A gyerekeinket nem mindig
védhetjük meg a csúfolódás megtapasztalásától, de megvédhetjük őket az általa
okozható életre szóló traumától, ha segítünk nekik hatékonyan feldolgozni.
A csúfolódás csúnya
dolog. Nincs felnőtt, aki ne ítélné el, aki ne tanítaná a gyerekét arra, hogy
mellőzze ezt a fajta viselkedést. Mégis megtörténik. Sőt, mi magunk is
gyakoroljuk passzív agresszív szurkálódások, cinikus és szarkasztikus
megjegyzések formájában. A legtöbben saját gyerekkorunkban is
megtapasztaltuk ennek fájdalmát, amikor azonban a gyerekeinket látjuk megélni
ezen élettapasztalatokat, talán még jobban összeszorul a szívünk.
Szeretnénk megvédeni
őket. Sokan kifejezetten nagy energiákat fektetünk abba, hogy olyan
feltételeket (névválasztás, ruházkodás, családi megjelenés) biztosítsunk a
gyerekünk számára, ami támadhatatlanná teszi a csúfolódókkal szemben.
Többségében mégsem kivédhető. Bár nagyon is számít az otthon tapasztalt
viselkedésminta és a szülők témával kapcsolatban vallott nézetei, a csúfolás a
gyerekkor természetes részeként jelenik meg.
Már kisgyermekkorban elkezdődik a gyerek saját énjének felfedezése, amelynek alapgondolata, hogy más vagyok (nem vagyok azonos), mint anya és a többi ember. Tanulja elkülöníteni magát a többi embertől, ehhez pedig kénytelen hasonlítani, megfogalmazni, hogy miben egyezik, és miben különbözik másoktól mind külsőségek, mind belső tulajdonságok és gondolkodásmód tekintetében. A csúfolódás kezdetben kevésbé bántó szándékkal jelenik meg, mint egyszerű különbségtételekkel, azonban a kapott reakciók felkeltik az érdeklődést és könnyen határfeszegetésre késztetik a gyerekeket.
A csúfolódás
megtapasztalásától nem védhetjük meg őket, de az általa okozható életre szóló
traumától igen, ha segítünk nekik hatékonyan feldolgozni.
Érzelmek elismerése
Bárkit lehet csúfolni.
Akit nem a testi adottságai, azt a neve, a családi körülményei vagy az iskolai
teljesítményei miatt. Akit nem a gyengeségei, azt az erősségei fogják célponttá
tenni, és ezt kivédeni nem könnyű! Szülői példamutatással, közösségi neveléssel
sokat tehetünk és kell is tennünk ellene. Valamikor mégsem kivédhető, és ebben
az esetben sem szabad kétségbeesnünk. Ezek a negatív tapasztalatok tehetik
talpraesetté, életrevalóvá a gyerekeinket, ha megtanuljuk és megtanítjuk őket
hatékonyan feldolgozni ezen élményeiket.
Szülőként az első és
legfontosabb feladatunk a gyerekünk érzelmeinek elismerése. Csupán feltenni azt
a kérdést a számára, hogy: Rosszul esett, hogy ilyet mondtak rád? Szomorú vagy
dühös lettél tőle? Azt érezted, hogy bántók? A legtöbben alábecsüljük ezeknek a
kérdéseknek az értékét, sőt, sokan ódzkodunk attól, hogy a gyerekünk negatív
érzelmeire tegyük a fókuszt, amikor éppen azokat szeretnénk mihamarabb
megszüntetni. Az érzelmek azonban csak akkor képesek felszabadulni, ha el
vannak ismerve. Mondhatjuk a gyerekünknek, hogy “ne foglalkozzon azzal, mások
mit mondanak”, “tudja, hogy nincs igazuk”, “ez nem őt minősíti”, ettől még ő
nem tud megszabadulni a negatív érzelmeitől egy csettintésre. Paradox módon szülőként
minél inkább a pozitív gondolatokat igyekszünk erősíteni a gyerekeinkben a
valós érzéseik elfogadása nélkül, annál inkább fognak tőlünk is elutasítást
érezni, fokozva ezzel belső feszültségüket. A fájdalmának, szomorúságának és
csalódottságának megértésével azt az üzenetet közvetítjük, hogy látjuk, halljuk
és elfogadjuk azt, ahogy érzi magát, sőt általa segítünk neki is megérteni
önmaga működését. Mindez már feszültségoldást eredményez, még akkor is, ha
szülőként nem éreztük magunkat kellően aktív problémamegoldónak.
Tanácsadás helyett
diskurzus
A zsigeri reakciónk
többnyire, hogy azonnal vigasztalni akarjuk a gyereket, megpróbálni meggyőzni
arról, hogy miért ne vegye magára a hallottakat, miért nincs igazuk a
többieknek, vagy, hogy mit kellene tennie legközelebb. Sőt, talán annak
késztetését is érezzünk, hogy átvéve az irányítást, magunk menjünk rendet tenni
a másik oldalt (legyen az a pedagógus, a másik szülő, vagy maga a csúfolódó
gyerek). Az érzelmek elismerése nélkül ez a magatartásunk azonban nem lesz
segítségére a gyerekünknek, hiszen az elfogadás érzésének hiánya akadályozni
fogja a mondandónk befogadását.
Bármilyen tanáccsal is
akarunk szolgálni a számára, meg kell, hogy előzze azt az érzelmeinek
meghallgatása vagy megfogalmazása. Az ezt követő mondanivalónkat pedig szintén
érdemes monológok helyett dialógusokba formálni. Vagyis kevésbé megmondani a
gyereknek, hogy mit tegyen, mint inkább megvitatni vele mindkettőnk
gondolatait: Szerinted miért nincs igazuk abban, amit mondtak? Biztosan
komolyan gondolták? Megéri több időt tölteni velük; ha gyakran mondanak
ilyeneket? Miért szeretsz velük lenni? Szerinted mit mondhatnál nekik
legközelebb, ha találkoztok? Mi magunk is elmondhatjuk a gyerekünknek, hogy
miért gondoljuk hamisnak a mondottakat, vagy megoszthatjuk vele a saját csúfos
emlékeinket.
Ez a nyitott kommunikáció
a bizalmunkról árulkodik, hogy hiszünk a gyerekünk megküzdési mechanizmusában, de
közben mégis itt vagyunk számára támasznak.
Minden gyerek arra
vágyik, hogy elfogadva és befogadva érezze magát, a csúfolódás tehát nagy
sebeket ejthet, de nem feltétlenül mélyeket. Ezektől az élettapasztalatoktól
nem védhetjük meg, azonban tehetünk azért, hogy az élmények feldolgozása
hatékonyan történjen, és ne váljon az önértékelésének rovására. A szülői háttér
megadása kezdetben mégsem kell, hogy többet jelentsen, mint annak biztosítását,
hogy a gyerekünk megélhesse az ezzel kapcsolatos negatív érzelmeit, és
lehetőséget kapjon saját vagy közös megoldáskeresésre.
Ugyanakkor mindenfajta
zaklatás sebeket ejt a lélekben, az önértékelésben, ezért gyakori konfliktusok,
vagy felmerülő gyanú esetén érdemes külső segítséghez fordulni a gyerekünk
védelmének érdekében! Minél inkább hiszünk benne, annál inkább fog hinni saját
magában. Minél inkább fog hinni saját maga értékességében, idővel annál jobban
lesz képes azokat maga mellett tartani, akik valóban kiérdemlik.
Forrás: www.mindsetpszichologia.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése