Tél kedvenc, fahéjas
narancs ízű jégkásáját kanalazta, amikor valahonnan a közelből szipogást
hallott.
- Jaj, ne! Az influenza –
nyögött fel a gondolattól, hiszen a szipogás általában lázat, köhögést,
torokfájást és átvirrasztott éjszakákat jelzett előre.
Tél letette
kristálypoharát és elindult, hogy utána járjon, mekkora a baj. Nem kellett
messzire mennie. Január a nappali egyik jégkék selyem foteljében gubbasztott,
körülötte teletrombitált zsebkendők.
- Mi a baj kisasszony? –
érdeklődött Tél és igyekezett közelebb kerülni középső lányához, hogy megnézze,
van-e láza.
- Semmi - mondta durcásan
a kislány és még jobban összegömbölyödött.
- Ez egy elég taknyos
semmi – jegyezte meg Tél és tenyerét Január homlokára tette. Jég hideg volt.
- A torkod fáj?
- Nem.
- A kezeid, lábaid?
- Nem, azok sem.
- Régóta folyik az orrod?
- Nem! Minek kérdezel
ennyit. Hagyjál már! – nézett Január dühösen Télre, aki a kislány szemeiből
egyből diagnosztizálta is a szipogás okát.
- Hiszen te sírtál!
- Na és? – kérdezte
Január és felpattant a fotelből – úgysem érdekel senkit.
- Dehogyisnem! –
ellenkezett Tél – engem például…
- Téged sem! Ha
érdekelne, mi van velem, nem kéne ilyen szürke göncökben járnom. Nem szeretem a
szürkét. Senki sem szereti. Ezért nem szeret engem senki. Mert szürke vagyok.
- Gondolod, ha színesebb
lennél, jobban szeretnének?
- Persze! – csillant fel
a kislány szeme – nézd csak meg Decembert, csupa csillogó, fényes holmi,
fenyőzöld szoknya, és gyertyaláng sárga felső. Mindenki imádja! Ahogy Februárt
is abban a sok bolond, összevisszaszín maskarában. De én? Én miben tűnök ki?
Semmiben.
- Dehogynem drágám –
mosolygott Tél – te vagy az első az évek körtáncában. Mindenki irigyel, hisz
mindenki első akar lenni.
- Én nem! Én inkább
leszek a sorban az utolsó, ha olyan lehetek mint December. Utána, bárki meglát,
elszomorodik ettől a szürke gönctől.
- Sajnálom, hogy így
gondolod, pedig, ha te nem lennél, akkor a többiek nem lehetnének ilyen
pompásak, vidámak és színesek – mondta Tél és közelebb lépett Januárhoz.
- Ezt nem értem.
- Tudod kicsim, a ruhád
azért ilyen hosszú és puha, hogy beborítsa a világot. Így kipihenheti magát,
míg alszik. Igaz, nem egy színes darab, de könnyű és meleg. A legfinomabb
ködből és párából készült. Tudod mit? Adok rá valamit, amivel már te is olyan különlegesen
ragyogsz majd, mint a testvéreid. Gyere velem!
Anya és lánya átmentek a
jégpalota legtávolabbi toronyszobájába, ahol Tél elővett egy szépen faragott fa
dobozt.
- Lássuk csak, mit
szeretnél? Itt vannak a jégvirágok. Ha megrázod a szoknyád, lehullanak és
rátapadnak az ablakokra, mint a matrica. Gyönyörűek a reggeli fényben. Ahogy a
jégcsapok is. Ezekkel mondjuk óvatosan kell bánni, de majd megtanítalak.
Csodásan tudnak mutatni naplementekor. És néha csilingelnek is, ha fúj a szél.
Aztán itt vannak a hópihék, mindegyik más és más, szórj belőle bő marokkal a
szoknyádra, csodás mintát ad ki, igaz? Ez a legmelegebb téli dunyha a földnek.
Ha kemény fagyot viszek, érdemes a szántóföldeket, virágoskerteket betakarni
vele. És itt van a szoknyaszegélyre tűzhető dér, amiből ha ráragasztasz néhány
marékkal a faágakra is, a legsivárabb erdő is meseországgá változik. Na,
mit szólsz?
- Kérhetem mindet? –
kérdezte ragyogó szemekkel Január.
- Hát persze! – válaszolt
Tél mosolyogva és segített a sok díszes holmit mind Január ruhájára varrni. A
kislány alig várta, hogy találjon egy befagyott tavat és megcsodálhassa új
ruháját a tó tükrében.
Forrás: www.avarfalvimesek.blog.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése