Domokos és a novembersárkány

Domokos reggelente, amikor felnyitja a szemét és kinéz az ablakon, megpillantja a sárkányt a hegyen. Mások természetesen nem látják. Csak a terjedelmes, öreg várromot a sötét erdő közepén: az oromcsipke-koszorús tornyot, félkörben a várfalat a hosszú várlépcsővel, a várfal mögött pedig a fát. Senki sem tudja, hogy ez a fa a valóságban egy gyönyörű szép sárkányszárny. Csak Domokos tudja ezt, senki más. Neki varázsszeme van, amivel azt is látja, ami a dolgok mögött rejtőzik. Egy novemberi este pillantotta meg először Domokos a sárkányt. A várat kivilágították. És Domokos hirtelen mindent megértett. A torony nem is torony. Hosszú, büszke nyak. Az ablaknyílások szemek voltak a valóságban, a legnagyobb ablak pedig a tűzokádó száj, amelyből füst gomolygott elő, mintha köd ülné meg a hegyet. Az oromcsipke-koszorú fülekké változott, közöttük a sárkánykorona ágai világítottak. A fa pedig a sárkány szárnya volt. Összecsukva, ahogy a lepkék is összecsukják a szárnyukat.

A sárkány Domokosra mosolygott.

- Aludj! – mondta. – Csak ha alszol már, akkor jöhetek.

Domokos azonnal behunyta a szemét. A sárkány máris ott viharzott az ablaka alatt. Lobogtak a függönyök a szárnyai által kavart szélben.

- Kész vagy? – kiáltott be a sárkány.

- Persze! – válaszolta Domokos.

Pizsamában, párnájával a hóna alatt, felmászott a sárkány hátára.

- Jól ülsz? – kérdezte az mély, morgó hangon.

- Nagyon jól! – kiáltotta Domokos, és megsarkantyúzta a sárkányt. Az elégedetten dörmögött és - huss! – fölemelkedett a levegőbe.

Szálltak, csak szálltak, magasabbra, mint a csillagok. Az égbolt tintafekete volt. A csillagok aprók, mint a szentjánosbogarak. Domokos örült, hogy nála van a párnája. Elég vastag volt ahhoz, hogy melegen tartsa, és elég nagy, hogy az orra hegyéig belebújjon.

- A Nap felé szállunk – mondta a sárkány. – A világ másik felére. Jó lesz?

- Miért csak felé? – dünnyögte magában Domokos.

Látta maga alatt a Földet: kéken és fehéren gurult az űrben. Csodálatos golyóbis, titokzatos fényekkel tele.

- Minden rendben? – kérdezte hátrafordulva a sárkány.

- Nagyon is – felelte Domokos.

- Menjünk följebb? – kérdezte megint.

- De még mennyire – kiáltotta Domokos, és mindkét kezével a sárkány pikkelyes nyakára csapott. És szálltak egyre följebb. Fehér-piros, tüzes fénynyaláb pattant ki az égből. Domokos felkiáltott ijedtében és meglepetésében. A fény körülnyalta őket lángnyelveivel.

- A Nap – dörmögte a sárkány. – Valóságos tűzlabda. És milyen nagy! Fenséges ugye?

Szárnyai sisteregve görbültek meg a hőségtől. Ekkor hirtelen zuhanni kezdett. Habszőnyeg borult a világra, ahogy lefékezte zuhanását. Domokos óvatosan kinyújtotta lába ujját.

- Maradj nyugton – szólt rá a sárkány. – Még le találsz pottyanni.

Domokos megcibálta a sárkány fülét.

- Én? – kérdezte harsányan nevetve. – Én ugyan nem.

A sárkány pikkelyei megrándultak. Csapott egyet fogazott farkával és szárnyaival. Csak egyet. Csak egyetlen icickét-picikét. De Domokosnak ez is elég volt. Bukfenceket és kacskaringókat írt le a levegőben. Mélyen elmerült a felhőhabban, keresztülzuhant a nedves, hűvös, finom pehelyfelhőkön. A sárkány árnyéka fölötte lebegett.

- Na, elég volt? – kiáltott oda neki a sárkány.

- Segítség! – sikoltott Domokos.

Akkor elkapta a sárkány. Elkapta az egyik szárnya hegyével, és egyenest visszabújtatta a puha párnájába.

- Huhh! – mondta Domokos megkönnyebbülten.

A sárkány alig bírta visszafojtani a nevetését.

- Nézz le! – javasolta.

Alattuk ott fénylett a tenger. Vitorlások szántották a hullámokat, hatalmas tankhajók vágták bele gyorsan eltűnő nyomukat a víztükörbe. Hófehér tengerjárók húztak maguk után habtarajokat és sirályrajokat.

- Csodálatos – mondta ámuldozva Domokos.

A sárkány lejjebb ereszkedett. Domokos barna gyerekeket látott a tengerparton. Játszottak, homokvárakat építettek, csatornákat, tavakat vájtak. Mások hanyatt fekve nyakig temették magukat a fövenybe, és úgy mozgatták lábuk ujjait, mintha azok nem is az övéik lennének. Voltak, akik a vízben pancsoltak, csapkodtak, sivalkodtak. Lármájuk és nevetésük elnyomta még a szél zúgását is Domokos fülében.

- Szép? – tudakozódott a sárkány.

- Nagyon szép – bólintott a fiú.

De már messze mögöttük volt a tenger. Hegyek fölött szálltak. Feketefenyőkkel borított hegyek fölött. Arany-vörös lombú hegyek fölött. Égbe nyúló, hótól fehérlő, magas hegyek fölött.

- Leszálljak? – kérdezte a sárkány, és landolni készült.

- Ó, kérlek! – kiáltott fel Domokos, és puszit nyomott a sárkány fülére. Már lent is voltak. „Szszszszszsz” – fütyült a szél. „Szszszszszsz” – porzott a hó.

Domokos maga köré fonta karjait, és topogott a lábával.

- Hideg van – akarta mondani, de fagytól dermedt ajkai nem tudták megformálni a szavakat.

- Várj! – mondta a sárkány.

Mély lélegzetet vett, és leheletébe burkolta Domokost.

- Hű, de meleg lett! – vidult fel a kisfiú.

Aztán építkezéshez fogtak. Egy óriási fehér sárkányt építettek hóból. A sárkány hóhengereket görgetett, Domokos hógolyókat. A sárkány építette a nagy sárkánytestet. Domokos formálta a fogazatot a sárkányóriás hátára, és ő csinálta természetesen a fejét is. Valóban csoda-csodaszép sárkányt készítettek. Olyan gyönyörű lett, hogy Domokos sárkánya meg akarta csókolni hótestvérét egy igazi, tűzforró sárkánycsókkal.

- Ó – kiáltotta Domokos. – Ó, ne!

Az óriás hósárkánynak elég is volt ennyi. Egyszerűen elolvadt. Csak egy sima, fényes tócsa maradt belőle.

- Fantasztikus! – nevetett csodálkozva a sárkány.

Nekifutott és három lábbal végigkorcsolyázott a befagyott tócsán. Aztán zsupsz! – orra bukott.

Domokos csak állt és kacagott és kacagott. Nem tudta abbahagyni.

- Most te jössz! – dörmögte orrát dörzsölgetve a sárkány.

Domokos nekifutott, és végigcsúszott a tükörsima jégen. Anélkül, hogy csak egyszer is megbotlott vagy elesett volna. Csúszott, csúszott egész a végéig.

- Mindjárt megmondhattad volna – duzzogott a sárkány -, hogy ilyen jól tudsz csuszkorálni.

- Ó – felelte vigyorogva Domokos.

Nem tudom, mi lehetett a vigyorgásában, de hirtelen a sárkány is nevetni kezdett. Szinte fetrengett a nevetéstől. Sárkánykönnyek folytak a szeméből, és képtelen volt becsukni a száját. Addig kacagott, amíg csak nem jött a lavina. Domokos látta meg, amint vastagon és nehézkesen gurult le a hegyről egyenest a sárkány felé.

- Hé! – kiáltott a sárkányra. – Kelj föl! Vigyázz!

A sárkány látta a lavinát a szeme sarkából. Négy lábával egyszerre ugrott fel a levegőbe, és Domokost is felcsípte a szárnya hegyével. Épp jókor. Alig hogy kiterjesztette az induláshoz a szárnyát, már ott mennydörgött alattuk a lavina. Végigzúdult a befagyott tócsán, egyenest le a völgybe. Aztán csend lett, fehéren és érintetlenül feküdt alattuk a hegy. Domokos nagyot nyelt.

- És ha elért volna minket? – kérdezte. – Akkor mi lett volna?

A sárkány meglengette a szárnyait.

- Nem ért el minket – dörmögte. – Nem igaz?

A látóhatár elsötétült. Vörösen gördült le az égről a nap.

- Itt az idő – mondta a sárkány. – Haza kell mennünk.

Amikor odaértek Domokosék házához, felnyitotta a hálószobaablakot. Karja elért Domokos ágyáig. Gyengéden betakarta a fiút.

- Aludj jól! – dünnyögte búcsúzóul Domokos.

- Aludj jól! – felelte rá a sárkány.

Halkan szállt vissza a hegyre, és ott leereszkedett. Fejét felnyújtotta, úgy nézett át Domokosék házára, némán, mintha kőből faragták volna. Keleten lassan megvirradt.

- Kelj föl, te hétalvó! – keltegette Domokost az édesanyja, és félrehúzta a függönyt. Odaát, a vár körül fehér felhőfoszlányok szálltak.

- Köd van – dünnyögte édesanyja. – Már megint ez a köd.

- Köd?

Domokos mosolygott magában. Ő tudta, hogy miről van szó. Te is tudod, ugye?

(Mezey Katalin fordítása)

Forrás: Mikulástól karácsonyig