Egyszer volt, hol nem volt, egy kicsi faluban élt egy jóságos legény, akit Mártonnak hívtak. Márton nagyon szerette az állatokat, különösen a hófehér kisludat, Pihét, aki mindenhová követte őt.
Egy hideg, novemberi estén sűrű köd szállt a falura. Márton éppen a lámpását gyújtotta meg, amikor kopogtattak az ajtaján. Egy didergő, szegény vándor állt kint, aki eltévedt a sötétben, és nagyon fázott.
Márton habozás nélkül behívta, megkínálta meleg teával, és nekiadta a saját meleg köpenyét is. Másnap a falu népe hálából ünnepséget akart rendezni Márton jóságáért. Ám Márton nagyon szerény volt, nem szerette a nagy felhajtást, ezért elhatározta, hogy elbújik az istállóban.
Csakhogy a falubeliek mindenütt keresték. Márton csendben lapult a szénában, de a kis Pihe nagyon büszke volt a gazdájára. Úgy gondolta, mindenkinek tudnia kell, milyen jószívű ember Márton.
Ezért Pihe kiszaladt az udvarra, szárnyait csattogtatva a lámpás fényébe állt, és hangosan rákezdte:
– Gá-gá-gá! Gá-gá-gá!
– Gá-gá-gá! Gá-gá-gá!
A falubeliek azonnal odasiettek a hang irányába, és így rátaláltak a szerényen mosolygó Mártonra. Attól az estétől kezdve minden novemberben apró lámpásokkal sétálnak a gyerekek, és libás dalokat énekelnek, hogy emlékezzenek a jóságra és a segítségnyújtásra.
Itt a vége, fuss el véle!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése