2026. szeptember 9., szerda

Almás mesék



Sutov: Az alma

Marika egy szép kora nyári napon kiment a kertbe és örömmel látta, hogy az almafán egy szem gyönyörű, piros érett alma mosolyog le rá.

„Jó lenne ezt a szép piros almát leszedni!” – gondolta. De ő még nagyon kicsi volt, az ágat nem érte el, ezért segítségre volt szüksége. Marikának sok barátja volt: a hosszúfülű nyuszi, a kis tarka boci, még a fekete varjú is.

„ Ők biztosan segítenek nekem!” – gondolta Marika és el is ment mindjárt a bocihoz. Együtt mentek vissza a kertbe.

A boci kérlelni kezdte az almafát:

– Kedves fácska, add le a szép piros almádat Marikának…- és mert a fa nem mozdult, a boci nekidőlt
és úgy mozgatta, bökdöste, ám az alma mégsem esett le.

Akkor a nyuszit kereste meg Marika.

– Segíts nekem, kérlek! – és elmondta, mi a gondja.

– Megyek, máris megyek! – készségeskedett a tapsifüles, de hiába ugrált a fa alatt, az almát nem érte el, sehogy nem tudta leszedni.

Ment a kislány a varjúhoz.

– Segíts nekem a piros almát leszedni a fáról! – kérte.

– Jobb is, hogy engem kértél! A nyuszi kicsi és butácska ahhoz, hogy segíteni tudjon neked. –
dicsekedett a varjú.

Fel is röppent, körbe-körbe röpködte az almát, meg- megcsipegette a szárát, meg a fa ágát, de az alma nem mozdult, maradt a helyén. El is szégyellte magát a varjú, hogy még dicsekedett is, mégsem tudja az almát leszedni.

Marika pedig most már a szelet kérte: fújja le neki az almát.

Jött is a szél, fújt, egyre erősebben és erősebben – az alma mégsem esett le.

Marika már-már elpityeredett és arra gondolt: nem kéri már senkinek sem a segítségét.

Odaállt a fa elé és kérlelni kezdte:

– Légy olyan jó almafácska, add nekem az érett, szép piros almádat!

Az almafa ekkor megszólalt:

– Gyere közelebb, Marika!

Marika közelebb lépett, az almafa megrázkódott és a gyönyörű piros, érett alma leszakadt az ágról,
leesett, egyenesen a kislány kezébe.


Szutyejev: Az alma

Késő őszre járt az idő. A fákról már réges-régen lehullottak a levelek, egyedül csak a vadalmafa legtetején árválkodott egyetlenegy alma.

Nyúl futott át az erdőn, és meglátta az almát.

Hogyan lehetne megszerezni? Nagyon magasan van – nem tud odáig felugrani.

– Kárr – kár!

Körülnéz Nyúl, és meglátja, hogy a szomszédos fenyőfán ott üldögél a Varjú, és jóízűen nevet rajta.

– Hallod-e, Varjú koma! – kiáltotta a Nyúl. – Szakítsd le nekem azt az almát.

Varjú átrepült a fenyőről a vadalmafára, és letépte az almát. De az kiesett a csőréből, le a földre.

– Köszönöm szépen, Varjú koma! – kiáltotta a Nyúl, és fel akarta emelni az almát, de az – uramfia, mit látnak szemei?! – szusszant egyet, és elszaladt.

– Hát ez meg miféle csoda?

Megijedt a nyúl, de aztán rájött, mi történt. Az alma a fa alatt összegömbölyödve alvó Sündisznócska hátára pottyant. Az álmából
fölriasztott Sündisznócska ijedtében futásnak eredt, és tüskéin magával vitte az almát is.

– Állj meg, állj meg! – kiáltozott Nyúl. – Hová viszed az almámat?

– Ez az én almám. Leesett a fáról, és én elkaptam.

Nyúl odaugrott Sündisznócskához.

– Azonnal add vissza az almámat! Én találtam rá!

Odarepült hozzájuk a Varjú.

– Felesleges vitáznotok, ez az én almám, én téptem le a fáról, magamnak!

Sehogy sem tudtak megegyezni, mindegyikük a magáét hajtogatta, kiabálta:

– Ez az én almám, az enyém!

Veszekedésük felverte az erdő csendjét. Verekedésig fajult a dolog: Varjú
csőrével belecsípett a Sündisznócska orrába, Sündisznócska tüskéivel megszúrta Nyulat, Nyúl pedig oldalba rúgta Varjút…

Ekkor ért oda hozzájuk a medve. Rájuk bömbölt:

– Mi történik itt?! Mi ez a lárma?!

Azt felelik a veszekedők:

– Mihail Ivanovics, te vagy itt az erdőn a leghatalmasabb, a legbölcsebb. Légy te a bíró. Azé legyen az alma, akinek te ítéled.

Ezzel elmesélték a medvének, hogy s mint esett a dolog. Medve gondolkodott, töprengett egy ideig, megvakarta a füle tövét, aztán megkérdezte:

– Ki találta az almát?

– Én! – felelte a Nyúl.

– De ki tépte le a fáról?

– Bizony, hogy én! – károgta a Varjú.

– Jól van. De ki kapta el?

– Én kaptam el! – kiáltotta Sündisznócska.

– Nos, hát akkor – ítélte a Medve – mindhármótoknak joga van az almára.

– De csak egy almánk van! – kiáltotta egyszerre Sündisznócska, Nyúl és
Varjú.

– Osszátok el az almát szép egyforma darabokra, és mindegyiktek vegye
el a maga részét.

Megint egyszerre kiáltották mindhárman:

– Hogy a csudába nem jutott ez az eszünkbe?

Sündisznócska elvette az almát, és négy egyforma részre vágta. Egy darabot a Nyúlnak kínált.

– Tessék, ez a tiéd, Nyúl, mert te láttad meg elsőnek.

A másodikat Varjúnak adta.

– Ez a tiéd, mert te tépted le.

A harmadik darabot ő nyelte le.

– Ez az enyém, mert én kaptam el.

A negyedik darabkát pedig a Medve mancsába nyomta.

– Ez a tiéd, Mihail Ivanovics.

– Ugyan miért? – ámuldozott a Medve.

– Azért, mert te békítettél össze és vezettél a helyes útra bennünket!

És mindannyian megették a részüket az almából, és mindenki elégedett volt, mert a Medve igazságosan döntött, senkit sem bántott meg.


Sebők Éva: Az alma meg a kerti manó

Hajnalban vadlibák húztak el a kert fölött. Alacsonyan repültek, s hát látták, hogy az almafán egy alma búslakodik árválkodik egyes-egyedül. Teljesen zöld volt.

— Hát te még itt vagy?! — kiáltottak rá. — Nem tudod talán, hogy mögöttünk hószárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Egy-kettő, bújj a kamrába!

Szegény alma nagyon megrémült, és ijedtében még jobban elzöldült. Mitévő legyen? Hiszen ment volna ő szívesen a kamrában, de nem szedték le, mivel olyan halvány az orcája.

— Szél, szél, lökj le, kérlek, a földre! — könyörgött. A szél jól szemügyre vette az almát.

— Nem vagy még elég piros — dörmögte — , de hát semmi közöm hozzá. Ha úgy kívánod, lelöklek a földre.

Jó nagyot fújt, és megrázta az almafát. Az alma lepottyant, és hosszan gurult a fűben.

Épp arra ment a kerti manó. Pókhálóból volt a zekéje, nagy, kerek szalmakalapot viselt a fején. Megbotlott az almában.

— Hát te mit keresel itt? — kiáltotta. — Nem tudod talán, hogy a vadlibák mögött hószárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Bármely pillanatban beronthat a kertbe. Gyorsan bújj a kamrába!

— Bújnék én örömest — mondta az alma —, de nem tehetem. Nincs még pír az orcámon, nem akarnak befogadni.

— Hát ezen igazán könnyű segíteni ! — kacagott fel vidáman a kerti manó. — Várj csak egy cseppet!

Száraz fűszálakból fürgén ecsetet kötött, arany napsugarakat olvasztott egy kettétört mákfejbe, jól elkeverte frissen szedett hajnali harmattal, s gyönyörű, kicsattanó pirospozsgásra festette a sápadt alma pufók orcáját.

— Köszönöm, köszönöm! — hálálkodott az alma, és felderült.

Hevert a szép piros alma a fűben. Gyerekek jöttek a kertbe, észrevették, odaszaladtak.

— Nézzétek, milyen gyönyörű alma!

Gyorsan felkapták, vitték a kamrába, szépen beillesztették a többi alma közé, a polcra, s hát egy se volt oly szép, ő volt mind közt a legnagyobb, legkövérebb, legpirosabb, leggyönyörűbb!

Vidáman kuksolt a polcon. Jöhet már a tél!


Forrás: www.jatsszunk-egyutt.hu


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Almás mesék



Sutov: Az alma

Marika egy szép kora nyári napon kiment a kertbe és örömmel látta, hogy az almafán egy szem gyönyörű, piros érett alma mosolyog le rá.

„Jó lenne ezt a szép piros almát leszedni!” – gondolta. De ő még nagyon kicsi volt, az ágat nem érte el, ezért segítségre volt szüksége. Marikának sok barátja volt: a hosszúfülű nyuszi, a kis tarka boci, még a fekete varjú is.

„ Ők biztosan segítenek nekem!” – gondolta Marika és el is ment mindjárt a bocihoz. Együtt mentek vissza a kertbe.

A boci kérlelni kezdte az almafát:

– Kedves fácska, add le a szép piros almádat Marikának…- és mert a fa nem mozdult, a boci nekidőlt
és úgy mozgatta, bökdöste, ám az alma mégsem esett le.

Akkor a nyuszit kereste meg Marika.

– Segíts nekem, kérlek! – és elmondta, mi a gondja.

– Megyek, máris megyek! – készségeskedett a tapsifüles, de hiába ugrált a fa alatt, az almát nem érte el, sehogy nem tudta leszedni.

Ment a kislány a varjúhoz.

– Segíts nekem a piros almát leszedni a fáról! – kérte.

– Jobb is, hogy engem kértél! A nyuszi kicsi és butácska ahhoz, hogy segíteni tudjon neked. –
dicsekedett a varjú.

Fel is röppent, körbe-körbe röpködte az almát, meg- megcsipegette a szárát, meg a fa ágát, de az alma nem mozdult, maradt a helyén. El is szégyellte magát a varjú, hogy még dicsekedett is, mégsem tudja az almát leszedni.

Marika pedig most már a szelet kérte: fújja le neki az almát.

Jött is a szél, fújt, egyre erősebben és erősebben – az alma mégsem esett le.

Marika már-már elpityeredett és arra gondolt: nem kéri már senkinek sem a segítségét.

Odaállt a fa elé és kérlelni kezdte:

– Légy olyan jó almafácska, add nekem az érett, szép piros almádat!

Az almafa ekkor megszólalt:

– Gyere közelebb, Marika!

Marika közelebb lépett, az almafa megrázkódott és a gyönyörű piros, érett alma leszakadt az ágról,
leesett, egyenesen a kislány kezébe.


Szutyejev: Az alma

Késő őszre járt az idő. A fákról már réges-régen lehullottak a levelek, egyedül csak a vadalmafa legtetején árválkodott egyetlenegy alma.

Nyúl futott át az erdőn, és meglátta az almát.

Hogyan lehetne megszerezni? Nagyon magasan van – nem tud odáig felugrani.

– Kárr – kár!

Körülnéz Nyúl, és meglátja, hogy a szomszédos fenyőfán ott üldögél a Varjú, és jóízűen nevet rajta.

– Hallod-e, Varjú koma! – kiáltotta a Nyúl. – Szakítsd le nekem azt az almát.

Varjú átrepült a fenyőről a vadalmafára, és letépte az almát. De az kiesett a csőréből, le a földre.

– Köszönöm szépen, Varjú koma! – kiáltotta a Nyúl, és fel akarta emelni az almát, de az – uramfia, mit látnak szemei?! – szusszant egyet, és elszaladt.

– Hát ez meg miféle csoda?

Megijedt a nyúl, de aztán rájött, mi történt. Az alma a fa alatt összegömbölyödve alvó Sündisznócska hátára pottyant. Az álmából
fölriasztott Sündisznócska ijedtében futásnak eredt, és tüskéin magával vitte az almát is.

– Állj meg, állj meg! – kiáltozott Nyúl. – Hová viszed az almámat?

– Ez az én almám. Leesett a fáról, és én elkaptam.

Nyúl odaugrott Sündisznócskához.

– Azonnal add vissza az almámat! Én találtam rá!

Odarepült hozzájuk a Varjú.

– Felesleges vitáznotok, ez az én almám, én téptem le a fáról, magamnak!

Sehogy sem tudtak megegyezni, mindegyikük a magáét hajtogatta, kiabálta:

– Ez az én almám, az enyém!

Veszekedésük felverte az erdő csendjét. Verekedésig fajult a dolog: Varjú
csőrével belecsípett a Sündisznócska orrába, Sündisznócska tüskéivel megszúrta Nyulat, Nyúl pedig oldalba rúgta Varjút…

Ekkor ért oda hozzájuk a medve. Rájuk bömbölt:

– Mi történik itt?! Mi ez a lárma?!

Azt felelik a veszekedők:

– Mihail Ivanovics, te vagy itt az erdőn a leghatalmasabb, a legbölcsebb. Légy te a bíró. Azé legyen az alma, akinek te ítéled.

Ezzel elmesélték a medvének, hogy s mint esett a dolog. Medve gondolkodott, töprengett egy ideig, megvakarta a füle tövét, aztán megkérdezte:

– Ki találta az almát?

– Én! – felelte a Nyúl.

– De ki tépte le a fáról?

– Bizony, hogy én! – károgta a Varjú.

– Jól van. De ki kapta el?

– Én kaptam el! – kiáltotta Sündisznócska.

– Nos, hát akkor – ítélte a Medve – mindhármótoknak joga van az almára.

– De csak egy almánk van! – kiáltotta egyszerre Sündisznócska, Nyúl és
Varjú.

– Osszátok el az almát szép egyforma darabokra, és mindegyiktek vegye
el a maga részét.

Megint egyszerre kiáltották mindhárman:

– Hogy a csudába nem jutott ez az eszünkbe?

Sündisznócska elvette az almát, és négy egyforma részre vágta. Egy darabot a Nyúlnak kínált.

– Tessék, ez a tiéd, Nyúl, mert te láttad meg elsőnek.

A másodikat Varjúnak adta.

– Ez a tiéd, mert te tépted le.

A harmadik darabot ő nyelte le.

– Ez az enyém, mert én kaptam el.

A negyedik darabkát pedig a Medve mancsába nyomta.

– Ez a tiéd, Mihail Ivanovics.

– Ugyan miért? – ámuldozott a Medve.

– Azért, mert te békítettél össze és vezettél a helyes útra bennünket!

És mindannyian megették a részüket az almából, és mindenki elégedett volt, mert a Medve igazságosan döntött, senkit sem bántott meg.


Sebők Éva: Az alma meg a kerti manó

Hajnalban vadlibák húztak el a kert fölött. Alacsonyan repültek, s hát látták, hogy az almafán egy alma búslakodik árválkodik egyes-egyedül. Teljesen zöld volt.

— Hát te még itt vagy?! — kiáltottak rá. — Nem tudod talán, hogy mögöttünk hószárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Egy-kettő, bújj a kamrába!

Szegény alma nagyon megrémült, és ijedtében még jobban elzöldült. Mitévő legyen? Hiszen ment volna ő szívesen a kamrában, de nem szedték le, mivel olyan halvány az orcája.

— Szél, szél, lökj le, kérlek, a földre! — könyörgött. A szél jól szemügyre vette az almát.

— Nem vagy még elég piros — dörmögte — , de hát semmi közöm hozzá. Ha úgy kívánod, lelöklek a földre.

Jó nagyot fújt, és megrázta az almafát. Az alma lepottyant, és hosszan gurult a fűben.

Épp arra ment a kerti manó. Pókhálóból volt a zekéje, nagy, kerek szalmakalapot viselt a fején. Megbotlott az almában.

— Hát te mit keresel itt? — kiáltotta. — Nem tudod talán, hogy a vadlibák mögött hószárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Bármely pillanatban beronthat a kertbe. Gyorsan bújj a kamrába!

— Bújnék én örömest — mondta az alma —, de nem tehetem. Nincs még pír az orcámon, nem akarnak befogadni.

— Hát ezen igazán könnyű segíteni ! — kacagott fel vidáman a kerti manó. — Várj csak egy cseppet!

Száraz fűszálakból fürgén ecsetet kötött, arany napsugarakat olvasztott egy kettétört mákfejbe, jól elkeverte frissen szedett hajnali harmattal, s gyönyörű, kicsattanó pirospozsgásra festette a sápadt alma pufók orcáját.

— Köszönöm, köszönöm! — hálálkodott az alma, és felderült.

Hevert a szép piros alma a fűben. Gyerekek jöttek a kertbe, észrevették, odaszaladtak.

— Nézzétek, milyen gyönyörű alma!

Gyorsan felkapták, vitték a kamrába, szépen beillesztették a többi alma közé, a polcra, s hát egy se volt oly szép, ő volt mind közt a legnagyobb, legkövérebb, legpirosabb, leggyönyörűbb!

Vidáman kuksolt a polcon. Jöhet már a tél!


Forrás: www.jatsszunk-egyutt.hu