartalma minimálisra csökkent, ami miatt kicsi fiam légútja kiszáradt, könnyen megtelepedtek benne a vírusok, a légcsöve begyulladt, éjjel köhögni kezdett, a köpetürítés nehézkes lett, és hajszál híján nálunk is felütötte fejét a krupp. Ugyan az orvos megnyugtatott, hogy ez még nem az, bár nagyon hasonlít a köhögése ahhoz, de a lelkemre kötötte, hogy azonnal párásítani kezdjük a gyerekek szobáját, mert ha a légutak beszűkülnek, akkor vagy az ügyeleten kötünk ki, vagy adhatom utolsó megoldásként a szteroidos kúpot… Nos, ezt el szerettem volna kerülni. Így jutottunk el a ruhaszárítótól az ultrahangos hidegpárásító készülékig.

Megvettük, beüzemeltük, és szinte azonnal érezzük a jótékony hatását:

1. A levegő kellemesen nedves. Jó levegőt venni. Csöpögtettem bele két csepp eukaliptuszt is, és így szinte olyan, mintha valami gyógykúrán lennénk a saját otthonomban.
2. A kisfiam köhögése szinte azonnal elmúlt, de legalábbis közel sem olyan ijesztő, mint volt. Gondolom, a pára a légcsövét nedvesíti, ezáltal csökken a köhögési inger, és a letapadt váladék felköhögését is nagyban könnyíti.
3. Mindezeken fölül, ha nem köhög olyan sokat a manó, akkor jó eséllyel nem csap át a köhögés hányásba, úgyhogy egy-két kellemetlen percet és egy-két adag mosást is spórol vele az ember.
4. A bőröm nem szárad ki. Az arcom kevésbé ráncosodik. (Ne nevess, ezek is fontos szempontok, noha nem csak a gyerekről szólnak.) A gyerekek ekzemás foltjai kevésbé viszketnek.
5. Segít a duzzadt nyálkahártya megnyugtatásában. Köhögő roham, kruppos légzészavar esetén szinte azonnal megoldja a problémát. A melegpárásítás ilyenkor egyébként sem jó, mert az esetleg gégeduzzanatot okozhat, ami még jobban növeli a fulladás veszélyét.
6. Az orr nyálkahártyája is nedvesebb, csökken az orrvérzés veszélye.
7. A normál teregetéssel, gőzöléssel ellentétben nem lesz vizes a fal, nem ázik föl a tapéta, nem penészedik a szoba sarka.

Összességében tehát, ha kiszámoljuk, hogy egy hidegpárásító készüléket mennyiért szerez be az ember, és egy esetleges betegség esetén mennyit költ el gyógyszerre, akkor mindenképp azt kell mondanom, hogy ez a szerkezet megéri a pénzét. Viszont ne ezt vegyük alapul, hanem gondoljunk gyermekünk egészségére, nyugodt alvására, kellemes közérzetére. Ne várjuk meg, amíg a kellemetlen tünetek betegségbe csapnak át, hanem akár teregetéssel, akár párásító készülék vásárlásával gondoskodjunk arról, hogy legalább a gyerekek hálószobájának páratartalma 40-60 százalék között legyen.

 

 

 Forrás: https://picibaba.hu

 

A front hatása a babára

Azok az emberek, akik érzékenyek a frontra nagyon sokat szenvedhetnek. Az állandó időjárás változás, a hol meleg, hol hideg idő az erre érzékeny egyéneknek állandó fejfájást, magas vérnyomást vagy akár depressziót is eredményezhet.

Persze a front nem csak a felnőttek közérzetét befolyásolhatja, hanem a pici babák is érzékenyen reagálhatnak rá.

A kis gyerkőcök, akik még nem igazán tudják kifejezni, hogy miért nem kérnek enni, vagy éppen miért nincs kedvük játszani valamint sokat sírnak a szülő legtöbbször mindig a legrosszabbat feltételezi.

Ez természetesen érthető, hiszen gyermeke egészsége számára a legfontosabb.
De nem kell nagyon megijedni, hiszen megeshet, hogy a pici csak front érzékeny.

A kicsinyek akár két-három éves korukig szenvedhetnek ettől. Sajnos ez az érzékenység akár örökölhető is, ha az édesanya sokat szenved a hideg vagy éppen meleg fronttól, akkor valószínűleg gyermeke is küszködni fog ettől.

A leggyakoribb panasz a lurkóknál főként a nagyon szeles napokon jelentkezik.

Ekkor a babák nagyon sokat sírnak, keveset esznek és alvási problémák is előfordulhatnak.
De nem kell nagyon megriadni, ezek a tünetek két-három nap múlva elmúlnak.

Szerencsére ma már számos gyógyszer is segítségünkre van, ha hasonló problémával küszködünk.
Érdemes az orvos, vagy gyógyszerész véleményét is megkérdezni, hogy mivel lehetne enyhíteni a front-érzékenységet.

Rengeteg speciális gyógynövény készítmény létezik már, amik hatásosak lehetnek.
Ezek a gyógykészítmények a babáknak is nagyon jók lehetnek, így legalább nem kell erős gyógyszerekkel enyhíteni fájdalmukat.

Forrás: www.babaszafari.hu

Braille játékok látássérült gyerekeknek

Montessori Braille ABC

Játszva a legjobb tanulni. Hiánypótló játék kicsiknek és nagyoknak.

A fából készült készségfejlesztő játékosan ismertet meg a Braille ABC betűivel.
A környezetbarát játék ösztönöz a tanulásra, fejleszti a kézügyességet, a koncentrációs képességet, és nyitottá tesz a világra.

A fából készült játék 35 darab fa táblából és 24 fa golyóból áll.
Minden táblácska a latin ABC egy betűjét jelöli, a táblák lyukai pedig a betűk Braille írásjelei. A golyócskák lyukba helyezésével "olvasható" lesz a betű.
A fa golyók megfelelő elhelyezésével megtanulhatók a Braille ABC betűi.
Egyszerűen, játékosan.
Nemcsak kicsiknek, nagyoknak is különleges tanulási folyamatot tesz lehetővé a fajáték.

A CE-tanúsítvánnyal ellátott játék megfelel az EN71 európai szabványnak.
3 éves kortól ajánlott.

Braille-írásos Lego építőkockák

Vakok és látássérültek érdekképviseleti szervezeteivel együtt tesztelt és fejlesztett ki olyan építőkockákat a Lego, amelyek a Braille-ábécé betűit és számait tartalmazzák, és 2020 óta ingyenesen biztosítja ezeket bizonyos oktatási intézményeknek és szolgáltatóknak, akik látássérült gyermekekkel foglalkoznak. Tavaly ősz óta a cég otthoni használatra is árusítja a Braille-írásos építőkockákat, amelyeken a Braille-karakterek alatt az adott szimbólum vagy betű nyomtatott betűs változata is szerepel.

A cég reméli, hogy ezek az építőjátékok segítik majd a szülőket és a testvéreket a Braille-írás tanulásában, és olyan oktatójáték-ötleteket is mellékelnek, amiket a családok együtt játszhatnak.

Az ötféle színből álló csomagokat először hat angol nyelvű országban – köztük az Egyesült Királyságban, az Egyesült Államokban és Ausztráliában – és öt francia nyelvű országban kezdik árusítani, és idén várható az olasz, a német és a spanyol változatok megjelenése.

Forrás: www.pippadu.hu, www.gyerekszoba.hu

Középiskolai felvételire készül a gyerek? Ezeket a hibákat ne kövessétek el a szakértő szerint!

Akár 4-, akár 6- vagy 8-osztályos középiskolába készül a gyereked, a felvételi elég nagy teher – neki és nektek, szülőknek is. Segítünk kicsit, hogy elkerülhessétek a leggyakoribb hibákat.

A komolyabb iskolai megmérettetések között előkelő helyen van a középiskolai felvételi – sok gyereknek ez az első igazán komoly vizsgahelyzete, felkészülése. Épp ezért a tanulás, készülés elég nagy tudatosságot igényelne, ám sokszor a szülők is tapasztalatlanok ebben (a saját emlékek már erősen elhalványodtak, és elég sokat változott a rendszer meg a követelmények is azóta), a gyerek pedig természetesen nem gyakorlott vizsgázó még, szóval nem is olyan egyszerű a helyzet – ráadásul a legtöbben elég stresszesnek élik meg.

Szuper, ha az iskola megfelelő támogatást nyújt a felvételire való készüléshez, de egyrészt ez nem mindenhol van így, másrészt a nyolc- és a hatosztályos gimnáziumi felvételire való felkészítés nem feladata az általános iskoláknak, nem is igazán megoldható, hisz a gyerekeknek általában csak kisebb része érintett ebben. Szóval szülőként így is, úgy is ügyesnek kell lenned: segíteni kell kidolgozni a gyereknek a stratégiát, támogatni őt abban, hogy tartani tudja a tervezett tempót, biztosítani számára a megfelelő feladatsorokat, és ha kell, akkor támogatást közös tanulás vagy különóra formájában. Könnyű megcsúszni, ezért Szatmári Alexandra, egy felvételi felkészítéssel foglalkozó családi vállalkozás vezetője segítségével összegyűjtöttük a leggyakoribb hibákat – és azt is eláruljuk, hogyan kerüljétek el őket.

1. Túlhajtod a végén a gyereket

Az elég egyértelmű, hogy nem jó, ha túl későn kezditek a gyakorlást. Ha januárban aktuális a felvételi, akkor ezzel a figyelmeztetéssel már lehet, hogy elkéstünk, vagy legalábbis egy részével. Sokkal könnyebb úgy készülni, ha kisebb lépésekben lehet haladni – így hatékonyabb, kevésbé stresszes és megterhelő gyerek (és a szülő) számára a folyamat. Ám előfordulhat, hogy ez nem jön össze, akár mert későn álltatok neki, akár mert betegség vagy bármi más miatt csúszik a terv. Ilyenkor abból az időből kell kihozni a legtöbbet, ami maradt – viszont nem szabad túlzásba esni. Ha a véghajrában nagyon nagy terhet raksz a gyerekre, akkor nagyon kifárad, és nem fog tudni jól teljesíteni. (Ez leginkább a nyolcadikban írt felvételiknél gyakori hiba, hiszen ott van a legnagyobb tétje a felvételinek.)

Ezt javasoljuk: Mérlegelni kell, mennyit bír el a gyerek anélkül, hogy teljesen kimerülne, és még az egyébként tőle elvárható szintet sem tudná hozni. Kezdjetek hozzá vagy kapcsoljatok rá a gyakorlásra, de tudatosan iktassatok be pihenést is.

2. Rosszul csoportosítod az időt

Hatodikosoknál és negyedikeseknél fordul elő gyakran, hogy túlságosan nagy hangsúly kerül a gimnáziumi felvételire, és közben a gyerek nem tud az iskolai feladataira is koncentrálni. Ha pedig a suliban, a mindennapi feladatokkal lemarad, esetleg rosszabb jegyeket kap, mint addig, az bizony az önbizalmára is negatív hatással lehet – és ezen keresztül persze arra is, hogyan tudja majd megírni a felvételit.

Ezt javasoljuk: Ha azt látjátok, hogy a felvételire való felkészülés miatt a gyerek nem tud teljesíteni az iskolában, akkor vegyetek egy kicsit vissza. Fontos, hogy ne legyen túlhajszolva: ha folyton fáradt, kimerült, az minden téren hatással lesz a teljesítményére és a hangulatára, motiváltságára is.

3. Nem a jó tantárgyra koncentráltok

Alapból azt gondolnánk, hogy abból a tantárgyból kell a több gyakorlás, amiben a gyerek gyengébb. Ez lehet igaz, de közben nem szabad megfeledkezni az erősebb tantárgyról sem, hiszen abban is rutint kell szereznie feladatmegoldásból, tesztírásból, és erősíteni kell a hiányosságokat.

Ezt javasoljuk: Hiába ügyes magyarból vagy matekból a gyerek, ha azt nem gyakoroljátok, csak a másik tantárgyat, akkor nem tudja majd elég gyorsan megoldani a feladatokat és nem lesz meg az a magabiztossága, ami meglehetne, és ami sokat lendíthetne az egész vizsgához való hozzáállásán. Az erősebb tárgyból is rendszeres gyakorlás kell, hogy érezzétek, hol lehet könnyedén erősíteni – ez a gyerek számára is sikerélményt tartogat. Gyakran előfordul, hogy a gyerek a jobb, szeretettebb tárgyából sokkal hatékonyabban készíthető fel, így ha az idő egy részét erre fordítja, összességében magasabb összpontszámot ér el a két tárgyból.

4. Nem oldotok meg régi feladatsorokat

A feladatsorok megoldása nagyon fontos része kell, hogy legyen a felkészülésnek. A feladattípusok, szükséges trükkök, gondolkodási stratégiák ismétlődnek, a feladatlapozással szerzett rutin nagyon sok értékes percet és pontot jelenthet éles helyzetben.

Ezt javasoljuk: Akár különórára jár a gyereked, akár otthon gyakoroltok, a feladatlapok megoldása könnyen kivitelezhető és hatékony gyakorlási mód, ne hagyjátok ki. Először csináljátok együtt, alaposan átbeszélve, majd önállóan, egy idő után pedig mérjétek az időt is.

5. Nem jó felkészülési módot választotok

Simán lehet, hogy a te gyereked ügyesen készül egyedül vagy veled, de előfordulhat, hogy nagyon támogatni és noszogatni kell. Ahogy az is megeshet, hogy hiába fizetsz elő mondjuk egy videós előkészítőre, ő nem tud hallás vagy látás után hatékonyan tanulni, neki mondjuk olvasnia kell az anyagot. Van, akinek az a hatékony, ha kérdezhet tanulás közben, és őt is kérdezgetik, az élő interakció adja neki a munka hatékonyságát – de nem mindegy, hogy ez nagy létszámú csoportos oktatás, vagy kis létszámú csoport, esetleg egyéni munka keretében történik.

Ezt javasoljuk: Ne a kurzus, tananyag, tankönyv ára legyen a döntő szempont, hanem az, hogy a gyerek hatékonyan tudjon tanulni vele. Figyeld, hogy a választott módszer mennyire sikeres, mennyire komfortos neki. Minél nagyobb, annál inkább számíthatsz a visszajelzésére, és annál hatékonyabb lehet, ha új módszert próbáltok ki menet közben, amennyiben az aktuálisat nem érzitek elég hatékonynak.

6. A tökéletes megoldásra törekedtek

Nem kell, hogy mindenkinél a tökéletesen megoldott felvételi feladatsor legyen a cél. Járjatok utána, a választott iskolába milyen eredménnyel lehet bekerülni, és azt a pontszámot célozzátok. Nem biztos, hogy a számára nagyon nehéz feladatokra kell felkészíteni a gyereket, lehet, hogy nincs is erre valójában szüksége.

Ezt javasoljuk: A felvételi feladatsorok fokozatosan nehezedő feladatokat tartalmaznak. Fontos, hogy azokban a feladatokban, amelyekhez megvan a tudásszintje, rutint, magabiztosságot szerezzen, és ezeket a feladatokat gyorsan, könnyen, hiba nélkül tudja megoldani. Aztán lehet emelni kicsit a lécet, de nem kell feltétlenül a legnehezebbekig – simán lehet, hogy úgy is bekerülhet a gyerek az álomiskolájába, hogy nem kell a feladatsorok legnehezebb feladataival nyúzni őt az alapok megerősítésének rovására. Arra a szintre kell felkészíteni a gyereket, ami neki ideális, feleslegesen terhelni, hajszolni, elbizonytalanítani nem érdemes.

7. Nem szimuláltok próbafelvételit

Ha jár felkészítőre, vagy az iskola hangsúlyt fektet erre, akkor nyolcadikban részt vesz a gyerek szimulált vizsgahelyzetben – a negyedikes és hatodikos gyerekeknél ezt az iskola nem biztosítja. Pedig nagyon sokat számít, ha a gyerek nem akkor kerül először ilyen helyzetbe, amikor élesben megy a dolog.

Ezt javasoljuk: Keress vagy teremts olyan lehetőséget, amikor a gyerek a valódi szabályok és keretek között valódi feladatsort old meg. Nem könnyű ezt otthon megvalósítani, de nem is lehetetlen. Akár fogjatok össze osztálytársakkal, barátokkal – a közös „vizsga” is sokat segíthet, hogy jobban átérezze a gyerek a helyzet komolyságát. A legjobb persze, ha az iskola szervez ilyet, vagy ha jár valahová felkészítőre a gyerek, ők bonyolítják le a próbafelvételit.

Fontos, hogy a szombat délelőtti idősávban (amikor majd a felvételit írja) is próbáljátok ki, hogy a gyerek tud-e akkor jól teljesíteni, és karácsony után gyakoroljátok a szombati rutint, ha javulnia kell ebben. Az is kiderülhet az ilyen alkalmakkor, hogy a gyerek jobban teljesít kipihenten, mint egy hétköznap este, illetve akár az is, hogy egymás után a két feladatsort rosszabbul tudja megírni, mintha csak egy feladatsort old meg (tehát túlságosan kifárad 45 perc után).

8. Nem kap hangsúlyt a szóbeli

Egyrészt arra is jó lenne felkészíteni a gyereket, hogy a szóbelin ki tudja hozni magából a maximumot – ez főleg visszafogottabb, izgulósabb, introvertáltabb gyerekek esetén fontos. Emellett bizonyos iskolák kérnek a gyerektől és a szülőtől is írásos, fényképes bemutatkozást – erre is figyelmet, energiát kell fordítani.

Ezt javasoljuk: Próbáld minél többször olyan helyzetbe hozni a gyerekedet, hogy „szerepelnie” kelljen. Kérd meg a tanárait, hogy gyakrabban szólítsák fel, feleltessék. Ha szóba jöhet nyelvvizsga, próbanyelvvizsga, ne hagyjátok ki. Akár régen látott rokonokat, barátokat is megkérhetsz titokban, hogy amikor találkoztok, beszéltesse kicsit a gyereket. És próbáld ösztönözni őt az önállóságra, de csak finoman, ne erőszakosan, hogy ne legyen ez még extra teher a gyereken ebben az amúgy is nehezebb időszakban. A bemutatkozás megírásánál pedig jól gondoljátok át, milyen fotót küldtök a gyerekről, milyen tulajdonságait emelitek ki – nem kell „vetíteni”, ne állíts róla olyasmit, ami nem igaz, de lehetsz egy kicsit elfogult, és megmutathatod (finoman), milyen szuper gyerek is ő.

Forrás: www.gyerekszoba.hu

Téli mesék

A kesztyű

Ment, mendegélt egyszer egy öregember a kiskutyájával az erdőben. Hogy, hogy nem, az öreg elvesztette az egyik kesztyűjét.

Arra szaladt a kisegér, bebújt a kesztyűbe, és azt mondja: ,,Jó lakásom lesz itt nekem!”

Éppen arra ugrándozott egy béka is, bekukkant a kesztyűbe, és kérdi:

– Ki lakik ebben a kesztyűben?

– Cincogó, a kisegér. Hát te ki vagy?

– Én vagyok Brekegő, a béka. Engedd meg, hogy veled lakjam!

– Gyere, nem bánom!

Most már ketten voltak. Arra szaladt egy nyulacska is, meglátta a kesztyűt, és ezt kérdi:

– Ki lakik ebben a kesztyűben?

– Cincogó, a kisegér és Brekegő, a béka. Hát te ki vagy?

– Én Tapsifüles vagyok, a nyulacska. Fogadjatok be engem is!

– Gyere, ha kedved tartja!

Így már hárman voltak. Egyszer csak arra jön a róka, egyenesen kesztyű felé tart.

– Ki lakik ebben a kesztyűben?

– Cincogó, a kisegér, Brekegő, a béka és Tapsifüles, a nyulacska.

Hát te ki vagy?

– Én vagyok Csalavér, a róka. Engedjetek be engem is.

– Gyere, ha úgy tetszik!

Most már négyen ültek a kesztyűben. Arra jött a farkas is, megállt a kesztyű mellett.

– Ki lakik ebben a kesztyűben?

– Cincogó, a kisegér, Brekegő, a béka, Tapsifüles, a nyulacska és Csalavér, a róka. Hát te ki vagy?

– Én vagyok az Ordas farkas. Befogadtok-e engem is?

– Hát gyere, ha gondolod, hogy elférsz!

Bebújt a farkas is. Most már öten voltak. Honnan, honnan nem, egyszer csak arra jött egy vaddisznó.

– Röf-röf- röf! Ki lakik ebben a kesztyűben?

– Cincogó, a kisegér, Brekegő, a béka, Tapsifüles, a nyúl, Csalavér, a róka és Ordas farkas. Hát te ki vagy?

– Röf-röf- röf! Én vagyok a Röfi disznó. Fogadjatok be a házatokba!

– Mindenki csak a mi kesztyűnkben szeretne lakni, akinek erre tart az útja! Láthatod, hogy magunk sem férünk már el.

– Én még meghúzódom valahogy, fogadjatok be!

– Nem bánjuk, gyere!

Bebújt a vaddisznó is. Már hatan voltak, de olyan szorosan, hogy meg sem tudtak moccanni. Alig helyezkedtek el valahogy, hallják ám, hogy zörögnek a bokrok. A medve bújt elő, és egyenesen a kesztyű felé tartott.

– Ki lakik ebben a kesztyűben?

– Cincogó, a kisegér, Brekegő, a béka, Tapsifüles, a nyúl, Csalavér, a róka, Ordas farkas meg Röfi disznó. Hát te ki vagy?

– Brum-brum-brum! De sokan vagytok! Én vagyok a Mormogi medve. Fogadjatok már be engem is!

– Hová fogadjunk be, amikor magunk is szűken vagyunk?

– Csak megleszünk valahogy.

– Hát gyere, ha kedved tartja, de csak a kesztyű szélére.

Bebújt a medve is. Most mát heten voltak. A kesztyű már pattanásig feszült.

Ekkorára az öreg is észrevette, hogy útközben elhagyta kesztyűjét.

Visszafordult, hogy megkeresse. A kiskutya előtte futott. Amint szalad, egyszerre csak látja, hogy ott fekszik a kesztyű az úton, és izeg-mozog.

Meg is ugatta: ,,Vau-vau-bau!”

Az állatok erre igen megrémültek, kiugrottak a kesztyűből – futott, ki merre tudott.

Az öreg is odaért, és felvette kesztyűjét. Itt a vége, fuss el véle!

 

Visszajött a répa

Igen nagy hó esett, a völgyeket, a hegyeket mind magas hó takarta. A nyuszinak elfogyott az ennivalója, útnak indult hát, hogy szerezzen valamit. Egyszer csak boldogan kiáltott fel a nyuszi:

– Hohó! Két répát találtam!
Megette az egyik répát. Maradt még egy.
Azt gondolta a nyuszi:

,,Nagy a hó, hideg az idő. A csacsi otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem ezt a répát, hadd lakjék jól!”

Szaladt a nyuszi a csacsi házához, hanem a csacsi nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta a csacsi házában.

Azért nem volt otthon a csacsi, mert ő is ennivaló után járt. Talált is egy nagy édes krumplit, örömmel hazavitte.
Belépett csacsi a házába, látta a répát, csodálkozott nagyon:

,,Hát ez hogy került ide?!” A csacsi megette az édes krumplit, aztán azt gondolta:

,,Nagy a hó, hideg az idő. A bárányka otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!”

Szaladt a csacsi a bárányka házához, hanem a bárányka nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta a bárányka házában.
Azért nem volt otthon a bárányka, mert ő is ennivaló után járt. Talált is egy káposztát, örömmel vitte haza. Belépett a bárányka a házába, látta ám a répát, csodálkozott nagyon:

,,Hát ez hogy került ide?” A bárányka megette a káposztát, aztán azt gondolta:

,,Nagy a hó, hideg az idő. Az őzike otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki azt a répát, hadd lakjék jól!” Szaladt a bárányka az őzike házához, hanem az őzike nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta az őzike házában.

Azért nem volt otthon az őzike, mert ő is ennivaló után járt. Talált is karalábét, örömmel hazavitte. Belepett az őzike a házába, látta a répát, csodálkozott nagyon:

,,Hát ez hogy került ide?!” Az őzike megette a karalábét, aztán azt gondolta:

,,Nagy a hó, hideg az idő. A nyuszi otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!” Szaladt az őzike a nyuszi házához.

Hanem a nyuszi mar jóllakott, és aludt édesen. Az őzike nem akarta felkelteni a nyuszit, letette a répát, s otthagyta. Felébredt a nyuszi, s nagyra nyitotta a szemet csodálkozásában.

,,Ejnye! Visszajött a répa! Nohát!” Gondolkozott egy keveset a nyuszi, s hamar kitalálta, hogy csak a barátai hozhatták neki ajándékba.

 

Téli lakoma

Tél lett. Vastag hótakaró borította a földet. Az erdei állatok éheztek és fáztak.

Mit tett a kis sün? Tüzet rakott. Sütni való tököt vett elő. A tököt felvágta, magvait kikaparta, húsát kis darabokra vágta. A tökdarabokat megsütötte. A tökmagot megpörkölte.
Mit tett ezután a kis sün? Hócipőt húzott, bundát öltött, és a fejét bekötötte a kockás sáljával. Az illatozó sült tök-darabokat tálcára rakta, és kiült az odúja elé.

– Itt a finom, forró, mézízű eledel! – rikkantotta.

A vidám kínálgatásra odasereglettek az állatok:
a róka, a farkas, a vadkan és a két fia, az őz, a borz és a nyúl.

– A hangos sürgés-forgásra felébredt barlangjában Medve Pál.

– Brumma, brumma! Mi lehet ez? – indult a lakomázók felé.

Hű, de megörült a jó ételnek! Hat darabot falt fel belőle. Mikor vége lett a lakomának, örömében meghívta magához a kis sünt téli vendégnek.

A kis sün beköltözött Medve Pálhoz.
Pipázgattak, dominóztak, és hozzá pörkölt tökmagot rágtak.

 

Holle anyó

Élt egyszer egy özvegyasszony, annak volt két lánya: az egyik szép és szorgos, a másik csúnya és lusta. Az özvegy sokkal jobban szerette a csúnya lustát, mert az édeslánya volt. Minden munkát a másiknak kellett végeznie, az volt Hamupipőke a házban. Ott ült szegény napestig a kút mellett az úton, és font, egyre font, míg csak a vér ki nem serkent az ujjából.

Egyszer aztán úgy megvágta az ujját a szál, hogy az orsó is csupa vér lett tőle. Le akarta mosni a kútnál, de az orsó kicsusszant a kezéből, és beleesett a vízbe. A lány sírva fakadt, hazaszaladt a mostohájához, s elpanaszolta neki, mi történt. Az meg, ahelyett hogy megszánta volna, kegyetlenül ráripakodott:

– Ha beleejtetted, szedd is ki belőle!

Szegény lány visszament a kúthoz, nem tudta, mitévő legyen; félelmében végül is az orsó után ugrott. Elvesztette az eszméletét, s mikor aztán magához tért, egy szép, napfényes, virágos mezőn találta magát. Elindult, ment, mendegélt; egyszer csak egy kemencéhez ért. A kemence tele volt kenyérrel, s a kenyerek azt kiabálták:

– Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!

A lány nekilátott, és szép sorjában mind kiszedte őket a lapáttal. Aztán továbbment; ment, mendegélt, míg egy almafához nem ért. A fa tele volt almával, és azt kiabálta:

– Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már!

A lány megrázta a fát, hogy csak úgy hullott a sok alma, mint a zápor. Addig rázta, míg az utolsó szem is le nem hullott róla. Akkor az egészet szépen kupacba rakta, és továbbindult.

Ment, mendegélt, végre egy házikóhoz ért. A házikóból egy anyóka kukucskált ki barátságosan, de olyan hosszú foga volt, hogy a lány megijedt, és el akart szaladni. Az öregasszony azonban utána kiáltott:

– Ne félj tőlem, kedves lányom! Maradj nálam; ha minden munkát rendben elvégzel a háznál, jó sorsod lesz. Csak arra vigyázz, hogy jól megvesd az ágyamat, jól fölrázd a párnámat, hadd szálljon a pihéje; olyankor hó hullik fönt a világban. Én vagyok Holle anyó.

Az öregasszony olyan szépen rábeszélte, hogy a lány végül is összeszedte bátorságát, ráállt a dologra, és beszegődött hozzá. Mindent megtett a kedve szerint, az ágyát is mindig jól fölrázta, csak úgy szálltak a pihék, akár a hópelyhek.

De jó dolga is volt ám az öregnél! Soha egy rossz szót sem hallott, s ehetett, amennyi jólesett neki.

Evett is eleinte jó étvággyal; hanem aztán valahogyan ízét vesztette a falat a szájában. Egyre kedvetlenebb, egyre szomorúbb lett. Eleinte maga sem tudta, mi leli; hanem utóbb, mikor már jó ideje szolgált Holle anyónál, ráeszmélt; hogy hazakívánkozik. Hiába ment itt ezerszer jobban a dolga, mint otthon, mégiscsak mindig ott járt a gondolata a messzi kis falusi házban. Végül aztán már nem bírta tovább, odaállt szépen Holle anyó elé, és azt mondta neki:

– Elfogta a szívemet a honvágy, nem maradhatok tovább nálad. Tudom, százszor jobb sorsom van itt, mégis azt mondja a szívem: vissza kell mennem az enyéimhez!

– Tetszik nekem, hogy hazavágyol – felelte az öreg -, ebből is látszik, hogy derék, hűséges teremtés vagy. És amiért olyan becsülettel szolgáltál, én magam viszlek fel a fenti világba.

Azzal kézen fogta, és egy nagy kapuhoz vezette.

– Innét most már mehet magad is – mondta -, ez a kapu egyenest a falutok határába nyílik.

A kapu kitárult, s abban a pillanatban, ahogy a lány átlépett rajta, sűrű aranyeső hullott rá a magasból, és az arany mind ott ragadt a ruháján; fénylett, csillogott az egész lány tetőtől talpig.

– Ez a fizetség a szorgalmadért! – kiáltotta Holle anyó a kapun át, és még a kútba esett orsóját is kidobta utána.

A két kapuszárny dördülve becsukódott, s lám a lány, amint körülnézett, ott találta magát a falujuk határában, nem messze az anyja házától.

Gyorsan útnak eredt, sietett haza boldogan. Ahogy befordult az udvarukra, a kút kávájáról meglátta a kakas és nagyot rikkantott:

Kukurikú! Mi történt?
Aranyos lányunk hazatért!

A lány bement a házba, és mert talpig arany borította, az anyja is meg a testvére is szívesen fogadta. Ő meg elmesélte, mi történt vele.
Mikor a mostohája meghallotta, hogyan jutott a nagy gazdagsághoz, nagyon szerette volna, ha a csúnya, lusta lányának is ilyen szerencséje akad. Kiküldte hát fonni a kúthoz, a lány meg bedugta a kezét a tüskebokorba, összeszúratta az ujját a tövisekkel, bevérezte az orsót, bedobta a kútba, és utána ugrott.

Ő is a szép mezőn tért magához; azon az ösvényen indult el, amelyiken a másik lány járt. Amint a kemencéhez ért, kiabálni kezdtek a kenyerek:

– Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!

De a lusta lány azt felelte:

– Hogyisne! Hogy összepiszkoljam magamat!

Az továbbment. Csakhamar az almafához ért.

– Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már! – kiáltotta az almafa.

– Hogyisne! Hogy a fejemre essék egy alma! – felelte a lány, és továbbment.

Odaért Holle anyó házához, de egy cseppet sem ijedt meg az öregtől, mert már tudta, milyen nagy foga van, és tüstént elszegődött hozzá.

Az első nap erőt vett magán, szorgoskodott, és ha Holle anyó mondott neki valamit, rögtön megtette, mert egyre csak a sok aranyra gondolt, amit majd kapni fog tőle. A második napon azonban már lustálkodott egy kicsit, a harmadikon meg már alig akart fölkelni reggel. Holle anyó ágyát sem úgy vetette meg, ahogyan kellett volna; nem rázta föl a dunnát, hogy a pihék szétszálljanak belőle. Az öreg végül is ráunt, és kiadta az útját. A lusta lány cseppet sem búsult rajta, hogy a dolog így fordult; most jön majd az aranyeső – gondolta magában.

– Holle anyó őt is a kapuhoz vezette; hanem amikor a lány kilépett rajta, arany helyett egy jókora üst szurok zúdult a nyakába.

– Ez a fizetség a szolgálatodért! – mondta Holle anyó, és becsukta a kaput.

A lusta lány hazament; tetőtől talpig szurkos volt, s amikor a kakas meglátta a kút kávájáról, nagyot rikkantott:

Kukurikú! Mi történt?
Szutykos lányunk hazatért!

A szurok pedig rajta ragadt élete végéig.

 

A didergő király

Mese, mese, mátka, pillangós határba:

Volt egyszer egy király Nekeresd országba.
Nevenincs királynak nagy volt a bánata,
Csupa siralom volt éjjele, nappala.
Hideg lelte-rázta, fázott keze-lába.
Sűrű könnye pergett fehér szakállába:
„Akármit csinálok, reszketek és fázom,
Hiába takargat aranyos palástom!
Aki segít rajtam: koronám, kenyerem
Tőle nem sajnálom, véle megfelezem!”

Százegy kengyelfutó százkét felé szaladt,
Tökszárdudát fújtak minden ablak alatt:
„Ki tud orvosságot a király bajáról,
Hol az a bölcs ember, aki jót tanácsol?”
Adott is ezer bölcs ezeregy tanácsot.
De együtt se ért az egy falat kalácsot.
Didergő királynak csak nem lett melege,
Majd megvette szegényt az Isten hidege.
Körmét fúvogatta, keserűn köhintett,
Bölcs doktorainak bosszúsan legyintett:
„Bölcsekkel az időt ne lopjuk, azt mondom,
Hívjátok elő az udvari bolondom!”

„Hallod-e, te bolond, szedd össze az eszed,
Adj nekem tanácsot, akárhonnan veszed.”
„Teli van énnálam ésszel a szelence:
Hideg ellen legjobb a meleg kemence.
Gyújtass be csak, komám” – nevetett a bolond,
S nevetett köntösén a sok arany kolomp.

Kergeti a király ki a sok léhűtőt:
Hozzák fülönfogva az udvari fűtőt!
„Hamar cédrusfával a kandallót tele,
Urunk-királyunknak attól lesz melege!”
Nagy volt a kandalló, akár egy kaszárnya,
El is égett benne vagy száz cédrusmáglya.
Sergett is a király előtte, megette,
Utoljára mégis csak azt dideregte:
„Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
Már a szakállam is csak úgy reszket bele!”

Nyöszörög a fűtő: „Felséges királyom,
Életem-halálom kezedbe ajánlom,
Most dobtam bele az utolsó forgácsot,
Jó lenne hívatni az udvari, ácsot!”

Nekibúsult erre a didergő király,
Szigorú paranccsal a kapuba kiáll:
„Vágjátok ki kertem minden ékességét,
A szóló szőlőnek arany venyigéjét,
A mosolygó almát, a csengő barackot,
Hányjatok a tűzre minden kis harasztot!
Széles ez országban amíg erdőt láttok,
Kandallóm kihűlni addig ne hagyjátok.
Jaj, mert mindjárt megvesz az Isten hidege,
Csak úgy kékellik már az ajkam is bele!”

Csattognak a fejszék, sírnak erdők, berkek,
Recsegnek, ropognak a gyümölcsös kertek.
Sok lakójuk fejét bujdosásnak adta,
Fészkit ezer madár jajgatva siratta.
A rengeteg fákból egy szál se maradt ott,
Aranyos kandallón mind elparazsallott.
Didergő királynak de minden hiába,
Nyögve gubódzik be farkasbőr bundába:
„Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
Csak egy fogam van már, az is vacog bele!”

Nekeresdországban van is nagy kopogás,
Ripegés-ropogás, siralom, zokogás.
Dolgozik a csákány, fűrész, balta, horog –
A király ajtaja egyszer csak csikorog.
Betipeg egy lányka, icike-picike,
Gyöngyharmat tündöklik lenvirágszemibe.
Az ajaka kláris, a foga rizskása,
Csacsog, mint az erdő zengő muzsikása:

„Ejnye, de rossz bácsi vagy te, király bácsi!”
Megfordul a király: „Ácsi, kislány, ácsi!
Azt se tudom, ki vagy, soha se láttalak,
Mért haragszol reám? Sohse bántottalak!” –
Kerekre nyitotta a csöppség a szemét:
„Minek szedetted le a házunk tetejét?
Hó is hullongázik, eső is szemezik,
A mi padlásunkra az most mind beesik;
Elázik a bábum kimosott ruhája,
Vasárnap délután mit adok reája?”

Mint amikor nap süt a jeges ereszre,
A király jégszive harmatot ereszte.
Szemében buggyan ki szívének harmatja,
Szöghaját a lánynak végigsimogatja:
„Ne félj, a babádat ruhátlan nem hagyom,
Bíborköntösömet feldaraboltatom.
Bársonyrokolyája, selyem főkötője,
Lesz ezüstkötője, aranycipellője!”

Most már meg a kislány mondta azt, hogy „ácsi!
Mégiscsak jó bácsi vagy, te király bácsi!”
Örömében ugrált, tapsikolt, nevetett –
S didergő királynak nyomban melege lett!
A tükörablakot sarokra nyitotta,
Városa lakóit összekurjantotta:
„Olyan meleg van itt, hogy sok egymagamnak,
Juttatok belőle, aki fázik, annak!”

Tódult is be nyomban a sok szegény ember,
A márvány-téglákon nyüzsgött, mint a tenger.
Ki is szorult tőlük király a konyhára,
Rájuk is parancsolt mindjárt a kuktákra:
„Asztalt terigetni, ökröt sütögetni,
Fussatok a hordót csapra ütögetni,
Ily kedves vendég még nem járt soha nálam,
Mint a saját népem – nagy Meseországban…”

 

Donászy Magda: Hó Kató

Azon a réges-régi télen édesanyám eltörte a lábát, s egyszeriben én lettem a lóti-futi kisasszony a betegágy és a nagyvilág között.
Vittem a parancsot tyúkoknak, kacsáknak:

    – Édesanyám azt üzeni: jó éjszakát! – és szigorúan rájuk reteszeltem a bordás lécajtót. Reggel is én engedtem ki a tollas népet:

    – Édesanyám küldi! – szórtam elébük a ropogós kukoricát.

De nemcsak háziasszonykodtam. Édesapám szerint nem volt nálam jobb hírharang. Anyu tőlem tudta meg: mi történt az utcában. Hol született kisboci, hány cicája lett Cirmosnak, meg hogy a kis Kondás Karcsi – aki jó barátom volt – hogyan ugrasztotta ki az ürgét. Mégis, valamennyi hír közül az volt a legnagyobb, amikor az első hó leesett. Ehhez az újsághoz igazán nem kellett postás. Faluszerte megkezdődött a hóemberépítés, és nagy volt a versengés: kié lesz, a leghatalmasabb, legeslegkövérebb.

    Nekem Kondás Karcsi volt az építőtársam, aki – kertjük nem lévén – évről évre nálunk szobrászkodott. S amihez ő hozzáfogott, az nem akármilyen közönséges, répaorrú hóember volt. De nem ám!

    Előbb kőkeményre gyúrta a “magvát”, ahogyan mondani szokta, akkor rám bízta, hogy hempergessem, amíg bírom. Bodrink mellettem csetlett-botlott, meg-meglökte bozontos fejével a növekedő hópocakot. Amikor Karcsi magához intett, a virágágyás közepén már lábat vert a hóember. Bár csak a neve szerint volt az, mert alakra semmiféle falubeli atyafiához nem hasonlított. Karcsi abban mesterkedett, hogy “tudós embert” fabrikáljon.

    Addig-addig lapogatta, lapogatta a tekintélyes hótömeget, amíg valóságos emberi formát kapott. A fejével meg éppen soká bíbelődött. Az orra sem a szokásos paprika- vagy répaféle volt. Hóból faragta ki a bugylibicskájával. Két óriási üveggolyó szemén sötét keretes pápaszemet hordott. Ettől lett igazi “tudós” ábrázata.

    Karcsi még egy viharvert öreg útitáskát is odabiggyesztett a lábához. Aki ránézett, könnyen azt hihette, csak megállt kicsit nézelődni.
    Bármennyire imponált, hogy “tudós hóemberünk” van, nem tudtam mit kezdeni vele. Én kedvesebb játszótársat szerettem volna.

    – Ez a tudós legyen a tied – mutattam rá ajándékozó kedvemben –, de nekem csinálj egy hókislányt! – mondtam, kértem, és addig kunyeráltam, míg Karcsi újra munkához látott, pedig már jó erősen ránk alkonyult. De a sötétet nem láttuk a hótól, a hideget nem éreztük a munkától. A kis Hó Katóval különben sem volt sok dolgunk.

    Mire Karcsi kigömbölyítette a harangvirágforma szoknyáját, én is ott voltam az égszínkék selyemruhával. Ahogy fölibe borítottuk, a szél ráredőzte, a hideg odafagyasztotta, és úgy állt a kis Hó Katón, mintha egyenesen reá szabták volna.

    Blúzocskáját föntről, a két karját jobbról-balról teletömtük hóval. Nem is volt abban semmi hiba, mert a hóbarátnőm már a legelső percben ölelésre tárta szét gömbölyű karjait. Mégis a szeme volt a legszebb, a két világoskék gombszeme. Hogy a mindig nevető száját hogyan és mivel festette Karcsi, örökre titok maradt, mert nekem akkor fodrászgondjaim voltak.

    Nemsokára két marék lobogó szalmával tértem vissza újdonsült barátnőmhöz. Csak nem hagyhattam csupaszon? Hanem rátenni még Karcsi is alig bírta, mert a szél eszeveszetten cibálta, majdhogy el nem röpítette a két szalmavarkocsot. Biztonság kedvéért még a fejkendőmet is felkötöttem Hó Katóra, mert már akkor foga volt a télnek.

    Karcsi percet sem tétlenkedett, hanem Hó Kató mellé egy pulit hömpölyített, hogy vigyázzon az immár benépesült előkertre. Nekem csak a kutya nem tetszett, mert akkor még nem láttam fehér pulit. Mindentudó barátom ezt a vereséget nem tudta elviselni. A kályhakürtőből annyi kormot zuhintott a kutyusra, hogy hibátlan feketeségét az igazán pulinak született Bodri is megirigyelhette.

    Kondás Karcsi rég hazament, de én még nem tudtam elválni egyetlen barátnőmtől, aki szőkeségével szebb volt, mint Hófehérke a mesében.

    Elébe ültem a hóba. Szerettem volna megbarátkozni vele. Azt sem bántam, hogy a szél arcomba suhintott, és a hideg az orromat csavarta, mert a pilinkélő hóesésben úgy tetszett, hogy Hó Kató a pulival mind közelebb, közelebb jön.

    – Gyertek, gyertek! – biztattam őket, és azzal sem törődtem, hogy egy-egy hópihe a számba röppent. Csak az szomorított, hogy a puli csupa korom subáját pepitásra hímezte a ráhulló hó. Hiába akartam elsimogatni, nem volt erő a karomban.

    Így talált rám édesapám. Aztán sok mindenre nem emlékszem, mert nagyon beteg lettem. Lázálmomban sokszor láttam a hóköpenyes tudós embert az ágyam mellett. Vizsgálódva hajolt fölém, és sötét keretes szemüvegén át fürkészve nézett. Jeges kezével megfogta a csuklómat, és ettől kirázott a hideg.

    Ahogy elment, odalibbent Hó Kató a kék selyem szoknyájában. Ha melegem volt, a homlokomra tette hűvös kezét, és ilyenkor róla álmodtam. Ha fáztam, betakart a dagadozó hódunnával, és addig dobálta rám a hópihéket, amíg kivert a víz. Néha fulladozni kezdtem Ilyenkor kézen fogott, és elvitt az ő hóbirodalmába. A tornyos hóvár körül jégrács csillogott. Szobájában a jégpadlón csúszkáltunk ide-oda a hószékek között. A jégvirágok nemcsak az ablaküveget futották be, hanem a falat is körülmintázták a kacskaringós szárú jégvirágok. Hó Kati gombóccal etetett, és jégcukorral kínált. Kemény volt, és alig tudtam lenyelni, de mégis megpróbáltam a barátságunk kedvéért. Nehezen ment és fájt. Felpillantottam. Akkor a tudós doktor bácsi állt mellettem, és rám parancsolt: vegyem be az orvosságot.

    Hó Kató mind ritkábban jött látogatóba. Néha napokig elmaradt, és egyszer csak teljesen hűtlen lett. Hiába vártam: nem láttam többé, de a hideg se rázott, láz se gyötört. Meggyógyultam

    Amikor kimentem, első utam Hó Katóhoz vezetett. Szerettem volna megköszönni, hogy olyan jó volt hozzám betegségem idején. Sem őt, sem a tudós hóembert nem találtam a virágágyáson. Elmentek. Csak a mi Bodrink és igazi ia-fia bújt hozzám. Lehajoltam, hogy megsimogassam. Akkor láttam, hogy az a hely, ahol Hó Kató állott, telis-tele van hóvirággal.

Sokáig azt hittem: Hó Kató hagyta ott búcsúzásául.

 

Mester Györgyi: A boldog hóember

Leesett az első hó. És nemcsak szállingózott, hanem rögvest annyi hullott belőle, hogy vastag, hófehér dunnával fedte be az erdő minden zegzugát.

Látva ezt, nyúlanyó nem engedte ki játszani a kis nyulacskákat, mivel attól tartott, ugrándozás közben belevesznének a mély hóba. Őzikének éppen a hasa aljáig ért a hó, ő is csak nagy nehezen lábalt ki belőle. Egyedül medve koma tudott volna gond nélkül átgázolni a hótorlaszokon, de ő meg észre se vette, hogy talpig fehér ruhát öltött az erdő, mivel már jó ideje téli álmát aludta a barlangjában.

Hófehér nyugalom ereszkedett a tájra, melyet csupán az élelmet kereső harkály időnkénti  kopogtatása  tört meg.

Egy nap azonban másféle zaj verte fel az erdő sűrű csendjét. Fejszecsattogás és élénk kurjongatás, mellyel a favágók munkára buzdították magukat a fogcsikorgató hidegben.
Míg dolgoztak, nem fáztak, azonban amikor az elemózsia elfogyasztására letelepedtek a kivágott farönkökre, elkelt egy kis meleg. Gyorsan nagy farakást hordtak össze, alágyújtottak, és körbeülték.

A jóféle itókával töltött kulacs kézről-kézre járt, eddegéltek, beszélgettek. A lobogó tűz megvilágította az arcukat, csillagocskákat lopott a szemükbe, melengette a kezüket és a szívüket, ezért jókedvre derültek. Nótázgattak, tréfákat meséltek, egymás szavába vágva, örömmel töltötték a pihenőidőt.

A két legfiatalabb favágó, megelégelve a tétlenséget, egyszer csak felugrott, és a tűztől távolabb, elkezdték gyúrni a havat.
Kis idő múlva, jókora hóember emelkedett a tisztáson.

Az építők egyike az elemózsiás tarisznyájából egy sárgarépát kotort elő, amit az édesanyja csomagolt a kenyér mellé, mert tudta, hogy szereti. Most lemondott róla, hiszen mit ér egy hóember, ha nincs orra? A szeme helyére két, már kihűlt faszéndarabot illesztett. Igazán helyre hóember lett belőle!

A munka a kis pihenő után tovább folyt, a kivágott fát szekérre rakták, majd a favágók hazaindultak.
A hóember egyedül maradt. A hatalmas máglya még mindig nem aludt ki, a tűz parázslott, apró, piros lángnyelvek libegtek az enyhe szélben.

Ekkor eszébe jutott, hogy a favágók milyen boldogan, jókedvűen ülték körül a tüzet.
Bizonyára ez a szép, fényes, piros farakás tette őket ilyen boldoggá – gondolta.

Addig-addig fészkelődött, mígnem hatalmas gömbhasán billegve, sikerült odajutnia a tűzhöz.
Amint a máglya közelébe ért, egyből valami jóleső melegség árasztotta el. Arcán és testén apró vízerecskék jelentek meg, amelyekben, mint a favágók szemében, ott csillogott a tűz piros lángja. Kicsit összébb ment, de észre sem vette, mert úgy érezte, a tűz finom melege őt is boldoggá tette, mint a favágókat. Csak bámulta a parázsból ki-kiröppenő, csodaszép szikrákat, lenyűgözte az apró lángocskák kecses tánca…

Megvirradt. A favágók kurjongatása ismét betöltötte az erdőt. Munkára készen érkeztek a tisztásra, és igencsak elámultak azon, hogy az előző nap rakott máglya még nem hamvadt el teljesen.
A fiatal favágók egyből a hóembert keresték, de sehol sem látták, holott éjszaka nem enyhült a hideg, sőt, még egy kicsit a hó is szállingózott.

A lassan kialvó, de még mindig parázsló tűz mellett csupán egy sárgarépát, egy fazekat, és néhány széndarabot találtak…

Mester Györgyi: Picinke és a kisvasút

Picinke volt a legkisebb a madártestvérek között. Cinke mama már tojáskorában is nagyon óvta, mert attól félt, az apró tojás valamerre elgurul a fészekben, eltűnik a szeme elől, akkor pedig nem tudja a testével melengetni, és tán ki sem kel a fióka.

Nyáron remekül elvoltak a kis madarak. Csak csiviteltek, torkoskodtak, hol a levegőben fogták el a rovarokat, hol a fűből kapták fel azokat a csőrükbe. Egyszóval csodásan telt a nyár.
Mindenki boldog volt, jóllakott és elégedett.

A nyarat követő átmeneti, hűvös őszi időt azonban hamarosan felváltotta a zord tél. A bogarak nem járták már kerge táncukat a levegőben, és a zúzmarás fűből nem lehetett szemernyi élelmet sem felcsipegetni. A cinkecsalád éhezett.

Amikor épp nem a magas koronájú, lombtalanná kopaszodott nyárfa ágain gubbasztottak, néha-néha kiröpültek a házak irányába, hogy az ég felé bodorodó kéményfüstben kicsit felmelegedjenek.

Picinke is így tett, amikor egy hosszabb repülőútja során, valami megtorpanásra késztette.
Egy kertes ház ablakából furcsa fény villant ki az utcára.

Leszállt az ablakpárkányra, és kíváncsian benézett a szobába. Az üvegen túl két kisgyereket látott, akik a szőnyegen hasalva bámultak egy kör alakú pályán komótosan tovagördülő, több, kicsi vagonból álló vonatot. A szerelvény apró kocsijai tarkára voltak festve, csak a legelején, a mozdony volt fényes fekete. Picinke közelebb ugrott az üveghez, és akkor még azt is ki tudta venni, hogy a mozdony fülkéjében parányi emberke áll, piros szegélyű sapkában, elegáns, sötét vasúti egyenruhában.

Ekkor, a fény felvillanásával egyidejűleg, mintha madárfüttyöt is hallott volna, pedig csak a vonat sípolt, közeledvén a kanyarhoz.

Picinke egészen belefeledkezett a látványba. Ekkor azonban a játszó kisgyerekek egyike odafutott az ablakhoz, amitől ő megijedt, szárnyra kapott, és huss, már ott se volt.

Másnap, szokásos melegedő körútján, megint csak ellátogatott az ablakon átcsillanó, fényes kisvonathoz. Az apró kocsikból álló szerelvény most is lenyűgözte, ám egyszer csak észrevette, valaki néhány kölesszemet tett ki a párkányra. Mivel éhes volt, mohón nekilátott, és gyorsan felcsipegette a magokat.

Az evésből felpillantva, váratlanul ismét szembetalálta magát a bámész gyermekszemekkel,
amelyek mosolyogva és érdeklődéssel figyelték őt. Az ablak nem nyílt ki, senki nem bántotta
Picinkét, így hát nem sietett a táplálkozással. Befejezvén az evést, egy kicsit még gyönyörködött a kisvasútban, majd útra kelt.

Csak otthon, miután didergő testvérei közé letelepedett, jutott eszébe, hogy ő jól lakott, de a családja továbbra is éhezik. Szinte szégyellte magát, hogy annyira elkápráztatta az apró vonat
fényes lámpája, na meg a madarak hangjához hasonlatos vonatfütty, és csak behabzsolta a
kölesszemeket, a szeretteire nem is gondolt.

A következő napon sem tudott ellenállni a kíváncsiságának. Vajon megvan-e még a kis vonat, vagy a gyerekek már megunták a vele való játszást, és így ő sem láthatja soha többé?

Egyenesen odarepült az ablakhoz, és meglepődve látta, a kölesszemeket, vékony zsinórvonalban, valaki végigszórta a párkányon. Szemenként vette csőrébe a magokat, hogy minél tovább élvezhesse az evést, amikor egyszer csak elfogyott az összes ennivaló.

Elszomorodott, hogy megint mohó volt, nem jutottak eszébe sem a mamája, sem éhes testvérkéi, amikor a párkány széléről egy közeli ágon lógó, aprócska faépítmény vonta magára a figyelmét. Egy házikó volt, négy kis oszloppal, takaros tetővel, de a legszebb mégis az volt benne, hogy a padlóját sok-sok kölesszem borította!

Picinke azonnal útra kelt, és ahogy csak gyenge szárnyától tellett, röpült a családjáért.
Elcsivitelte nekik, hogy élelmet talált, csak kövessék, és már fordult is vissza.

Ettől kezdve, a faágra felfüggesztett házikót nap mint nap ellepték a sárga-fekete szárnyú cinkék. Boldogan csipegették az olajos magvakat, amitől aztán felmelegedve, könnyedén átvészelték a zord januárt.
Az üvegen túl, még sokáig, rendíthetetlenül futotta körpályáját a kis vonat. Kerekei zakatoltak, a fáradhatatlan masiniszta pedig újra és újra megszólaltatta a vonatfüttyöt, ha közeledett a kanyar…

 

Forrás: www.jatsszunk-egyutt.hu