Batyubaba Nógrádsipeken 1963-ban
A hordozás európai tradíció
Az Európai Babahordozó Hét idén kicsit másként alakul, pont mint a 2020-as év eddigi napjai általában. Most nem lesznek izgalmas, zajos, lendületes programok, de mégis érdemes picit megemlékezni róla, éltetve a reményt, hogy hamarosan szabadabban élhetünk. A hordozás nem csak a negyedik trimesztert könnyíti meg, ahogy az idei mottó szól, de manapság a karantén idején szinte minden kisgyerekes család életének, ép eszének, lelkének megmentője. S míg arra várunk, hogy visszatérjen az élet a modern kerékvágásba, kicsit nyugtató szándékkal mesélnék arról, hogy ez mennyire “normális” volt mindig is.
A babahordozás ugyanis az emberiséggel egyidős utódgondozási stratégia, az életben maradás és a babák fejlődésének záloga volt mindig is. Az ember az úgynevezett hordozó emlősök közé tartozik, élettanilag koraszülött babáját az első életévben valamilyen módon szállítania kell, akár a főemlősöknek, a kenguruknak vagy éppen némely rágcsálónak. Az újszülött babák magatehetetlenek. Önálló helyváltoztatásra képtelenek, test hőmérsékletük megtartásához segítség kell, de idegrendszerük és mozgásszerveik optimális fejlődéséhez is a hordozás a legjobb út, hiszen így játszva tanulnak bele az önálló életbe. Ezt ismerték fel azok az ősemberek is, akik állatbőrből hasított hordozó eszközeikben csípőjükön vagy hátukon hordozták utódaikat az ibériai lankákon, az Alpokban vagy a Kaukázus csúcsain, ahogy azt több kőkori lelet is bizonyítja. Az eszközben hordozás a civilizáció fejlődését végigköveti.
Nem kell a harmadik világbeli vagy természetközeli életformát folytató civilizációkra gondolnunk, Európa történeti emlékei is hemzsegnek az erre vonatkozó emlékekkel. a Giotto a kisded Jézust is anyja hátára kötve ábrázolja, a művészetben a hordozós Szűz Mária a kereszténység kezdeteitől rendre felbukkan. A babakocsi viszonylag kései – Viktória királynőhöz és a viktoriánus Angliához köthető – elterjedése előtt nem volt egyéb eszközük a családoknak. A babák kézről kézre jártak, ha dolog volt, kendőbe, vagy éppen fonott kosarakba téve utaztak a szüleik vagy gondozóik testén. A skót felvidéken ugyan tradicionálisan az apák is hordoztak, Európa legtöbb vidékén mégis a nők feladata volt az utódok gondozása, szállítása. Az, hogy ez milyen eszközben történt, a tájegységre jellemző, elérhető anyagoktól függött, az erdős vidékeken a kosarak, vesszőkből fonott alkalmatosságok, a mezőgazdasággal foglalkozó területeken pedig a szövött anyagok terjedtek el leginkább, hiszen az volt kéznél. Voltak, akik arra is rájöttek, hogy a formázott anyagok könnyebben kezelhetőek, így jöttek létre a kezdetleges hordozók a kendők mellett a szövetek felhasználásával. Ezek a tradicionális hordozókendők azonban nem csak a szállításra voltak jók, erre utal, hogy kifejezetten nevük sem utalt a funkciójukra, ebben ringatták faágra akasztva a babákat, vagy éppen takargatták vele alvás közben, fészket formáztak belőle a lovaskocsi hátuljában utazáshoz, stb. Vagyis végigkísérte a mindennapjaikat és életüket.
Hazánkban a néprajzi vizsgálatok, a visszaemlékezések és a fényképek tanúsága szerint is a hatvanas években terjedt el igazán a babakocsi, ami vidéken sok helyen még akkor is elérhetetlen luxus volt. Érdekes, hogy a kommunista tervgazdasággal és a határzárral nem sújtott “nyugaton” ekkoriban kezdték újra felfedezni a pszichológiai vizsgalatok hatására a hordozást, (amikor a keleti országokban a drága babakocsi mellett a szegénység szimbóluma lett), s alakultak meg az első, máig is működő nagy kendőmárkák. Hazánk ugyan ehhez képest lemaradásban van, ám a kisbabás családok egyre inkább nyúlnak vissza ezekhez a praktikus módszerekhez újra. Úgy tűnik, nincs új a nap alatt, az a bizonyos negyedik trimeszter megköveteli azt, ami évezredek óta bevált.
Gerhát Petra, hordozási tanácsadó, ClauWi Magyarország
Forrás: liliputi.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése