Amikor az ember szülővé válik, feladata lesz és felelősséggel tartozik egy másik emberért. Egyszerre fantasztikus és elgondolkodtató látni, ahogy egy kisgyermeknek kibontakozik a személyisége, és ennél még sokkal fantasztikusabb az, hogy mennyire korán kezd megmutatkozni ez a kis emberke a még szinte csecsemőben. Előbb-utóbb irányítani, terelgetni, vagyis nevelni kell, de első gyerekes szülőként vajmi kevés fogalmunk van arról, hogy hogyan tegyük ezt, bár hangzatos elvekkel tele van a padlás.
Teret és időt kell adnunk magunknak, hogy pontosan lássuk, ez a gyerek, az én gyerekem, mit igényel, milyen, és mennyi iránymutatást. Az ezzel foglalkozó szakemberek két jól elkülöníthető gondolatrendszer mentén adnak iránymutatást, és mindkettő célja az, hogy a gyermek magabiztos felnőtté váljon: az egyik támogatja a gyermeket a maga ritmusában, hozzá igazítja a határokat, és hisz a két oldal (a család és a gyermek) alkalmazkodásában egymáshoz, a másik pedig előre kijelöli a határokat és tartja is magát ezekhez, a gyermeket olyan egységként kezeli a családban, amelynek meg kell tanulnia alkalmazkodni.
Az első, bizonytalan lépések
Egy kis újszülött ösztönlény. Őt még nem nevelni, hanem szeretni, nyugtatni, gondozni kell. Etetni, tisztába tenni, és igen, ringatni, ölelni, biztonságot adni neki. Nagyon gyorsan eljön az az idő, amikor viszont el kellett kezdeni határokat szabni; ezek eleinte konkrét, fizikai határok, egy járóka, egy rács az ajtón, a babakocsi, és persze ezek mellett becsatlakoztak a kissé elvontabb, de mégis fizikai akadályok, biztonsági felszerelések, pl. a konnektorvédő, ami egy ilyen kisgyermeknek nehezen elmagyarázható dologtól véd, az áramtól. Ezekkel indul a nevelés, amely – ezek szerint – mindenképpen valamiféle tiltással kezdődik. Később aztán jönnek a további tiltások, ne lépj le az úttestről, ne lépj pocsolyába, ne nyúlj a késhez, és ez csak a kezdet. Emellett persze elképesztő energiát ölünk a magyarázatba, hogy mit miért nem szabad, és persze az időnket is rászánjuk, mert sosem egyszer kell csak elmondani, magyarázni. A tiltás mellett viszont bejön valami, már egészen kis korban, amit nem is biztos, hogy tudatosan végzünk, bár jobb esetben nem hanyagoljuk el ezt sem: mintát mutatunk a gyermekünknek, akár a saját napi életvitelünkkel.
Mindezzel egyidőben elindul egy másfajta nevelés: ez lehet vallási, de lehet egy ideológia mentén is, ezek sokszor támaszt adnak a szülőnek. Bár segíthet az, ha fel tudjuk címkézni a dolgokat, előfordul az is, hogy ez túlzottan beszűkíti a fogalomkört. Például a liberális nevelés, vagy akár a megengedő, elfogadó nevelés címkéje bezár, és talán sokakban ellenérzést szül: vajon az ilyen gyerekre rászólnak a szülei? Szabnak neki határokat? Mindent ráhagynak?
Vekerdy Tamás gyermepszichológus szerint nincs olyan, hogy liberális nevelés, sőt, nem is nevelésről kell beszélnünk, hanem a gyerekkel való együttélésről. Szerinte egy gyerek akkor találja meg önmagát, ha a szülő keretet ad ugyan az életének, de nem szól bele mindenbe. Ha igyekszik partnerként kezelni a gyerekét, ugyanakkor a gyerek tudja, hogy akár bajban, akár más helyzetekben számíthat a szülőre, az megvédi őt, elmagyarázza a veszélyeket, megerősíti a határokat. Egy ilyen szemlélet szerinti együttélés szerinte rábízza a gyermekre, hogy egy biztos alappal rendelkezve, az összes befogadott információból a számára az adott helyzetben éppen legjobban használható tapasztalatot építi be.
Pribránszki Marianna tanító, tanár, a Gyerkőcökkel suttogó program ötletgazdája viszont azt képviseli, hogy szigorú és következetes határokat kell felállítanunk ahhoz, hogy a gyermek megtanulja a leglényegesebbet: a fegyelmet, és azon belül az önfegyelmet. Ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy a gyermek nem irányíthatja a családot, hanem ennek pont fordítva kell történnie. Szerinte “hisztis” gyerek nincs, a hiszti a túl rugalmas határkezelés, a következetlen, határozatlan fellépés eredménye, míg Vekerdy szerinte a hiszti életkori sajátosság, a dackorszak velejárója, amikor a gyerek érvényesíteni akarj a saját akaratát, de még nincs eszköze ezt máshogy kifejezni.
Az egyik vélekedés szerint tehát a hiszti a szülő viselkedésének, nevelésének botlásaiból ered. . A másik szerint pedig meg kell választani a fontos, és kevésbé fontos csatákat, mérlegelni kell, hogy hosszútávon nekem, neki mi éri meg, mi a kifizetődő, ha így tetszik, mivel érdemes a sokszor elkerülhetetlen hisztiig eljutni.
Ha egy konkrét példát nézünk, akkor egy kisgyermek állandó esti rutinja mindkét nézőpont szerint jó esetben már csecsemőkortól szigorú kell, hogy legyen, vagyis ugyanakkor, ugyanolyan rendben történnek az esti események (pl. vacsora, játék, fürdés, fogmosás, mese, alvás), tehát a határok tiszták. Viszont mindenhol előfordul, hogy ennek ellenére a gyerek nem akar lefeküdni. Vekerdy ezt a gyermek megértésével igyekszik kezelni, Pribránszki ezzel szemben az erőteljesebb fellépéssel.
Segíts magadon
Számtalan önsegítő, nevelési tanácsadó könyv létezik, szakemberek állnak rendelkezésre, és az internet is tele van tanácsokkal. Egy külön tudomány ezeknek a szűrése, a saját gyermekedre alkalmazása, de ebbe is belejön az ember. Persze sok az általánosság, és az ember sokat is hibázik, de mégis, néha kell egy mankó, egy segítő szó hogy mégis tudjunk határokat szabni, amelyek valóban betarthatók. Mit tegyek, ha a gyereked a tökéletesnek, és beton keménységűnek hitt esti rutin ellenére este fél tízkor az ágyon ugrál, és azt üvölti nevetve, hogy nem, nem megyek lefeküdni. Mit tegyek, ha az ötévesem nem akar tornára menni, stb.? Hol kezdődik az ő akarata, és hol végződik az enyém?
Egy tudatos szülő állandó dilemmák között éli az életét: adjak-e éjjel enni, legyek-e kicsit lazább a nyalóka kérdésben, meddig engedjem fent maradni, ha hétvége van, beszéljek-e vele erről vagy arról a kényes kérdésről. Aki próbálta, tudja, hogy milyen nehéz a lavírozás, és minden nap egy kihívás, amiben az ember sosem lehet tökéletes. Mindannyian jót akarunk a gyerekünknek, és mégis mindannyian máshogy csináljuk. Kinek hogyan férnek bele a határok, és milyen helyzetekben igazán fontosak ezek?
A középút a jó?
Janda Zsuzsa pszichopedagógus szerint a minél kevesebb “nem”-nél kezdődik a határok óvatos alakítása. Annak valóban szabálynak kell lennie, hogy nem futunk ki az úttestre, de az már nem kötelezően betartandó, hogy főzéskor ne zavarjuk anyát. “Nagyon jó eszköz a gyerek világába való belehelyezkedés”, mondja. Vagyis a konkrét esetben, amikor az anya főzni, a gyerek játszani akar, mindkét félnek – és erre leginkább a szülő képes – mérlegelnie kell, hogy mit éri meg feláldozni, és vajon, hogy a szülő az adott problémát tekintélyből, vagy valós indokból akarja-e úgy kezelni, ahogy. Amiatt a tíz perc játék miatt félre lehet-e tenni a főzést, vagy nem, és hogy vajon az a tíz perc mit ad a gyereknek. Ugyanígy az esti lefekvéskor a ”nemakaroklefeküdni” műsorról úgy vélekedik, hogy sokkal sikeresebben, és nehézségmentesen zárulhat akkor, ha a szülő nem a saját baját helyezi előtérbe, vagyis nem azt gondolja, hogy “fáradt vagyok és megint ki akar velem szúrni valaki”, hanem átérzi a gyerek izgalmát, a kíváncsiságát, adott esetben akár a félelmét is a szobájában lévő szörnyektől, a mozgó függönytől, vagy a holnapi oltástól.
Ilyen szemszögből nézve a büntetéssel való fegyelmezés Janda Zsuzsa szerint esetleg rövidtávú hatást elérhet, de ő inkább a pozitív visszajelzésre, a jutalmazásra bíztat, azonban óva intett attól, hogy ez mindenre kiterjedjen, és hosszútávon álljon fenn: “El kell dönteni, hogy mit jutalmazunk, mégse lehet mindenért matricát adni”.
Jó példa erre a “középutas” szemléletre az, hogy gyermekeknél sokszor eljön az a pont, amikor nem hajlandó csak azért megenni a vacsoráját, mert éhes. Kell neki valamiféle ösztönzés, ami ebben az esetben a vacsora utáni finomság lehet. Ugyan ez ellenkezik egy előre felállított határral, annak kitolását jelenti, de rövid intermezzo után eljuthatunk odáig, hogy a gyerek már önmagától is tudja, hogy azért kell megenni az ételt, hogy ne legyen éhes, és nem is mindig jár utána finomság. Vagy az a példa is alátámasztja az ilyen vélekedést, hogy sokkal inkább megéri mindkét félnek (gyereknek, szülőnek) azt a további tizenöt percet eltölteni a játszótéren, amiért a gyerekek könyörögnek, mert valójában semmi nem múlik rajta, a negyedóra leteltével pedig egy szó nélkül elindulnak, míg előtte csak földön visító sírással sikerült volna ugyanezt elérni.
Gyakorlatilag nincs olyan kérdés, kérés, amire ne a “nem” lenne a válasz, valóban szinte már komikus ez a viselkedés. De Janda Zuzsa szerint, ha egy határt idejében felállítunk és következetesen tartjuk is, akkor ez az időszak is sok szempontból könnyebben telhet, mind a szülő, mind a gyerek számára. Vagyis, ha pl. a fogmosás nem kérdés, mert az első fog kibújása óta reggel, este, adott időben és adott dolog előtt-után fogat mosunk, akkor a dackorszak idején sem lesz az. Ez az élet, az este része, és hiába próbálkozik a tipegő – becsületére legyen mondva – hogy nem akar fogat mosni, a szokás és a határozott következetes fellépés nagy úr.
Külön kihívás lehet még az is, hogy amikor belép a család életébe az intézmény (bölcsőde, óvoda), újabb szabályokkal, határokkal találja magát szemben a gyerek, de a tapasztalat azt mutatja, hogy a gyerekek képesek több szabályrendszer között meglepően jól navigálni – azzal együtt, hogy feszegetik ezeket a határokat, hisz így tanulják meg, meddig lehet valójában elmenni.
Meglehetősen nehéz kérdés a határok felállítás és betartatása, és a legfontosabb, hogy jó irányba terelni azt a kis embert, aki később egyre felelősebb lesz önmagában is. Először viszont felelőtlen kamasszá válik, miközben számos döntést kénytelen már akkor is a szülei nélkül meghozni; ha ehhez azonban egy biztos alap áll rendelkezésére, akkor nagyobb bizonyossággal halad ő is a jobb megoldás felé. Ez a szülő feladata, a biztos alap megteremtése, és a bizalom kialakítása, vagyis egy olyan viszonyé, amiben a gyerek a szülő által mutatott, és a saját maga által feszegetett határoktól nem fél, hanem azokat magáévá téve, tudatosan kezelve hoz meg döntéseket – immár egyedül.
Címlapfotó forrása: istock/asiseeit
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése