Hol volt, hol nem volt,
volt egyszer négy testvér: egy fiú és három lány. Tél, Tavasz, Nyár és Ősz volt
a nevük.
Öreg szüleik: Év Apó és
Év Anyó egyformán szerették őket, igazságosan osztották szét közöttük minden
vagyonukat: az évet, három-három hónapot adtak mindegyiküknek.
Tél volt a legidősebb a
testvérek között, az egyetlen fiú, hamar megszokta, hogy erősebb húgainál. Már
december közepére mindent megfagyasztott maga körül.
Szerette a szépséget, a
tisztaságot: fehérbe öltöztette kopár környezetét. A hópihéket aprólékos
munkával egyenként formálta meg, ne hasonlítsanak egymásra. Csipkedíszes
menyasszonyi ruhát varázsolt minden fára, bokorra. Óriási jégcsapokat
növesztett a házak ereszére, a barlangok bejáratára. Jégpáncélba burkolta a
folyókat, tavakat, hóbunda alá rejtette az őszi vetéseket. Decemberben fehér
karácsonnyal kedveskedett az erre áhítozóknak.
Napsütéses délutánokon
Tél kis barátnőjével, Sugárkával, kicsalta a gyerekeket, hóembert épített
velük, hócsatákat rendezett közöttük, korcsolyaversenyeket a befagyott vizeken,
szánkózást a domboldalakon. A fázós apróságok is kimelegedtek a téli
játékokban.
Januárban vészterhes
felhőkkel takarta el az eget, de még februárban is szaporította a
hóakadályokat úttalanná vált utakon, korcsolyapályává változtatva a járdát.
Kiéheztette a vadakat, a madarakat, s bizony megfagytak a vigyázatlan rovarok,
ha nem bújtak eléggé mélyre az avarban, fakéregben.
Tél tombolása
megszelídült, mikor március elején szépséges húgával, a nevetős szemű Tavasszal
találkozott.
– Elfáradtam, kishúgom! –
panaszkodott neki, és fagyos puszit lehelt rózsás arcocskájára, átadta neki Ősz
üdvözletét.
– Jól dolgoztál,
bátyuskám – melengette meg bátyját Tavasz játékos jókedvében. – Pihentetted a
magvakat, puha hótakaróval fedted be az őszi vetéseket, engedted az állatoknak,
hogy téli álmot aludjanak.
– Ügyelj majd a
medvebocsokra, ha előmerészkednek! Nagyon picikék! – búcsúzott Tél húgocskájától,
de a hegycsúcsokról nem húzódott vissza. Egy-két kemény faggyal márciusban, de
még májusban is visszalátogatott a kertekbe, megdermesztve barackfák, mandulák
virágait, pedig csak húgocskáját szerette volna viszontlátni.
Mikor Tavasz egyedül
maradt, Napocska segítségét kérte. Először a vastag hóbundát vékonyították meg,
aztán egyre kisebbekre zsugorították a makacs hófoltokat. Az eddig tiszta
fehérséget körben a világon a sár vigasztalan feketesége váltotta fel.
Tavasz Napocska tüzével
külön felmelengetett minden magvacskát, minden ágacskát. Apró kis csírák,
hajtások dugták ki kíváncsi fejecskéjüket a még didergő földből, aztán szinte
szemlátomást nőttek a cirógató sugarakban.
A fák és bokrok rügyeket
fakasztottak, ezekből levelecskék és virágocskák pattantak ki, de születtek
virágok és levelek az eddig csupasz földön is.
Tél fehérsége és a sár feketesége után alig néhány nappal színpompába öltözött
a világ: pirosban, sárgában, fehérben, kékben tündököltek a virágok, zöld színt
öltött a környezet, és ez az ég kékségével a végtelenné tágult látóhatár
peremén találkozott, össze is olvadt vele. Fűszálakon harmat szivárványlott,
katicabogár itta szomjasan.
A hóban tisztára
fürdetett fák és bokrok ismét csodálatos ruhát öltöttek: fehérben ékeskedett a
meggy, a cseresznye, a szilva, a kökény, mintha mindannyian lakodalmukra
készülő menyasszonyok lennének a rózsaszínbe, kékeslilába bújt koszorúslányok:
a barackok, az almák és a körték között.
Az ünnep fenségéhez
méltóan virágillat áradt a levegőben: minden és mindenki felszabadult,
ujjongott. Madarak daloltak, méhek döngicséltek, megköszönték Télnek, hogy
kipihenhették magukat, Tavasznak pedig életük szépségét.
Tavasz megérlelte első
gyümölcseit: az epret, a cseresznyét, és bő termést ígért a földeken, a
veteményesekben is. Fejesedett a saláta, gömbölyödött a retek, nőtt a hagyma,
hogy vitaminnal gazdagítsák az embereket.
– Máris megjöttél,
testvérkém? – fogadta kedvesen idősebb húgát Tavasz, miközben ki se látszott a
munkából. – Pedig jócskán maradt még tennivalóm.
– Sokat dolgoztál,
nővérkém – üdvözölte őt elismeréssel Nyár. – Csacsogással, csicsergéssel teltek
meg a madárfészkek, kölykök növekednek az odúkban, kotorékokban; a föld alatt
és a föld felett, a fák lombkoronájának magasában és tavaknak, folyóknak
mélyében is pezseg az élet. Csodálatosan pompáznak a virágok. Nem
megszázszoroztad, hanem megezerszerezted a magvakat, a gyümölcsöt, most már
csak rajtam áll, mekkorára növelem őket.
– Aztán ne sokat
heveskedj, hugicám, mert gyorsan összeaszalod, amit én életerősnek indítottam!
– búcsúzott könnyű puszival Tavasz, közben átadta testvérük, Tél üdvözletét.
Nyár felnevelte a kétlábú
és négylábú apróságok többségét, megérlelte és aratásra engedte át a gabonát,
szabadságra küldte az óvodásokat és az iskolásokat.
Kikapcsolódókkal,
kirándulókkal töltötte meg a vízpartokat, a strandokat, a hegyeket és a
völgyeket, az erdőket és a lugasokat. A fák és a bokrok ontották gyümölcsüket,
a tövek termésüket: a barack, az alma, a körte, a szilva, a görög- és a
sárgadinnye mézédesre ért. Paprika, paradicsom, tök, uborka, borsó, bab
gazdagította a kínálatot.
– Sokat dolgoztál,
nővérkém! – köszöntötte őt elismeréssel Ősz. – Segítettél a virágoknak, hogy
illatosak, színesek maradjanak, hogy szépségükben pompázzanak, segítettél a
gyümölcsöknek, a terméseknek, hogy ízesek, vitamindúsak legyenek, segítettél a
magvaknak kihordani-megérlelni ezerszeres terhüket. Vadászni tanítottad a
négylábúak kölykeit, repülni és élelmet keresni a madárfiókát, nekem gazdag
tárházat hagysz, hogy a betakarítást megkönnyíthessem.
– Vigyázz a költöző
madarakra, de a vándorokra is! – búcsúzott tőle Nyár, és átadta neki Tavasz
üzenetét. – Erősítsd még meg az apróságokat! Mielőtt elmennél, segíts az itt
maradóknak sűrű tollazatot, vastag bundát ölteniük! Nehogy sokat sírdogálj,
legyen idő betakarítani a termést, felkészíteni Tél bátyánk látogatására a
termőföldeket!
Ősz nyári meleggel, derűs
napsütéssel köszöntött be, vidám szüretelőkkel, gyümölcsszedőkkel töltötte meg
a kerteket, hegyoldalakat. Emberek és gépek serénykedtek a földeken, hordták
kamrájukba, csűrjükbe, pajtájukba a termést. Tücskök cirpelése zengte be az
éjszakákat.
Színpompás ruhát öltött a
környezet: az eddig zöld levelek bíborrá, arannyá, csodabarnává váltak.
Gazdagon illatoztak a kertek, túlérett gyümölcsöket lakmároztak madarak,
bogarak, gyűjtögethettek téli raktárjukba mókusok, hörcsögök, sünök, méhek,
hangyák.
Aztán Ősz elszomorodott,
sajnálta, hogy a virágokat nem őrizheti meg. Sokat sírt, az utakat sártengerré
változtatta. A fák és bokrok minden levelüket lehullatták, csontvázcsupaszon
dideregtek, csak a fenyők várakoztak a télre örökzöld szépségükben. Fűszálakra
dér dermedt, köd szűkítette össze a látóhatárt.
– Sokat dolgoztál, kicsi
húgocskám! – köszöntötte Őszt Tél hideg ölelésével, de gyorsan letörölte
arcocskájáról a könnyeket, mielőtt odafagytak volna. – Vastag avart
biztosítottál, hogy a rovarok elbújhassanak, mélybe hullajtottad a magvakat,
hogy téli pihenésük után jövőre is ezerszeresen fizessenek. Segítettél az
embereknek, hogy betakarítsák a termést, hogy gondoskodjanak tűzrevalójukról.
Te is megérdemled a pihenést.
– Úgy gondolod, bátyó? –
kérdezte Ősz, és kivételesen nem kötözködött vele, mert nagyon elfáradt az
eltelt három hónap szorgoskodásában. Átadta testvérének Nyár üdvözletét. –
Azért egy kicsit szívesen maradok még, hagyjuk meg az élőlényeknek a melengető
napsütés ajándékát!
Tél nem mondott ellent
kedvenc kishúgának, átengedett néhány hetet, hogy még kedvére
tevékenykedhessék. Bágyadt napsugárral búcsúzott Ősz, sok élőlény hálálkodott
érte. A növények megköszönték Nyárnak és Ősznek gyümölcseiket, terméseiket, az
állatok is kölykeiket, fiókáikat. Kéréssel fordultak Télhez: vigyázzon álmukra,
pihenésükre.
December végére Tél
mindent megfagyasztott maga körül. Fehérbe öltöztette kopár környezetét. A
hópihéket aprólékos munkával egyenként formálta meg. Csipkedíszes menyasszonyi
ruhát varázsolt minden fára, bokorra, vezetékre. Jégpáncélba burkolta a
folyókat, tavakat, hóbunda alá rejtette az őszi vetéseket.
Még azok is, akik szerették Telet, miközben ajándékait élvezték, örültek neki,
hogy utána Tavasz is, Nyár is, Ősz is következik.
– Alig találkozunk, mégis
ugyanazért, ugyanazokért dolgozunk mind a négyen – sóhajtott Tél, mikor három
kishúgára gondolt, és a legidősebbre, Tavaszra várt.
Év Anyó és Év Apó jogosan lehet büszke négy munkás gyermekére.
Forrás: www.jatsszunk-egyutt.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése