Huszáros, katonás mesék március 15-re

A március 15-i ünnep kapcsán sokszor előkerül ez a kifejezés: „huszárok”. A sok-sok játék, lovacskázós mondóka és vers valószínűleg rávezeti a gyerekeket arra, mit is takar ez a fogalom. Ha pedig mesélünk is a kardot forgató vitézekről, katonákról, akkor a képzelet szárnyán akár ő maguk is ilyen bátor hősökké változhatnak. Ovis mesék március 15-re.

Tordon Ákos: A három ólomkatona

Egyszer régen, hajdanán, három ólomparipán, három ólomkatona elment a csatába, golyólakomára. Golyólakomára.

A nagy golyólakomán az egyik elvesztette a fél karját. De észre se vette. A másik a fél lábát. De észre se vette. A harmadik a csákóját. De biz észrevette. De biz észrevette.

Nosza tüstént elindult, hogy azt megkeresse. Igaz, addigra már vége lett a csatának, a golyólakomának. Az ellenség megfutott. Szaladt, ahogy csak tudott. Vagy annál is jobban. Kifutott az országból, s bizony a világból is kiszaladt volna, ha futtában meg nem állítja a csákóját kereső ólomkatona harsány kiáltása:

– Az ércből öntött nagyágyúra, hol lelek rá a csákómra?! Szóljon, aki tudja! Szóljon, aki tudja!

Ám senki se felelt. A rémületében megtorpant sereg gyors haditanácsot tartott volna, ha az ólomkatonánk időt hagyott volna erre. De még a tanácsba hívó trombitát se fújhatták meg. Épp akkor kondult meg a szomszéd faluban a déli harangszó. Csupa szívességből a szárnyára vette a megmérgedt ólomhuszár szavát, s világgá röpítette.

– Dézom, dézom, hej, mordézom, a gyáva ne parádézzon, de feleljen, ha kérdezem, becsülettel, egyenesen!

Erre már felelni kellett. Ezért egymásra néztek mind egy szálig. Még biztatták is egymást a szemük sarkából:

 – Szólj te, édes komám! Vagy te is elrontottad a gyomrod a golyólakomán?!

Hanem a szavuk csak nem jött meg, remegő kezükből kihullott a kardjuk. De volt egy táltos csikajuk. Az két nyerítés közben megszólalt emberhangon:

– Pattanj csak a hátamra, ólomhuszárom, én tudom, hol a csákód, elröpítlek oda!

Megörült az ólomhuszár, leugrott ólomlováról, bizony csak akkor látta, hogy a derék jószág erősen megsántult mind a négy lábára. Rábízta hát a nádbereki nagy hírű gyógykovácsra, aki véletlenül épp arra őgyelgett, s azzal a táltos csikó hátán termett.

Kilenc órán át repült vele a táltos csikó, hegyek felett, völgyek felett, folyók felett, tengerek felett. Tűnődhetett az ólomvitéz, hogy eshetett meg, hogy ilyen messzire gurult el a csákója? No, de addigra már le is ereszkedett a táltos csikó egy száztornyú palota százoszlopos udvarára.

A palotaudvaron hét szökőkút negyvenkilenc gyémántos sugara szökellt a magasba, s hullott alá lágyan, lágy permetezéssel a hét kagylóforma márványmedencébe.

Ámult az ólomhuszár, s épp körülcsodálkozott volna, amikor a márványpadon egy csodaszép tündérlányt pillantott meg. A tündérlány olyan szép volt, hogy érette minden áldott nap kerek egy órával később pihent le a nap, mint másutt, hogy tovább láthassa. Hej, az ólomhuszárnak olyan melege lett egyszeriben a puszta ránézéstől, hogy majd elolvadt.

– Hát te hogy kerülsz ide? – csodálkozott a tündérlány, amikor megpillantotta.

Az ólomhuszár hetykén pengetni kezdte erre a sarkantyúját, hogy csengett-bongott tőle a palota márvány udvara, és elmosolyodott, de közben kissé zavartan pödörgette ólombajszát:

– Hát…nagy csatában voltam, golyót lakomáztam, s a golyólakomázás közben elvesztettem a csákómat. Csákókeresőben a táltos csikóm röpített ide…

A tündérkisasszony felkacagott:

– Aztán hol a te táltos csikód, mert bizony én semerre se látom.

Körülnézett a huszár, s lekonyult a bajsza, mert a táltos csikó eltűnt, akár a kámfor. De aztán felragyogott a szeme:

– Igaz, ami igaz. Ám az is igaz, hogy az én elveszett csákóm ott piroslik az öledben!

– Ez a te csákód? – csodálkozott a tündérlány. És elpirult. – Az égből pottyant az ölembe. – S azzal már nyújtotta is a huszárnak.

Az megköszönte, s a fejére tette. Azzal indult kifelé a palotaudvarból. Ám a világszép tündérlány utána szaladt. Utol is érte a kapuban.

– Ha kedved tartja, maradj nálunk -mondta csendesen, és lesütötte a szemét.

– Maradnék szívesen – felelte a huszár – de hárman mentünk a csatába, a nagy golyólakomára, az egyik pajtásom otthagyta a fél lábát, a másik a fél karját. Reám várnak. S a lovam is énreám vár a nagybereki gyógykovácsnál.

A szépséges szép tündérlány tán még most is integet a selyemkeszkenőjével a palotakapuból, pedig a három ólomkatona már rég hazaért hozzám.

Mert én voltam a gazdájuk, kisgyerek koromban. Most meg a kisfiamat szolgálják. Igaz, az egyik félkarú, a másik: féllábú, a harmadiknak meg a paripáját mindmáig se tudta meggyógyítani a nagy hírű kovács.

De annyi baj legyen! A fő: hogy ólomszívüket a becsület hevíti!

 

Tordon Ákos: A csodatrombita

Volt egyszer egy öreg fal. Az öreg falban rozsdás szeg. A rozsdás szegen trombita. A trombitán százesztendős pókháló. Bizony arról a trombitáról réges-rég megfeledkeztek. Senki nem fújta meg.

Pedig annak a trombitának minden egyes szavára száz huszár nyargal elő a semmiből, s teljesíti a parancsát annak, aki a trombitát fújja. Csakhogy az a trombita messze volt, az Üveghegyen is túl, az Óperenciás -tengeren is túl, de még a szomszéd utca sarkán is túl.

Aki meg akarta volna szerezni, annak előbb az Óriások Anyjához kellett volna beszegődnie kerek egy esztendőre, miután megmászta az Üveghegyet, és átkelt az Óperenciáson, mert az a rozsdás szeg, melyen a pókhálós trombita függött, az óriás asszony kamrája falában volt. Az óriás asszony pedig csak akkor akasztotta le a nyakában hajókötélen viselt kamrakulcsot, ha szolgájának letelt az esztendeje. Akkor a szolgának adta a kulcsot – bizony, legény legyen a talpán azt, aki elbírja a mázsás kulcsot! – s így szólt:

– No eredj, szolgám, a hátsó kamrába, ott találod a béred: ami megtetszik neked, azt választhatod, csak egyre vigyázz: ne végy többet, mint amennyit elbírsz, mert abba beleszakadsz!

Hanem hát nem volt könnyű a szolga dolga, beleizzadt, amíg az óriási kulcsot a kamrához cipelte, hát még amikor a zárba kelltt illesztenie! S azután! Belekáprázott a szeme a tenger sok kincsbe, ami ott eléje tárult! A legjámborabb lélek is megtelt ott sóvárgással,  s úgy belefeledkezett a kincs-szedegetésbe, nem is hallotta, mikor csapódott be a kamra vasajtaja!

Bizony ott maradt a kincseskamrában örök fogságban. Pedig hát csak a pókhálós trombitát kellett volna leakasztania a rozsdás szegről, hogy megszabaduljon. De a trombitát úgy beszőtték a pókok, hogy emberszem rá sem akadt egyhamar.

No, olyan rossz híre kerekedett az Óriások anyjának, mert a szolgái kerek esztendő után mind egy szálig eltűntek, hogy nem akadt ember, aki szolgálatába szegődött volna. Pedig elkelt volna ott a szolga, mert azóriás asszony tizenkét óirás fia még a kisujját sem mozdította meg világéletében. Időtlen idő óta hiába várta az óriás asszony, hogy valaki a házába vetődjék, maga indult hát el, hogy szolgát keressen.

Felhúzta a lábára régen kővé vált óriás ura hétmérföldes csizmáit, melyekkel minden egyes lépéssel hetvenhét óriás-mérföldet tehetett meg, s elindult világgá. Átlépte az Óperenciás-tengert, keresztüllépte az Üveghegyet, ment-mendegélt, egyszerre csak egy zöld mezőre ért. A zöld mezőn egy szénaboglyára ült. A szénaboglya tövében egy legény beszélgetett egy leánnyal.

– A világ végére is elmegyek teveled, Palkó, de otthon már nincsen maradásom! – mondta a leány. – Nem akarják, hogy a te feleséged legyek, hogy téged szeresselek!

– Hová vigyelek, Boriskám, se házam, se kenyerem…- mondta búsan Palkó.

Most megszólalt az óriás asszony, halkan szólt, csendesen, mégis mennydörgésként zengett a hangja:

– Hová is mennétek, ha nem énhozzám?! Énnálam ellehettek, s kerek egy esztendő után annyi kincs lesz a béretek, amennyit elbírtok!

Boriska és Palkó nem sokat gondolkodott, hanem mind a ketten elszegődtek nyomban az Óriások anyjához. Szolgálták az óriásokat becsülettel kerek esztendőn át. Az esztendő leteltével az óriás asszony átadta Palkónak a kamra kulcsát azzal, hogy válasszon a mátkájával annyi kincset, amennyit ketten elbírnak. De Palkó amint a kamrába lépett, tüstént meglátta a rozsdás szegen függő trombitát.

– Világéletemben mindig ilyen trombitára vágytam! – kiáltott fel, s azzal addig ágaskodott, amíg el nem érte.

Közben Boriska kinccsel szedte tele rózsás kötényét. Csakhogy az óriás asszony rájuk csapta a kamra vasajtaját. Szegény Boriska sírva fakadt menten, Palkó pedig bánatában belefújt a réztrombitába. Hát abban a szempillantásban száz huszár nyargalt elő a semmiből, s megkérdezték Palkótól: mit parancsol?

– Nyissátok ki a vasajtót! – parancsolata Palkó, s a száz huszár máris az ajtónak nyomta a vállát. Amikor kinyílott az ajtó, Palkó örömében újra megfújta a réztrombitát, erre újabb száz huszár nyargalt elő a semmiből.

– Mit parancsolsz? – kérdezték Palkót.

– Kergessétek világgá az óriásokat! – parancsolta Palkó.

A száz huszár erre világgá kergette az óriás asszonyt tizenkét fiával együtt. Most ismét megfújta a trombitát Palkó, s harmadszor is száz huszár nyargalt elő a semmiből.

– Mit parancsolsz? – kérdezte a kapitányuk.

– Röpíts haza bennünket! – parancsolta Palkó.

A száz huszár hazaröpítette őket. A fél falu odacsődült a csodálásukra. Akkor Palkó újra megfújta a réztrombitát, s a semmiből előnyargaló huszároknak megparancsolta, hogy hozzák el az óriások kincseit.

A kincseket szétosztotta a faluban a lakodalma napján, s azután szegre akasztotta a réztrombitát. Ott van az ma is, ha valaki közben le nem akasztotta.

 

Hogyan lett a huszárnak lova?

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy huszár. Délceg huszár, híres vitéz hírében állt, de nagy volt a bánata, mert nem volt neki lova. Mégiscsak nagy szégyen, hogy egy huszár gyalog járjon! Azon tanakodott egyre, hogyan szerezzen lovat magának.

Mit csináljon? Mit csináljon? „El kellene menni egy lovardába, ahol nem pénzt kér a munkájáért, hanem lovat.” Szorgalmas volt a huszár, nem félt a munkától. Talált is egy gazdát.

– Adjon Isten! Jó napot, gazduram!

– Fogadj Isten, fiam! Aztán mi járatban?

– Munkát vállalnék.

– Örömest felfogadnálak, de bizony úgy leszegényedtünk a háborúban, hogy nem tudok fizetni.

– Nem is kérek más fizetséget, mint egy lovat.

– Egy lovat? De hát az én lovaim mind betegek, mind gyengék. Aszottak, soványak, hálni jár beléjük az élet!

–  Egyet se féljen gazduram! Meggyógyítom én őket!

Kezet ráztak. Megszegődtek.

Bizony elszorult a huszár szíve a beteg lovak láttán. Egyik gyengébb volt, mint a másik.

„Ezeknek jó étel kell és jó gondozás!” – gondolta. Hozzálátott. Kitakarította az istállót. Lecsutakolta a lovakat. Megkefélgette a szőrüket. Készített nekik egy szép tágas kinti karámot, ahol a napfényben jó nagyokat sétálhattak. Mert ezek a lovak mindig az istállóban voltak. Nem takarították, nem sétáltatták őket annakelőtte. A huszár tudta, hogy mi kell a lónak.

„Erőre kapnak, ha adok nekik jó ennivalót!” – gondolta. „Kaszálok nekik friss füvet, azzal etetem őket.” A fű jól esett a lovaknak, de csak nem erősödtek.

„Hát, bizony, zabra lenne szükségük. De a gazda szegény. Nem telik neki zabra.”

Mit csináljon? Mit csináljon? „El kellene menni egy aratásba, ahol nem pénzt kér a munkájáért,  hanem a learatott zabból néhány zsákkal.” Szorgalmas volt a huszár, nem félt a munkától. Talált is egy gazdát.

–  Adjon Isten! Jó napot, gazduram!

–  Fogadj Isten, fiam! Aztán mi járatban?

–  Munkát vállalnék az aratásban.

–  Örömest felfogadnálak, mert sok a munka. De bizony, úgy elszegényedtünk a háborúban, hogy nem tudok neked fizetni.

–  Nem is kérek más fizetséget, mint néhány zsák zabot.

–   Zabot? Hát azt szívesen adok!

Kezet ráztak. Megszegődtek.

Beállt a huszár az aratásba. Keményen dolgozott. Sok kéve gabonát lekaszált. Meleg volt, izzadt, de nem lankadt. Egyre csak a lovakra gondolt, amiknek nagy szüksége van a zabra, hogy megerősödjenek. Látta ezt a gazda. Elégedett volt a huszár munkájával. A nap végeztével adott neki öt zsák zabot.

Örömmel vitte a zabot a lovakhoz a huszár. Megetette őket. A lovak a zabtól úgy jóllaktak, hogy kikerekedett a hasuk, megfényesedett a szőrük, visszatért az erejük. Örült a huszár. Elégedett volt a gazda. Megajándékozta a huszárt egy szép barna lóval. Felpattant rá – amúgy huszárosan! – és délcegen nyargalt a mezőben! Jól gondját viselte! Ápolgatta, szeretgette. A lova is szerette a huszárt, mert jó gazdája lett. Óvta, vigyázta őt minden csatában. Párja sem volt annak a lónak az egész huszárezredben!

 

Tordon Ákos: A mézeskalács huszár

Élt egyszer egy huszár. Mézeskalács huszár. Mézeskalácsból volt a csákója, csizmája, kardja, paripája. Mézeskalácsból volt a szíve is, mégis megdobbant, amikor Napsugár kisasszonyt megpillantotta. Nyomban megszerette, feleségül kérte.

De Napsugár kisasszony csak kacagta. Kacagta alkonyatig rendületlen, s akkor elillant a többi napsugárral.

– Hej-haj! – búsult a huszár, és mézeskalács szíve akkorát dobbant bánatában, hogy a jegenyefa hegyén üldögélő Hold is meghallotta.

– Mi baj huszárom? – kérdezte részvéttel.

– Feleségül kértem Napsugár kisasszonyt – panaszolta a huszár -, de ő hallani sem akar rólam.

– Bizony nem csodálom, a Napsugár kisasszonykák mind rátartiak – felelte a Hold. – Kevesellik a magadfajta mézeskalács huszárokat… Az én leányaim szerényebbek…

A szende Holdsugár kisasszonykák ott táncoltak szemlesütve a Mézeskalács huszár előtt. De az meg sem látta őket, egyre csak a Napsugár kisasszonyra gondolt.

A legkisebb holdsugárka megsajnálta, s így szólt hozzá:

– Ismerem jól a Napsugár kisasszonyodat. Ha azt akarod, hogy a feleséged legyen, el kell őt kápráztatnod csodálatosnál csodálatosabb hőstettekkel!

Több se kellett a huszárnak! Megsarkantyúzta a lovát, s elvágtatott a legnagyobb csata kellős közepébe. Olyan vitézül verekedett, hogy csata után annyi kitüntetést kapott, hogy még a lovának is jutott belőle!

Elő is léptették tábornokká nyomban, s hozzá akarták adni feleségül a császár legkisebb leányát, de a Mézeskalács huszár nem ment el háztűznézőbe a császár udvarába, helyette a felkelő nap felé sarkantyúzta lovát.

A kényes – fényes Napsugár kisasszony táncos léptekkel indult a földre, ám útközben nagy fekete felhő állta el az útját, és várába zárta. Ki tudja meddig raboskodott volna ott, tán meg is őszül a raboskodásban, ha a Mézeskalács huszár ki nem szabadítja.

– Köszönöm, hős vitéz! – nyújtotta ujja hegyét megmentőjének Napsugár kisasszony. A sok kitüntetés miatt nem ismert rá a Mézeskalács huszárra.

– Szólj, mit kívánsz hősi tettedért!

– Kívánhatok – e mást – válaszolta a Mézeskalács huszár -, mint amit tegnap kívántam: azt, hogy légy a feleségem!

– Ó, hát te vagy a kis Mézeskalács huszár? – húzta el száját Napsugár kisasszony, és kacagni kezdett.

– Ne kacagj ki, komolyan beszélek! – kérte a Mézeskalács huszár.

– Jól van. Én komolyan beszélek – komolyodott el Napsugár kisasszony. – A feleséged leszek, ha holnapra tükörre cseréled ki a szívedet érettem!

– Kicserélem – felelte a huszár, és elvágtatott mézeskalács lován. Sorra járta a mézeskalácsosokat, de csak a százegyedik mutatott hajlandóságot, hogy tükörszívre cserélje ki a szívét.

Azóta a tükörszívű Mézeskalács huszár a világot járja, megtalálhatjátok őt minden vásárban, hiszen messzire csillog a tükör a szíve helyén. Az aranyfényű Napsugár kisasszony is ott kelleti magát a tükrös mellű huszár előtt, de hiába, mert a huszár azon minutumban, hogy tükörré cserélte el a szívét, elfeledte őt mindörökre.

Forrás: www.jatsszunk-egyutt.hu