Fiú vagy lány?

Régen nagy jelentősége volt ennek a kérdésnek, amikor gyermekáldás elé nézett egy család. Igazi gyereknek csak a fiút tartották, édesanyák szemlesütve szégyenkeztek, amiért lányt szültek, akár többedszerre. Vajon ez csak régen volt így?

A minap épp fültanúja voltam egy beszélgetésnek az oviöltözőben. A pocakos kismama mesélte, hogy másodszorra is kislánya lesz. Erre a másik anyuka szinte vigasztalni kezdte, ne bánja, hogy megint kislány, azok olyan édesek, kedvesek annyira "mások" mint a fiúk. Micsoda előny, hogy az alig használt gyönyörű kislány ruhákat újra lesz kire ráadni.

Sokszor hallok olyan jótanácsot, hogy mivel két fiam van, szüljek még egyet, hátha lány lesz. És? Akkor lesz teljes az életem? Ha úgy döntünk, hogy szeretnénk még egy gyereket, akkor nem egy kislányt szeretnék, hanem még egy gyereket. És nem azért, hogy lány legyen. Ha fiú lenne megint, akkor már nem is volt érdemes?

 

 

 

 

 

 

Mikor lépünk már túl ezeken a maradi, közhelyes, földhözragadt elveken? Mért van ennek a kérdésnek akkora jelentősége? Kétfiús anyukaként én is észreveszem a sajnálatot, részvétet egyes kívülállók szemében, pedig érthetetlen mért vagyok sajnálatra méltó. Vagy mitől az, akinek két lánya van esetleg? Minden családban kéne születnie fiúnak is lánynak is, ahhoz, hogy boldogok legyenek? Néha persze én is irigylem a homokozó szélén nyugisan beszélgető lányos anyukákat, akiknek a kislányai csendesek, nyugodtak, nem kell a kezükből méteres botokat kicsavarni, nem kell őket leszedni a fáról, kikergetni a virágoskertből, szétválasztani verekedés közben, és (talán) nem néznek ki kismalacnak mire hazaindulnak. Ennél tovább azonban nem szabad mennünk és főleg nem érdemes általánosítanunk. Szoros ismeretségi körünkben is felfedezhetünk vadóc, hangos, akár fiúnak is beillő lányokat, illetve csendes, kis nyuszi-fiúkat.

Milyen következtetést lehet ebből levonni? Semmilyet. Éppen azt, hogy elsősorban nem fiúk és lányok, hanem gyerekek, emberek vagyunk. A szeretetünket a gyermekünk neme a legkisebb mértékben sem befolyásolja, illetve nem szabadna, hogy befolyásolja. A kötődésük a szülőkhöz nem ettől lesz erős vagy gyenge. Mi szülőként azt szeretnénk, ha tisztességes, boldog, sikeres emberek lennének. Nőjön már fel ez a társadalom és benne mi, a tagjai, és éljünk úgy, hogy a nemükön ne múljon a köztünk betölthető szerep!

Olvastam egyszer egy kutatás eredményét, ami arról számolt be, hogy ha a születésünk előtt tudnák a szüleink, hogy milyen betegséggel fogunk születni illetve azt, ha esetleg homoszexuális hajlamaink lennének, hogyan fogadnák ezt a leendő szülők. Az eredmény döbbenetes: a szülők nagyobb százalékban engednék megszületni beteg gyermeküket mintsem a homoszexuális hajlamú, de egészséges magzatot. Azt inkább ítélnék halálra. Pedig a hajlam még nem jelenti egyértelműen a kialakulást is.

Vajon mi hogyan fogadnánk a már köztünk, velünk élő imádott gyermekünk nemi identitás zavarait? Eltaszítanánk őket magunktól? Képtelenek lennénk azt elfogadni? Vagy a többi ember előtt felvállalni? Esetleg szeretetünk mit sem változna és erről minden pillanatban biztosítanánk őt is? Mit fogadnánk el könnyebben, ha rossz útra térne, bűnözővé válna, nevelésünk mondana csődöt, vagy ha bemutatná azonos nemű élete párját? Nem egyszerű gondolatok ezek! De talán inkább ezeken morfondírozzunk ahelyett, hogy azon rágódunk, hogy éppen fiút vagy lányt ad a sorsunk.

Talán az sem normális, hogy az ultrahang vizsgálatnak köszönhetően már jóval a megszületés előtt is megtudhatjuk a kisbaba nemét. Azelőtt az anyáknak a kilenc hónap alatt lehettek megérzéseik, a bizonytalanság mégis izgalmas volt, és függetlenül attól, hogy milyen nemű babát vártak megszerették őt nem nélkül. Nem képzelték el semmilyen ruhában, sem rózsaszín kiskalapban sem aranyos kockás ingben, sem babát ringatva, sem hintalovon ülve. Csak szerették tiszta szívből, mert az övék. És minden születendő kisbabának választottak fiú és lány nevet is, amit soha nem felejtettek el, és mi mindannyian tudjuk, hogy hogy hívtak volna minket, ha más neműnek születünk. Most azonban előfordul, hogy a kis magzatnak már néhány hónapos korában nincs titka a szülei előtt. Arra is van jónéhány példa, hogy az orvos rosszul látta, tévedett, nem kis lelki megpróbáltatásnak téve ki ezzel a leendő szülőket. Beleélték valamibe magukat, ami nem lesz, nem úgy lesz, berendezték a babaszobát fiúsra/lányosra, és most rendezhetik át az egész életüket, de leginkább a lelküket. Nem ritkán csalódottságot éreznek. Pedig egészséges, szép kisbabájuk lesz, a világon a legboldogabbnak kéne lenniük.

A csak lányos vagy fiús anyáknak is érdemes később az ellenkező nemre jellemző játékot is tartani otthon. Nem fiús szokás egy kislánytól, ha szereti a kisautókat, és semmi baj nincs a játék-babakocsit tologató, vagy kis babakonyhával játszó fiúcskákkal. Az életünk is ilyen, néha fel kell vállalnunk egymás szerepeit, feladatait, és meg kell állnunk a helyünket a férjünk vagy feleségünk helyett. Pont ezért nem szabad a gyerekeket sem aszerint megítélnünk, szétválasztanunk, befolyásolnunk, hogy milyen nemű. Nem vehetjük el a kedvüket, nem befolyásolhatjuk az érdeklődési körüket ha majd felnőnek, akár sportról akár művészetről akár hobbiról van szó. Ne tegyük ezt a kisbabánkkal, kicsi gyermekünkkel sem!

Emlékszem hatalmas pocakkal sétáltam le a Bazilika lépcsőjén, amikor egy nénike odajött hozzám és ennyit mondott: "Kedvesem! Kívánom, hogy történjen minden úgy, ahogyan szeretné!" Bizony ez valódi jókívánság, hiszen annyira mások vagyunk, talán ő hiába kívánná nekem azt, amire ő vágyott. Ezért én is ezt kívánom minden várandós kismamának!

 

 

 

 

Forrás: https://picibaba.hu

Írta: Nojka