Beszédünk görbe tükre
Beszéd közben a felnőtt
sosem gondol arra, hogy gyermekkorában milyen küzdelmet vívott azért, hogy
megtanulja gondolatait szavakká, mondatokká formálni. Gyakran azonban az sem
jut eszünkbe, hogy gyermekünk a mi közvetítésünkkel sajátítja el anyanyelve beszédhangjait,
szavait, nyelvtani elemeit. A gyermek szívesen alkalmaz készen kapott nyelvi
fordulatokat, amiket csak be kell illesztenie saját mondataiba. Ezek különösen
akkor tűnnek föl, amikor “felnőttesen” hatnak a két-három évesek szájából. A
gyermek beszéde igazi görbe tükre mindannak, amit mi, felnőttek mondunk: hol a
gyermeki világtól idegen fogalmi tartalom, hol a nyelvi normának nem megfelelő
hibás felépítés, hol a stilisztikai hatás miatt.
Visszahallhatjuk a
gyermekektől a hozzá vagy a felnőttekhez intézett kifejezéseinket: Mi a
kutyafülét csinálsz; Atyaúristen, nem tudom bekötni a cipőm; Várjál csak, ezen
gondolkodnom kell.
Gyakori, hogy a
rendelkezésre álló szóhalmazból a gyermek nem jól válogat. Különösen nehéz a
rokon értelmű szavak közül éppen a legmegfelelőbbel élni: Anyuci, apa mond
neked! (szól hozzád); Te ordítsz apu? (kiabálsz); Ilyet nem
néztél, ilyen szépet! (láttál); Kergesd ki az apu a fotelből (küldd
el onnét); Ugye, Kati néni, milyen vacak szél fúj! (kellemetlen,
“rossz” szél).
Sokszor hallhatunk
alkalmi jelentésváltást vagy jelentésmódosulást: Megfürdettem a kannámat,
mert piszkos volt – a köznyelvben csak élőlényre vonatkoztatható igealak a
tágabb értelmű megmos jelentését kapja a gyermeki világképnek
megfelelően. A legtökéletesebb jelentésmódosulást a véletlenül szó
használatában tapasztaltam. Anyu, apu véletlenül vette el (ti a tollat),
mert a tojásokat is meg akarta csinálni (értsd: a tojásokat is le akarta
rajzolni), vagyis: ne haragudj, nem olyan szándékkal tette, hogy bajt okozzon,
bocsánat érte!
Az igék helyes használata
a szükséges nyelvtani forma megtalálása sem könnyű feladat. Ez okozza a
különböző igealakok keveredését, egymásra hatását. A gyermek gyakorító
igealakot használ a folyamatos történésű helyett, fölcseréli a műveltető és a
cselekvő vagy éppen a visszaható és a cselekvő formákat, például: Jaj, de
fújdogál a szél; Ezt elrongálom; El vagyok keserítve! Máskor ennek
analógiájára: El vagyok szomorodva. A normától eltérő használatuk az
adott környezetben nemegyszer kifejezőbbé teszi a szavakat, mivel kiejtésükkor
a hallgató mindkét jelentésárnyalatot egyszerre érzékeli.
Általános jelenség, hogy
a cselekvést a gyermek főnév igésítésével, leggyakrabban a -z vagy –l képző segítségével
fejezi ki. A felnőttnek ez az önálló szóalkotás addig talán föl sem tűnik, amíg
ilyenféle szavak jönnek létre, mint: babázik, trombitázik. A gyermek
ezt a nyelvtani lehetőséget kiterjeszti minden, valamilyen tárggyal végzett
cselekvés kifejezésére: botozik (bottal játszik), ceruzázik (rajzol), bingbangozik (harangoz)
stb. Különösen akkor él ezzel, ha passzív szókincsében homályosan létezik a
létrehozandó hasonló alakú szó. Például: Ezt ollózni kell (olló:
ollózni, ti. vágni); Nekem is becopfozod a hajamat (copf: copfozni,
ti. copfot csinálni); Csúnyálkodtunk, tudod (csúnya: csúnyálkodik; ti. rosszalkodik).
Sorolhatnánk vég nélkül a
példákat, amelyekben csörög az ég “dörög” helyett; morgol a
gyerek, ha mérges; észreveszi, hogy a bácsinak nincs szemöldökje; azt
kéri, hogy vigyázatosan fésüljék meg. Mind-mind azt az utat mutatják,
amelyen a gyermek az anyanyelv elsajátítása közben halad. Szép és fontos
kötelessége a felnőtteknek, hogy segítse ebben.
Forrás:
www.anyanyelvapolo.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése