A kesztyű
Ment, mendegélt egyszer egy öregember a kiskutyájával az erdőben. Hogy, hogy nem, az öreg elvesztette az egyik kesztyűjét.
Arra szaladt a kisegér,
bebújt a kesztyűbe, és azt mondja: ,,Jó lakásom lesz itt nekem!”
Éppen arra ugrándozott
egy béka is, bekukkant a kesztyűbe, és kérdi:
– Ki lakik ebben a
kesztyűben?
– Cincogó, a kisegér. Hát
te ki vagy?
– Én vagyok Brekegő, a
béka. Engedd meg, hogy veled lakjam!
– Gyere, nem bánom!
Most már ketten voltak.
Arra szaladt egy nyulacska is, meglátta a kesztyűt, és ezt kérdi:
– Ki lakik ebben a
kesztyűben?
– Cincogó, a kisegér és
Brekegő, a béka. Hát te ki vagy?
– Én Tapsifüles vagyok, a
nyulacska. Fogadjatok be engem is!
– Gyere, ha kedved
tartja!
Így már hárman voltak.
Egyszer csak arra jön a róka, egyenesen kesztyű felé tart.
– Ki lakik ebben a
kesztyűben?
– Cincogó, a kisegér,
Brekegő, a béka és Tapsifüles, a nyulacska.
Hát te ki vagy?
– Én vagyok Csalavér, a
róka. Engedjetek be engem is.
– Gyere, ha úgy tetszik!
Most már négyen ültek a
kesztyűben. Arra jött a farkas is, megállt a kesztyű mellett.
– Ki lakik ebben a
kesztyűben?
– Cincogó, a kisegér,
Brekegő, a béka, Tapsifüles, a nyulacska és Csalavér, a róka. Hát te ki vagy?
– Én vagyok az Ordas farkas.
Befogadtok-e engem is?
– Hát gyere, ha gondolod,
hogy elférsz!
Bebújt a farkas is. Most
már öten voltak. Honnan, honnan nem, egyszer csak arra jött egy vaddisznó.
– Röf-röf- röf! Ki lakik
ebben a kesztyűben?
– Cincogó, a kisegér,
Brekegő, a béka, Tapsifüles, a nyúl, Csalavér, a róka és Ordas farkas. Hát te
ki vagy?
– Röf-röf- röf! Én vagyok
a Röfi disznó. Fogadjatok be a házatokba!
– Mindenki csak a mi
kesztyűnkben szeretne lakni, akinek erre tart az útja! Láthatod, hogy magunk
sem férünk már el.
– Én még meghúzódom
valahogy, fogadjatok be!
– Nem bánjuk, gyere!
Bebújt a vaddisznó is.
Már hatan voltak, de olyan szorosan, hogy meg sem tudtak moccanni. Alig
helyezkedtek el valahogy, hallják ám, hogy zörögnek a bokrok. A medve bújt elő,
és egyenesen a kesztyű felé tartott.
– Ki lakik ebben a
kesztyűben?
– Cincogó, a kisegér,
Brekegő, a béka, Tapsifüles, a nyúl, Csalavér, a róka, Ordas farkas meg Röfi
disznó. Hát te ki vagy?
– Brum-brum-brum! De
sokan vagytok! Én vagyok a Mormogi medve. Fogadjatok már be engem is!
– Hová fogadjunk be,
amikor magunk is szűken vagyunk?
– Csak megleszünk
valahogy.
– Hát gyere, ha kedved
tartja, de csak a kesztyű szélére.
Bebújt a medve is. Most
mát heten voltak. A kesztyű már pattanásig feszült.
Ekkorára az öreg is
észrevette, hogy útközben elhagyta kesztyűjét.
Visszafordult, hogy
megkeresse. A kiskutya előtte futott. Amint szalad, egyszerre csak látja, hogy
ott fekszik a kesztyű az úton, és izeg-mozog.
Meg is ugatta:
,,Vau-vau-bau!”
Az állatok erre igen
megrémültek, kiugrottak a kesztyűből – futott, ki merre tudott.
Az öreg is odaért, és
felvette kesztyűjét. Itt a vége, fuss el véle!
Visszajött a répa
Igen nagy hó esett, a völgyeket, a hegyeket mind magas hó takarta. A nyuszinak elfogyott az ennivalója, útnak indult hát, hogy szerezzen valamit. Egyszer csak boldogan kiáltott fel a nyuszi:
– Hohó! Két répát találtam!
Megette az egyik répát. Maradt még egy.
Azt gondolta a nyuszi:
,,Nagy a hó, hideg az
idő. A csacsi otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem ezt a répát, hadd
lakjék jól!”
Szaladt a nyuszi a csacsi
házához, hanem a csacsi nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta a csacsi
házában.
Azért nem volt otthon a
csacsi, mert ő is ennivaló után járt. Talált is egy nagy édes krumplit, örömmel
hazavitte.
Belépett csacsi a házába, látta a répát, csodálkozott nagyon:
,,Hát ez hogy került
ide?!” A csacsi megette az édes krumplit, aztán azt gondolta:
,,Nagy a hó, hideg az
idő. A bárányka otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a
répát, hadd lakjék jól!”
Szaladt a csacsi a
bárányka házához, hanem a bárányka nem volt otthon. Letette a répát, s
otthagyta a bárányka házában.
Azért nem volt otthon a bárányka, mert ő is ennivaló után járt. Talált is egy
káposztát, örömmel vitte haza. Belépett a bárányka a házába, látta ám a répát,
csodálkozott nagyon:
,,Hát ez hogy került
ide?” A bárányka megette a káposztát, aztán azt gondolta:
,,Nagy a hó, hideg az
idő. Az őzike otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki azt a répát,
hadd lakjék jól!” Szaladt a bárányka az őzike házához, hanem az őzike nem volt
otthon. Letette a répát, s otthagyta az őzike házában.
Azért nem volt otthon az
őzike, mert ő is ennivaló után járt. Talált is karalábét, örömmel hazavitte.
Belepett az őzike a házába, látta a répát, csodálkozott nagyon:
,,Hát ez hogy került
ide?!” Az őzike megette a karalábét, aztán azt gondolta:
,,Nagy a hó, hideg az
idő. A nyuszi otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát,
hadd lakjék jól!” Szaladt az őzike a nyuszi házához.
Hanem a nyuszi mar
jóllakott, és aludt édesen. Az őzike nem akarta felkelteni a nyuszit, letette a
répát, s otthagyta. Felébredt a nyuszi, s nagyra nyitotta a szemet
csodálkozásában.
,,Ejnye! Visszajött a
répa! Nohát!” Gondolkozott egy keveset a nyuszi, s hamar kitalálta, hogy csak a
barátai hozhatták neki ajándékba.
Téli lakoma
Tél lett. Vastag hótakaró borította a földet. Az erdei állatok éheztek és fáztak.
Mit tett a kis sün? Tüzet rakott. Sütni való tököt vett elő. A tököt felvágta,
magvait kikaparta, húsát kis darabokra vágta. A tökdarabokat megsütötte. A
tökmagot megpörkölte.
Mit tett ezután a kis sün? Hócipőt húzott, bundát öltött, és a fejét bekötötte
a kockás sáljával. Az illatozó sült tök-darabokat tálcára rakta, és kiült az
odúja elé.
– Itt a finom, forró,
mézízű eledel! – rikkantotta.
A vidám kínálgatásra
odasereglettek az állatok:
a róka, a farkas, a vadkan és a két fia, az őz, a borz és a nyúl.
– A hangos
sürgés-forgásra felébredt barlangjában Medve Pál.
– Brumma, brumma! Mi
lehet ez? – indult a lakomázók felé.
Hű, de megörült a jó
ételnek! Hat darabot falt fel belőle. Mikor vége lett a lakomának, örömében
meghívta magához a kis sünt téli vendégnek.
A kis sün beköltözött
Medve Pálhoz.
Pipázgattak, dominóztak, és hozzá pörkölt tökmagot rágtak.
Holle anyó
Élt egyszer egy özvegyasszony, annak volt két lánya: az egyik szép és szorgos, a másik csúnya és lusta. Az özvegy sokkal jobban szerette a csúnya lustát, mert az édeslánya volt. Minden munkát a másiknak kellett végeznie, az volt Hamupipőke a házban. Ott ült szegény napestig a kút mellett az úton, és font, egyre font, míg csak a vér ki nem serkent az ujjából.
Egyszer aztán úgy
megvágta az ujját a szál, hogy az orsó is csupa vér lett tőle. Le akarta mosni
a kútnál, de az orsó kicsusszant a kezéből, és beleesett a vízbe. A lány sírva
fakadt, hazaszaladt a mostohájához, s elpanaszolta neki, mi történt. Az meg,
ahelyett hogy megszánta volna, kegyetlenül ráripakodott:
– Ha beleejtetted, szedd
is ki belőle!
Szegény lány visszament a
kúthoz, nem tudta, mitévő legyen; félelmében végül is az orsó után ugrott.
Elvesztette az eszméletét, s mikor aztán magához tért, egy szép, napfényes,
virágos mezőn találta magát. Elindult, ment, mendegélt; egyszer csak egy kemencéhez
ért. A kemence tele volt kenyérrel, s a kenyerek azt kiabálták:
– Húzz ki hamar! Húzz ki
hamar, mert megégek! Már régen kisültem!
A lány nekilátott, és
szép sorjában mind kiszedte őket a lapáttal. Aztán továbbment; ment, mendegélt,
míg egy almafához nem ért. A fa tele volt almával, és azt kiabálta:
– Rázz meg! Rázz meg!
Minden almám megérett már!
A lány megrázta a fát,
hogy csak úgy hullott a sok alma, mint a zápor. Addig rázta, míg az utolsó szem
is le nem hullott róla. Akkor az egészet szépen kupacba rakta, és továbbindult.
Ment, mendegélt, végre
egy házikóhoz ért. A házikóból egy anyóka kukucskált ki barátságosan, de olyan
hosszú foga volt, hogy a lány megijedt, és el akart szaladni. Az öregasszony
azonban utána kiáltott:
– Ne félj tőlem, kedves
lányom! Maradj nálam; ha minden munkát rendben elvégzel a háznál, jó sorsod
lesz. Csak arra vigyázz, hogy jól megvesd az ágyamat, jól fölrázd a párnámat,
hadd szálljon a pihéje; olyankor hó hullik fönt a világban. Én vagyok Holle
anyó.
Az öregasszony olyan szépen
rábeszélte, hogy a lány végül is összeszedte bátorságát, ráállt a dologra, és
beszegődött hozzá. Mindent megtett a kedve szerint, az ágyát is mindig jól
fölrázta, csak úgy szálltak a pihék, akár a hópelyhek.
De jó dolga is volt ám az
öregnél! Soha egy rossz szót sem hallott, s ehetett, amennyi jólesett neki.
Evett is eleinte jó
étvággyal; hanem aztán valahogyan ízét vesztette a falat a szájában. Egyre
kedvetlenebb, egyre szomorúbb lett. Eleinte maga sem tudta, mi leli; hanem
utóbb, mikor már jó ideje szolgált Holle anyónál, ráeszmélt; hogy
hazakívánkozik. Hiába ment itt ezerszer jobban a dolga, mint otthon, mégiscsak
mindig ott járt a gondolata a messzi kis falusi házban. Végül aztán már nem
bírta tovább, odaállt szépen Holle anyó elé, és azt mondta neki:
– Elfogta a szívemet a
honvágy, nem maradhatok tovább nálad. Tudom, százszor jobb sorsom van itt,
mégis azt mondja a szívem: vissza kell mennem az enyéimhez!
– Tetszik nekem, hogy
hazavágyol – felelte az öreg -, ebből is látszik, hogy derék, hűséges teremtés
vagy. És amiért olyan becsülettel szolgáltál, én magam viszlek fel a fenti
világba.
Azzal kézen fogta, és egy
nagy kapuhoz vezette.
– Innét most már mehet
magad is – mondta -, ez a kapu egyenest a falutok határába nyílik.
A kapu kitárult, s abban
a pillanatban, ahogy a lány átlépett rajta, sűrű aranyeső hullott rá a
magasból, és az arany mind ott ragadt a ruháján; fénylett, csillogott az egész
lány tetőtől talpig.
– Ez a fizetség a
szorgalmadért! – kiáltotta Holle anyó a kapun át, és még a kútba esett orsóját
is kidobta utána.
A két kapuszárny dördülve
becsukódott, s lám a lány, amint körülnézett, ott találta magát a falujuk
határában, nem messze az anyja házától.
Gyorsan útnak eredt,
sietett haza boldogan. Ahogy befordult az udvarukra, a kút kávájáról meglátta a
kakas és nagyot rikkantott:
Kukurikú! Mi történt?
Aranyos lányunk hazatért!
A lány bement a házba, és
mert talpig arany borította, az anyja is meg a testvére is szívesen fogadta. Ő
meg elmesélte, mi történt vele.
Mikor a mostohája meghallotta, hogyan jutott a nagy gazdagsághoz, nagyon
szerette volna, ha a csúnya, lusta lányának is ilyen szerencséje akad. Kiküldte
hát fonni a kúthoz, a lány meg bedugta a kezét a tüskebokorba, összeszúratta az
ujját a tövisekkel, bevérezte az orsót, bedobta a kútba, és utána ugrott.
Ő is a szép mezőn tért
magához; azon az ösvényen indult el, amelyiken a másik lány járt. Amint a
kemencéhez ért, kiabálni kezdtek a kenyerek:
– Húzz ki hamar! Húzz ki
hamar, mert megégek! Már régen kisültem!
De a lusta lány azt
felelte:
– Hogyisne! Hogy
összepiszkoljam magamat!
Az továbbment. Csakhamar
az almafához ért.
– Rázz meg! Rázz meg!
Minden almám megérett már! – kiáltotta az almafa.
– Hogyisne! Hogy a
fejemre essék egy alma! – felelte a lány, és továbbment.
Odaért Holle anyó
házához, de egy cseppet sem ijedt meg az öregtől, mert már tudta, milyen nagy
foga van, és tüstént elszegődött hozzá.
Az első nap erőt vett
magán, szorgoskodott, és ha Holle anyó mondott neki valamit, rögtön megtette,
mert egyre csak a sok aranyra gondolt, amit majd kapni fog tőle. A második
napon azonban már lustálkodott egy kicsit, a harmadikon meg már alig akart
fölkelni reggel. Holle anyó ágyát sem úgy vetette meg, ahogyan kellett volna;
nem rázta föl a dunnát, hogy a pihék szétszálljanak belőle. Az öreg végül is
ráunt, és kiadta az útját. A lusta lány cseppet sem búsult rajta, hogy a dolog
így fordult; most jön majd az aranyeső – gondolta magában.
– Holle anyó őt is a kapuhoz
vezette; hanem amikor a lány kilépett rajta, arany helyett egy jókora üst
szurok zúdult a nyakába.
– Ez a fizetség a
szolgálatodért! – mondta Holle anyó, és becsukta a kaput.
A lusta lány hazament;
tetőtől talpig szurkos volt, s amikor a kakas meglátta a kút kávájáról, nagyot
rikkantott:
Kukurikú! Mi történt?
Szutykos lányunk hazatért!
A szurok pedig rajta
ragadt élete végéig.
A didergő király
Mese, mese, mátka, pillangós határba:
Volt egyszer egy király Nekeresd országba.
Nevenincs királynak nagy volt a bánata,
Csupa siralom volt éjjele, nappala.
Hideg lelte-rázta, fázott keze-lába.
Sűrű könnye pergett fehér szakállába:
„Akármit csinálok, reszketek és fázom,
Hiába takargat aranyos palástom!
Aki segít rajtam: koronám, kenyerem
Tőle nem sajnálom, véle megfelezem!”
Százegy kengyelfutó
százkét felé szaladt,
Tökszárdudát fújtak minden ablak alatt:
„Ki tud orvosságot a király bajáról,
Hol az a bölcs ember, aki jót tanácsol?”
Adott is ezer bölcs ezeregy tanácsot.
De együtt se ért az egy falat kalácsot.
Didergő királynak csak nem lett melege,
Majd megvette szegényt az Isten hidege.
Körmét fúvogatta, keserűn köhintett,
Bölcs doktorainak bosszúsan legyintett:
„Bölcsekkel az időt ne lopjuk, azt mondom,
Hívjátok elő az udvari bolondom!”
„Hallod-e, te bolond,
szedd össze az eszed,
Adj nekem tanácsot, akárhonnan veszed.”
„Teli van énnálam ésszel a szelence:
Hideg ellen legjobb a meleg kemence.
Gyújtass be csak, komám” – nevetett a bolond,
S nevetett köntösén a sok arany kolomp.
Kergeti a király ki a sok
léhűtőt:
Hozzák fülönfogva az udvari fűtőt!
„Hamar cédrusfával a kandallót tele,
Urunk-királyunknak attól lesz melege!”
Nagy volt a kandalló, akár egy kaszárnya,
El is égett benne vagy száz cédrusmáglya.
Sergett is a király előtte, megette,
Utoljára mégis csak azt dideregte:
„Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
Már a szakállam is csak úgy reszket bele!”
Nyöszörög a fűtő:
„Felséges királyom,
Életem-halálom kezedbe ajánlom,
Most dobtam bele az utolsó forgácsot,
Jó lenne hívatni az udvari, ácsot!”
Nekibúsult erre a didergő
király,
Szigorú paranccsal a kapuba kiáll:
„Vágjátok ki kertem minden ékességét,
A szóló szőlőnek arany venyigéjét,
A mosolygó almát, a csengő barackot,
Hányjatok a tűzre minden kis harasztot!
Széles ez országban amíg erdőt láttok,
Kandallóm kihűlni addig ne hagyjátok.
Jaj, mert mindjárt megvesz az Isten hidege,
Csak úgy kékellik már az ajkam is bele!”
Csattognak a fejszék,
sírnak erdők, berkek,
Recsegnek, ropognak a gyümölcsös kertek.
Sok lakójuk fejét bujdosásnak adta,
Fészkit ezer madár jajgatva siratta.
A rengeteg fákból egy szál se maradt ott,
Aranyos kandallón mind elparazsallott.
Didergő királynak de minden hiába,
Nyögve gubódzik be farkasbőr bundába:
„Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
Csak egy fogam van már, az is vacog bele!”
Nekeresdországban van is
nagy kopogás,
Ripegés-ropogás, siralom, zokogás.
Dolgozik a csákány, fűrész, balta, horog –
A király ajtaja egyszer csak csikorog.
Betipeg egy lányka, icike-picike,
Gyöngyharmat tündöklik lenvirágszemibe.
Az ajaka kláris, a foga rizskása,
Csacsog, mint az erdő zengő muzsikása:
„Ejnye, de rossz bácsi
vagy te, király bácsi!”
Megfordul a király: „Ácsi, kislány, ácsi!
Azt se tudom, ki vagy, soha se láttalak,
Mért haragszol reám? Sohse bántottalak!” –
Kerekre nyitotta a csöppség a szemét:
„Minek szedetted le a házunk tetejét?
Hó is hullongázik, eső is szemezik,
A mi padlásunkra az most mind beesik;
Elázik a bábum kimosott ruhája,
Vasárnap délután mit adok reája?”
Mint amikor nap süt a
jeges ereszre,
A király jégszive harmatot ereszte.
Szemében buggyan ki szívének harmatja,
Szöghaját a lánynak végigsimogatja:
„Ne félj, a babádat ruhátlan nem hagyom,
Bíborköntösömet feldaraboltatom.
Bársonyrokolyája, selyem főkötője,
Lesz ezüstkötője, aranycipellője!”
Most már meg a kislány
mondta azt, hogy „ácsi!
Mégiscsak jó bácsi vagy, te király bácsi!”
Örömében ugrált, tapsikolt, nevetett –
S didergő királynak nyomban melege lett!
A tükörablakot sarokra nyitotta,
Városa lakóit összekurjantotta:
„Olyan meleg van itt, hogy sok egymagamnak,
Juttatok belőle, aki fázik, annak!”
Tódult is be nyomban a
sok szegény ember,
A márvány-téglákon nyüzsgött, mint a tenger.
Ki is szorult tőlük király a konyhára,
Rájuk is parancsolt mindjárt a kuktákra:
„Asztalt terigetni, ökröt sütögetni,
Fussatok a hordót csapra ütögetni,
Ily kedves vendég még nem járt soha nálam,
Mint a saját népem – nagy Meseországban…”
Donászy Magda: Hó Kató
Azon a réges-régi télen
édesanyám eltörte a lábát, s egyszeriben én lettem a lóti-futi kisasszony a
betegágy és a nagyvilág között.
Vittem a parancsot tyúkoknak, kacsáknak:
–
Édesanyám azt üzeni: jó éjszakát! – és szigorúan rájuk reteszeltem a bordás
lécajtót. Reggel is én engedtem ki a tollas népet:
–
Édesanyám küldi! – szórtam elébük a ropogós kukoricát.
De nemcsak
háziasszonykodtam. Édesapám szerint nem volt nálam jobb hírharang. Anyu tőlem
tudta meg: mi történt az utcában. Hol született kisboci, hány cicája lett
Cirmosnak, meg hogy a kis Kondás Karcsi – aki jó barátom volt – hogyan
ugrasztotta ki az ürgét. Mégis, valamennyi hír közül az volt a legnagyobb,
amikor az első hó leesett. Ehhez az újsághoz igazán nem kellett postás.
Faluszerte megkezdődött a hóemberépítés, és nagy volt a versengés: kié lesz, a
leghatalmasabb, legeslegkövérebb.
Nekem
Kondás Karcsi volt az építőtársam, aki – kertjük nem lévén – évről évre nálunk
szobrászkodott. S amihez ő hozzáfogott, az nem akármilyen közönséges, répaorrú
hóember volt. De nem ám!
Előbb
kőkeményre gyúrta a “magvát”, ahogyan mondani szokta, akkor rám bízta, hogy
hempergessem, amíg bírom. Bodrink mellettem csetlett-botlott, meg-meglökte
bozontos fejével a növekedő hópocakot. Amikor Karcsi magához intett, a
virágágyás közepén már lábat vert a hóember. Bár csak a neve szerint volt az,
mert alakra semmiféle falubeli atyafiához nem hasonlított. Karcsi abban
mesterkedett, hogy “tudós embert” fabrikáljon.
Addig-addig lapogatta, lapogatta a tekintélyes hótömeget, amíg valóságos
emberi formát kapott. A fejével meg éppen soká bíbelődött. Az orra sem a szokásos
paprika- vagy répaféle volt. Hóból faragta ki a bugylibicskájával. Két óriási
üveggolyó szemén sötét keretes pápaszemet hordott. Ettől lett igazi “tudós”
ábrázata.
Karcsi
még egy viharvert öreg útitáskát is odabiggyesztett a lábához. Aki ránézett, könnyen
azt hihette, csak megállt kicsit nézelődni.
Bármennyire imponált, hogy “tudós hóemberünk” van, nem
tudtam mit kezdeni vele. Én kedvesebb játszótársat szerettem volna.
– Ez a
tudós legyen a tied – mutattam rá ajándékozó kedvemben –, de nekem csinálj egy
hókislányt! – mondtam, kértem, és addig kunyeráltam, míg Karcsi újra munkához
látott, pedig már jó erősen ránk alkonyult. De a sötétet nem láttuk a hótól, a
hideget nem éreztük a munkától. A kis Hó Katóval különben sem volt sok dolgunk.
Mire
Karcsi kigömbölyítette a harangvirágforma szoknyáját, én is ott voltam az
égszínkék selyemruhával. Ahogy fölibe borítottuk, a szél ráredőzte, a hideg
odafagyasztotta, és úgy állt a kis Hó Katón, mintha egyenesen reá szabták
volna.
Blúzocskáját föntről, a két karját jobbról-balról teletömtük hóval. Nem
is volt abban semmi hiba, mert a hóbarátnőm már a legelső percben ölelésre
tárta szét gömbölyű karjait. Mégis a szeme volt a legszebb, a két világoskék
gombszeme. Hogy a mindig nevető száját hogyan és mivel festette Karcsi, örökre
titok maradt, mert nekem akkor fodrászgondjaim voltak.
Nemsokára két marék lobogó szalmával tértem vissza újdonsült barátnőmhöz.
Csak nem hagyhattam csupaszon? Hanem rátenni még Karcsi is alig bírta, mert a
szél eszeveszetten cibálta, majdhogy el nem röpítette a két szalmavarkocsot.
Biztonság kedvéért még a fejkendőmet is felkötöttem Hó Katóra, mert már akkor
foga volt a télnek.
Karcsi
percet sem tétlenkedett, hanem Hó Kató mellé egy pulit hömpölyített, hogy
vigyázzon az immár benépesült előkertre. Nekem csak a kutya nem tetszett, mert
akkor még nem láttam fehér pulit. Mindentudó barátom ezt a vereséget nem tudta
elviselni. A kályhakürtőből annyi kormot zuhintott a kutyusra, hogy hibátlan
feketeségét az igazán pulinak született Bodri is megirigyelhette.
Kondás
Karcsi rég hazament, de én még nem tudtam elválni egyetlen barátnőmtől, aki
szőkeségével szebb volt, mint Hófehérke a mesében.
Elébe
ültem a hóba. Szerettem volna megbarátkozni vele. Azt sem bántam, hogy a szél
arcomba suhintott, és a hideg az orromat csavarta, mert a pilinkélő hóesésben
úgy tetszett, hogy Hó Kató a pulival mind közelebb, közelebb jön.
–
Gyertek, gyertek! – biztattam őket, és azzal sem törődtem, hogy egy-egy hópihe
a számba röppent. Csak az szomorított, hogy a puli csupa korom subáját
pepitásra hímezte a ráhulló hó. Hiába akartam elsimogatni, nem volt erő a
karomban.
Így
talált rám édesapám. Aztán sok mindenre nem emlékszem, mert nagyon beteg
lettem. Lázálmomban sokszor láttam a hóköpenyes tudós embert az ágyam mellett.
Vizsgálódva hajolt fölém, és sötét keretes szemüvegén át fürkészve nézett.
Jeges kezével megfogta a csuklómat, és ettől kirázott a hideg.
Ahogy
elment, odalibbent Hó Kató a kék selyem szoknyájában. Ha melegem volt, a
homlokomra tette hűvös kezét, és ilyenkor róla álmodtam. Ha fáztam, betakart a
dagadozó hódunnával, és addig dobálta rám a hópihéket, amíg kivert a víz. Néha
fulladozni kezdtem Ilyenkor kézen fogott, és elvitt az ő hóbirodalmába. A
tornyos hóvár körül jégrács csillogott. Szobájában a jégpadlón csúszkáltunk
ide-oda a hószékek között. A jégvirágok nemcsak az ablaküveget futották be,
hanem a falat is körülmintázták a kacskaringós szárú jégvirágok. Hó Kati
gombóccal etetett, és jégcukorral kínált. Kemény volt, és alig tudtam lenyelni,
de mégis megpróbáltam a barátságunk kedvéért. Nehezen ment és fájt.
Felpillantottam. Akkor a tudós doktor bácsi állt mellettem, és rám parancsolt:
vegyem be az orvosságot.
Hó
Kató mind ritkábban jött látogatóba. Néha napokig elmaradt, és egyszer csak
teljesen hűtlen lett. Hiába vártam: nem láttam többé, de a hideg se rázott, láz
se gyötört. Meggyógyultam
Amikor
kimentem, első utam Hó Katóhoz vezetett. Szerettem volna megköszönni, hogy
olyan jó volt hozzám betegségem idején. Sem őt, sem a tudós hóembert nem
találtam a virágágyáson. Elmentek. Csak a mi Bodrink és igazi ia-fia bújt
hozzám. Lehajoltam, hogy megsimogassam. Akkor láttam, hogy az a hely, ahol Hó
Kató állott, telis-tele van hóvirággal.
Sokáig
azt hittem: Hó Kató hagyta ott búcsúzásául.
Mester Györgyi: A boldog
hóember
Leesett az első hó. És nemcsak szállingózott, hanem rögvest annyi hullott belőle, hogy vastag, hófehér dunnával fedte be az erdő minden zegzugát.
Látva ezt, nyúlanyó nem
engedte ki játszani a kis nyulacskákat, mivel attól tartott,
ugrándozás közben belevesznének a mély hóba. Őzikének éppen a hasa aljáig
ért a hó, ő is csak nagy nehezen lábalt ki belőle. Egyedül medve koma
tudott volna gond nélkül átgázolni a hótorlaszokon, de ő meg észre se
vette, hogy talpig fehér ruhát öltött az erdő, mivel már jó ideje téli
álmát aludta a barlangjában.
Hófehér nyugalom
ereszkedett a tájra, melyet csupán az élelmet kereső harkály időnkénti
kopogtatása tört meg.
Egy nap azonban másféle
zaj verte fel az erdő sűrű csendjét. Fejszecsattogás és élénk kurjongatás,
mellyel a favágók munkára buzdították magukat a fogcsikorgató hidegben.
Míg dolgoztak, nem fáztak, azonban amikor az elemózsia elfogyasztására
letelepedtek a kivágott farönkökre, elkelt egy kis meleg. Gyorsan nagy farakást
hordtak össze, alágyújtottak, és körbeülték.
A jóféle itókával töltött
kulacs kézről-kézre járt, eddegéltek, beszélgettek. A lobogó tűz
megvilágította az arcukat, csillagocskákat lopott a szemükbe, melengette a
kezüket és a szívüket, ezért jókedvre derültek. Nótázgattak, tréfákat
meséltek, egymás szavába vágva, örömmel töltötték a pihenőidőt.
A két legfiatalabb
favágó, megelégelve a tétlenséget, egyszer csak felugrott, és a
tűztől távolabb, elkezdték gyúrni a havat.
Kis idő múlva, jókora hóember emelkedett a tisztáson.
Az építők egyike az
elemózsiás tarisznyájából egy sárgarépát kotort elő, amit az édesanyja
csomagolt a kenyér mellé, mert tudta, hogy szereti. Most lemondott róla,
hiszen mit ér egy hóember, ha nincs orra? A szeme helyére két, már kihűlt
faszéndarabot illesztett. Igazán helyre hóember lett belőle!
A munka a kis pihenő után
tovább folyt, a kivágott fát szekérre rakták, majd a favágók hazaindultak.
A hóember egyedül maradt. A hatalmas máglya még mindig nem aludt ki, a tűz
parázslott, apró, piros lángnyelvek libegtek az enyhe szélben.
Ekkor eszébe jutott, hogy
a favágók milyen boldogan, jókedvűen ülték körül a tüzet.
Bizonyára ez a szép, fényes, piros farakás tette őket ilyen boldoggá –
gondolta.
Addig-addig fészkelődött,
mígnem hatalmas gömbhasán billegve, sikerült odajutnia a tűzhöz.
Amint a máglya közelébe ért, egyből valami jóleső melegség árasztotta el. Arcán
és testén apró vízerecskék jelentek meg, amelyekben, mint a favágók
szemében, ott csillogott a tűz piros lángja. Kicsit összébb ment, de észre
sem vette, mert úgy érezte, a tűz finom melege őt is boldoggá tette, mint
a favágókat. Csak bámulta a parázsból ki-kiröppenő, csodaszép szikrákat,
lenyűgözte az apró lángocskák kecses tánca…
Megvirradt. A favágók
kurjongatása ismét betöltötte az erdőt. Munkára készen érkeztek
a tisztásra, és igencsak elámultak azon, hogy az előző nap rakott máglya
még nem hamvadt el teljesen.
A fiatal favágók egyből a hóembert keresték, de sehol sem látták, holott
éjszaka nem enyhült a hideg, sőt, még egy kicsit a hó is szállingózott.
A lassan kialvó, de még
mindig parázsló tűz mellett csupán egy sárgarépát, egy fazekat, és néhány
széndarabot találtak…
Mester Györgyi: Picinke
és a kisvasút
Picinke volt a legkisebb a madártestvérek között. Cinke mama már tojáskorában is nagyon óvta, mert attól félt, az apró tojás valamerre elgurul a fészekben, eltűnik a szeme elől, akkor pedig nem tudja a testével melengetni, és tán ki sem kel a fióka.
Nyáron remekül elvoltak a
kis madarak. Csak csiviteltek, torkoskodtak, hol a levegőben fogták el a
rovarokat, hol a fűből kapták fel azokat a csőrükbe. Egyszóval csodásan telt a
nyár.
Mindenki boldog volt, jóllakott és elégedett.
A nyarat követő átmeneti,
hűvös őszi időt azonban hamarosan felváltotta a zord tél. A bogarak nem
járták már kerge táncukat a levegőben, és a zúzmarás fűből nem
lehetett szemernyi élelmet sem felcsipegetni. A cinkecsalád éhezett.
Amikor épp nem a magas
koronájú, lombtalanná kopaszodott nyárfa ágain gubbasztottak, néha-néha
kiröpültek a házak irányába, hogy az ég felé bodorodó kéményfüstben
kicsit felmelegedjenek.
Picinke is így tett,
amikor egy hosszabb repülőútja során, valami megtorpanásra késztette.
Egy kertes ház ablakából furcsa fény villant ki az utcára.
Leszállt az
ablakpárkányra, és kíváncsian benézett a szobába. Az üvegen túl két
kisgyereket látott, akik a szőnyegen hasalva bámultak egy kör alakú pályán
komótosan tovagördülő, több, kicsi vagonból álló vonatot. A szerelvény
apró kocsijai tarkára voltak festve, csak a legelején, a mozdony volt
fényes fekete. Picinke közelebb ugrott az üveghez, és akkor még azt is
ki tudta venni, hogy a mozdony fülkéjében parányi emberke áll, piros
szegélyű sapkában, elegáns, sötét vasúti egyenruhában.
Ekkor, a fény
felvillanásával egyidejűleg, mintha madárfüttyöt is hallott volna, pedig csak
a vonat sípolt, közeledvén a kanyarhoz.
Picinke egészen
belefeledkezett a látványba. Ekkor azonban a játszó kisgyerekek
egyike odafutott az ablakhoz, amitől ő megijedt, szárnyra kapott, és huss,
már ott se volt.
Másnap, szokásos melegedő
körútján, megint csak ellátogatott az ablakon átcsillanó,
fényes kisvonathoz. Az apró kocsikból álló szerelvény most is lenyűgözte,
ám egyszer csak észrevette, valaki néhány kölesszemet tett ki a párkányra.
Mivel éhes volt, mohón nekilátott, és gyorsan felcsipegette a magokat.
Az evésből felpillantva,
váratlanul ismét szembetalálta magát a bámész gyermekszemekkel,
amelyek mosolyogva és érdeklődéssel figyelték őt. Az ablak nem nyílt ki, senki
nem bántotta
Picinkét, így hát nem sietett a táplálkozással. Befejezvén az evést, egy kicsit
még gyönyörködött a kisvasútban, majd útra kelt.
Csak otthon, miután
didergő testvérei közé letelepedett, jutott eszébe, hogy ő jól lakott, de
a családja továbbra is éhezik. Szinte szégyellte magát, hogy annyira
elkápráztatta az apró vonat
fényes lámpája, na meg a madarak hangjához hasonlatos vonatfütty, és csak
behabzsolta a
kölesszemeket, a szeretteire nem is gondolt.
A következő napon sem
tudott ellenállni a kíváncsiságának. Vajon megvan-e még a kis vonat, vagy
a gyerekek már megunták a vele való játszást, és így ő sem láthatja soha többé?
Egyenesen odarepült az
ablakhoz, és meglepődve látta, a kölesszemeket, vékony zsinórvonalban,
valaki végigszórta a párkányon. Szemenként vette csőrébe a magokat,
hogy minél tovább élvezhesse az evést, amikor egyszer csak elfogyott az
összes ennivaló.
Elszomorodott, hogy
megint mohó volt, nem jutottak eszébe sem a mamája, sem éhes testvérkéi,
amikor a párkány széléről egy közeli ágon lógó, aprócska faépítmény
vonta magára a figyelmét. Egy házikó volt, négy kis oszloppal, takaros
tetővel, de a legszebb mégis az volt benne, hogy a padlóját sok-sok
kölesszem borította!
Picinke azonnal útra
kelt, és ahogy csak gyenge szárnyától tellett, röpült a családjáért.
Elcsivitelte nekik, hogy élelmet talált, csak kövessék, és már fordult is
vissza.
Ettől kezdve, a faágra
felfüggesztett házikót nap mint nap ellepték a sárga-fekete
szárnyú cinkék. Boldogan csipegették az olajos magvakat, amitől aztán
felmelegedve, könnyedén átvészelték a zord januárt.
Az üvegen túl, még sokáig, rendíthetetlenül futotta körpályáját a kis vonat.
Kerekei zakatoltak, a fáradhatatlan masiniszta pedig újra és újra
megszólaltatta a vonatfüttyöt, ha közeledett a kanyar…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése