Biztonságos otthonok, biztonságos játszóterek, lekerekített bútorszélek, fertőtlenített kezek, védőoltás a betegségek ellen, tartózkodás az idegenekkel szemben – és miközben minden lehetséges és vélt veszélytől próbáljuk megóvni a gyerekeket, talán éppen attól fosztjuk meg őket, amire legnagyobb szükségük lesz az életben: az önállóságtól, a valós veszélyhelyzetek felismerésétől és az azokban szükséges magatartásformák elsajátításától.
Természetes szülői vágy, hogy "amitől csak lehet", szeretnénk megvédeni őket. Élvédőt teszünk a szekrényekre, vakdugót a konnektorba, nem engedjük a konyhakéssel hadonászni, vegyszerekkel játszani, egyedül szaladgálni az utcán, minden idegennel szóba elegyedni. Ügyelünk az ételekre, melyeket elfogyaszt, a mosóporra, amivel ruháit mossuk, a játékokra, melyek keze ügyébe kerülnek.
Egy ideig talán még "barátait" is megválogatnánk, a játszótéren elcsitítanánk a kialakuló konfliktusokat, óvnánk a széltől is. És miközben mi mindent megteszünk, hogy biztonságos "védőfóliába" csomagolt szemünk fényét elzárjuk a testi-lelki veszélytől, teljes szívünkből hisszük, hogy ezzel az ő javát szolgáljuk. Vigyázni szeretnénk rá, hiszen szülei vagyunk.
De vajon valóban jót teszünk vele, ha mindentől távol tartjuk, még mielőtt megtörténhetne valami? A kérdés természetesen nem arról szól, hogy lépten-nyomon veszélybe kellene sodornunk a kicsiket. Vannak dolgok, melyektől kötelességünk megvédeni őket, ha törik, ha szakad. De ha nem kapnak (életkorukhoz mért) lehetőségeket a tapasztalásra, nem tanulják meg saját korlátaikat, nem ismerik meg az önálló gondolkodást és belső erőforrásaikat, felnőttekként valószínűleg sokkal nehezebben boldogulnak a mindennapokban is.
Forrás: picibaba.hu /Jakab Katalin-Udvarhelyi Híradó
Forrás: Polgár infó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése