A jégen

Tamás, Miska, Ottó, Peti és János épp a jégpályáról jöttek. Fűzőiknél fogva összekötött korcsolyacipőik a vállukon átvetve himbálóztak. A Mocsár-tó gyalogos-felüljáróján tartottak hazafelé. A tó vizét jég borította, ameddig csak a fiúk elláttak. Csupán a nádas szélén, a part mentén volt néhány szabad vízfolt. Ott tanyáztak a hattyúk és a kacsák, jobb időkre várva.

- Ki mer velem jönni? – kiáltott föl hirtelen Tamás, és lefutott a tóhoz. – Biztos, hogy elég vastag már a jég.

- Hagyd, ez hülyeség! – intette le Ottó, és egy táblára mutatott:

„A jégre lépni tilos!”

Hangosan felolvasta, majd hozzáfűzte: - Ha elég vastag lenne a jég, már letakarták volna ezt a táblát.

De Tamás nem zavartatta magát. Nem régóta lakott a városban, és szerette elkápráztatni új osztálytársait egy-egy vakmerő húzással.

- Gyávák, gyávák – gúnyolódott most is, és már kötözte is ki a korcsolyacipők fűzőjét. – Legalább tíz centi vastag a jég. Egyszerűen csak becsináltatok.

Két-három hosszú lendületvétellel már kint is volt a tükrös jégfelületen, és körözni kezdett szépen, szabályosan. A jég sercegett a korcsolya éle alatt, de Tamás nem törődött vele. Arra sem figyelt, hogy a jég ropogni kezdett, és finom repedések futottak szét rajta. Ő csak a jégcsarnok jegét ismerte, és ott semmi jelentősége sem volt annak, ha csikorog a jég, ha nem. Féktelen jókedvvel integetett a többieknek, akik még mindig a parton álltak. Hirtelen tompa csattanás hallatszott a jég fölött. A következő pillanatban víz tört fel Tamás lába alatt egy jó ujjnyi széles repedésből. Teljes erővel igyekezett menekülni, de korcsolyacipőjének az orra beleakadt a megrepedt jégbe. Még néhány reccsenés, és Tamás beszakadt, majd süllyedni kezdett.

Társai rémülten kiáltoztak a parton. Csak János őrizte meg hidegvérét. Két évvel ezelőtt egyszer maga is így járt, és jól emlékezett, mit kell tenni ilyenkor.

- Fektesd a karjaidat simán a jégre Tomi! – kiáltott oda neki. – Ne a jég szélét fogd, az könnyen letörik. És taposd a vizet, taposd a vizet, amilyen erősen csak tudod!

Tamás megértette. Nem volt könnyű a jégre lendíteni karjait, és korcsolyacipőjével a lábán a vizet taposni, de épp ennek az erőfeszítésnek köszönhette, hogy nem vesztette el a fejét. Csak a csontjáig hatoló hideg mardosta mind kegyetlenebbül. A többiek várakozva néztek Jánosra.

- Mi lesz most? – kérdezte Peti.

- Egy létrára volna szükség. De sürgősen. Az volna a legjobb – felelte János. – Miska, te vagy közöttünk a leggyorsabb. Elrohansz a legközelebbi házhoz, és hozol egyet.

Miska azon nyomban elszáguldott. A legközelebbi ház jó tízpercnyire volt innen, ezért csak a megfeszített hajrá segíthetett.

- És mi? – kérdezte Ottó.

- Mi megpróbálunk láncot képezni, hogy kihúzzuk Tamást – válaszolta János. – Van valamelyikőtöknek egy jó hosszú sálja vagy nadrágszíja, vagy más ilyesmi?

- Minek? – érdeklődött Peti, de már oldozta is le a derekáról a cselgáncsövét, amit mindig magán hordott.

- Ha sikerül, ezzel húzzuk ki Tamást – magyarázta röviden János.

Azzal óvatosan megindult a jégen, és a tóparttól kissé távolabb hasra feküdt. A többiek is követték.

- Peti, te fogd meg a lábam, és kússz utánam. Aztán Ottó megfogja a te lábadat. Csak nagyon lassan kúszhatunk el a lékig. De hármunknak talán lesz elég erőnk ahhoz, hogy egyik a másikat jól megtartva Tamást is kihúzzuk.

Peti tenyere nyirkos lett a félelemtől. De már nem volt vesztegetni való idejük. Tamás két karja egyre gyakrabban csúszott le a jég széléről. Ajkai már elkékültek a hidegtől. Óvatosan kúsztak egymás nyomában a jégen, egyenesen a lék felé.

- Tarts ki Tomi! – kiáltott Peti. – Mindjárt ott leszünk!

A jég aggasztóan ropogott János alatt, amikor mindkét karját Tamás felé nyújtotta.

- Kapaszkodj belém! – suttogta, és lélegzetet is alig mert venni.

Tamás a jégperem fölé lendült, de mielőtt elérte volna a segítő kezeket, letört alatta a jégtábla.

- Még egyszer! – kiáltotta János, és egy kicsit odébb csúszott, ahol kevesebb repedés futott a jégen.

Tamás összeszorította a fogát. Nem sok ereje volt már, de összeszedte magát. Csak milliméterek hiányoztak, annyira kiemelkedett a vízből. És mégis elvétette a felé nyújtott kezeket.

- Ez így nem lesz jó – állapította meg János, és óvatosan hátrafordult. – Meg kell próbálkozunk az övvel. Peti!

Mint egy kígyó, úgy sziszegett az erős cselgáncsöv a jég fölött. János ügyesen elkapta.

- A melled köré kell kötnöd Tomi! – mondta. – Aztán kidobod nekem a másik végét, és még egyszer föllendülsz. Én majd húzlak. Meglátod hogy sikerül.

Tamás fülig merült a jeges vízben. de sikerült az övet magára kötöznie, és a szabad végét kidobni a jégre.

- Egy, kettő, három és hó-rukk! – számolták a fiúk és erősen megfogták egymás lábát. A rukknál Tamás fellendült, amilyen magasra csak tudott, és felsőtestével ráfeküdt a jégre. János abban a pillanatban meghúzta az öv végét, Ottó és Peti pedig a lábánál fogva őt húzta hátrafelé.

És sikerült! Tamás már teljes hosszában ott feküdt a jégen, amely megtartotta, nem szakadt be újra alatta. Barátai nagyon lassan húzták kifelé, amíg végre biztonságban nem volt. Alig érezte, hogy mi történik vele. Egyetlen gondolat lüktetett a fejében: Élek.

Miska szerencsére ezalatt nemcsak létrát, segítséget is hozott. Tamást így azonnal kórházba vihették. Négy napig kellett bent maradnia a kiadós jeges fürdő miatt. De ez igazából nem is volt olyan rossz. Végül is voltak barátai, négy is. Minden napra jutott egy, aki meglátogassa.

Forrás: Mikulástól karácsonyig