Dönci, az icipici sün
gondterhelten ballagott a májusi napsütésben. Jobbról is, balról is virágok
mosolyogtak, gyíkocska ragyogó szeme csillant, és fénylett a bogarak fekete
háta, amint a fűszálakon hintáztak.
Mindenütt fény – csak a
sün orra alatt árnyék.
Mert lógatta, bizony!
Annyira lelógatta, hogy Brekuci, a kis levelibéka rákiáltott a fűzfaágról:
– Vigyázz, hékás, mert
belebotlasz az orrodba!
– Nem vagyok hékás, hanem
idei sün! – borzolta fel magát Dönci.
– Le-he-tet-len! –
brekegett mókásan Brekuci. – Idei sünnek még nem lehet ekkora bánata.
– Nekem van! – mondta
Dönci komoran.
Erre már odaugrott mellé
a barátságos kis béka, és együttérzőn tudakolta:
– Hol szerezted?
– Útközben.
– Rettenetes!
– Az bizony. És most nem
tudom, mit tegyek.
– Oszd meg velem.
– Mit?
– Hát a bánatodat. Akkor
neked csak a fele marad.
– Jó, de attól még nem
lesz meglepetése a mamámnak. Brekucinak felragyogott a szeme:
– Ó, hát te ilyesmiben
sántikálsz?
– Nem sántikálok, hanem
egész rendesen ballagok.
– Jaj, hát ez csak
amolyan szólásmondás! Meglepetésen töröd a fejed, igaz?
– Már nem töröm. Már
kitaláltam.
– Akkor meg mi a baj?
– Mégsincs meglepetés.
– Ez érdekes!
– Nem érdekes; ez
borzasztóan szomorú – mondta az icipici sün, nagyon elszontyolodva. – Pedig
volt öt szem ropogós májusi cseresznyém!
– Hol vetted?
– Rigó bácsinál.
– Finom ajándék!
– Én is azt hittem. Ahány
csiga csak volt a zsebemben, mind odaadtam érte. Feltűztem őket a tüskéimre, és
igyekeztem hazafelé, amikor szembejött velem egy nyúl. Megállt, és azt mondta:
– A cseresznye mindig kukacos. Sokkal jobb a hónapos retek.
– És te?
– Bementem a mezei
önkiszolgálóba, és elcseréltem a cseresznyét hónapos retekre.
– Ezért búsulsz? Hiszen
annak is biztosan örülni fog az anyukád.
– Nem fog, mert aztán
találkoztam egy egérrel. Az is megállt, nézte, hogy mit viszek, és megcsóválta
a fejét.
– Minden retek pudvás!
Százszor jobb a tavalyi dió!
– Szerencsére ott ugrált
a közelben egy mókus, aki még sohasem kóstolt retket, és szívesen cserélt
velem.
– És hol a dió?
– Találkoztam egy borzzal
is. Megállt, és nagyon komolyan intett: – Fiacskám, jegyezd meg, hogy a tavalyi
dió mind avas. Egy fürjecsketojás sokkal többet ér!
– Fogtam hát, s
elcseréltem a diót a sarki menyétnél egy fürjtojásra.
– Itt az icipici sünnek
már kezdett lefelé görbülni a szája.
– Kivel találkoztál még?
– sürgette Brekuci.
– A rókával! – bökte ki
Dönci.
– Csak nem bántott a
beste?
– Dehogy! Nagyon
barátságos volt. Azt mondta, okos süngyerek vagyok, de mielőtt átadom, jól
nézzem meg, hogy nem záp-e belül ez a fürjtojás.
– No és?
– Megnéztem! – bőgte el
magát az icipici sün. – És most már semmit sem tudok venni az anyukámnak
helyette, mert egy fia aprócsiga sem maradt a zsebemben!
– Ne sírj, no! –
vigasztalta Brekuc. – Ajándékot nemcsak vásárolni lehet, hanem készíteni is.
– Miből?
– Például fűből és
szalmaszálból. Mindjárt megmutatom, hogyan kell belőlük kosárkát fonni.
Leült egy békarokka
tövében, és munkához látott. Dönci csak nézte, nézte, és egyre jobban felderült
a képe.
– Taníts meg rá engem is!
– ujjongott. – Hadd csináljam én is!
Brekuci hagyta, és ha a
pici sün ügyetlenkedett, türelmesen kibogozta a fűcsomót, kijavította a hibát.
Olyan szorgalmasak voltak, hogy déli harangvirág-kondulásra elkészült két
takaros, kerek kosárka.
– De szépek! –
lelkendezett Dönci. – A mamám biztosan nagyon fog örülni. Köszönöm, hogy
segítettél, Berci, de mondd csak, miért csináltunk két kosarat?
Brekucinak örömében fülig
ért a szája, úgy válaszolta:
– Mert én is szerzek
meglepetést az én anyukámnak!
– Érdekes – mondta az
icipici sün –, én eddig mindig csak az enyémre gondoltam, de akkor most a te
anyukád kosarát is teleszedem virággal!
Forrás:
www.gyerekmese.info
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése