“Minden gyerek művész, a
probléma az, hogy hogyan maradjon az felnőtt korára is.” Picasso
Nos, azt hiszem, ha nem
is lenne minden gyerekből felnőtt korára elismert művész, viszont megőrizné a
kreativitását, akkor máris sikert érnénk el. A kreativitást pedig definiáljuk
egyszerűen úgy, mint képességet arra, hogy valami újat és értékeset hozunk létre
az élet bármely területén. Ha egy kicsit jobban megvizsgáljuk, hogy mire is van
szükség ehhez, akkor azt láthatjuk, hogy diverzifikált gondolkodás és bátorság
kell. Bátorság, hogy merjünk tévedni, elbukni, akár nyilvánosan is.
Ha halljuk, ahogy egy két-három
éves gyerek magától értetődően megkérdezi, hogy éjszaka akkor a fekete Nap
világít-e, elmosolyodunk, és másnap anekdotaként meséljük a munkahelyünkön. Nem
vesszük igazán komolyan a dolgot, pedig ez a kicsi gyerek három csodálatos
képességről tett tanúbizonyságot egyetlen rövid kérdésben:
Képes logikusan
összekapcsolni dolgokat – a fény mennyisége a Naptól függ.
Képes diverzifikáltan
gondolkodni, mert nem szűkíti le a gondolkodását arra, hogy csak egy megoldás
létezik, mégpedig az, hogy a Nap éjszakára valahogyan eltűnik.
Kreatív – képes olyan
megoldást elképzelni, ami tökéletesen magyarázhatja a jelenséget, de még senki
sem gondolt rá eddig.
Most képzeljük el, ha egy
felnőtt teszi fel ugyanezt a kérdést. Legjobb esetben azt gondoljuk, hogy bénán
humorizál, rosszabb esetben azt, hogy hívnunk kéne a mentőket.
Bátorságra azért van
szükség a kreativitáshoz, mert megtanultuk, hogy nem lehet hibázni. Az óvodás
gyereknek nem kell bátorság, mert nem érdekli, ha hibázik…sőt, megtanulta, hogy
ez a tanulás és a képességei fejlesztésének módja. Hiszen járni is így tanult
meg. Megbotlott a szőnyegben, fenékre ült, amikor óvatlanul felnézett egy
zümmögő légyre az ablaknál és megküzdött a lépcsővel is. És végül megtanult
járni, sőt futni is!
A probléma akkor kezdődik
igazán, amikor ezek a nagyon különböző gyerekek bekerülnek egy sztenderdizált
rendszerbe, ahol csak egy megoldás létezik a problémákra és az a gyakorlófüzet
hátulján található. Aki pedig nem a jó megoldásra jut, az nem kap piros pontot.
Annak ellenére, hogy senki nem akar azzal vitatkozni, hogy kettő meg kettő az
négy, azt fontos tudnunk, hogy a tantárgyak szokásos hierarchiája (reál
tárgyak, nyelvek, humán tárgyak, művészetek, illetve a testnevelés) nem biztos,
hogy minden gyereknek megfelelő. Sőt biztosan nem. A kérdés, hogy mennyi
tehetség veszik el ebben a nagyon merev rendszerben. Szerintem, meglepődnénk,
ha tudnánk.
Gilian, a szerencsés
Gilian Lynne egy
tökéletes és szerencsés példa arra, hogy a sztenderdizált oktatás mekkora
veszélyt jelenthet akár a legnagyobb tehetségekre is. Valószínűleg kevesen
hallottak róla, pedig nagyon sikeres balerina és koreográfus. Ő koreografálta a
Broadway két leghosszabban futó darabját, a Macskákat és az Opera fantomját.
Amikor általános iskolás volt, az édesanyja pszichológushoz vitte a tanárai
javaslatára, akik panaszkodtak rá, mert zavarta a többieket az órákon és
rendszeresen késett a házi feladatával.
A pszichológus miután
meghallgatta az anya beszámolóját a lánya problémáiról, azt mondta a
kislánynak, hogy szeretne az édesanyjával négyszemközt beszélni, ezért kimentek
a szobából. Mielőtt elhagyták volna a szobát, az orvos bekapcsolta az asztalán
lévő rádiót. Kintről egy ablakon át figyelték, hogy mit csinál a gyerek, aki
szinte azonnal elkezdett mozogni a zenére. Ekkor a pszichológus odafordult az
anyukához és azt mondta: “Asszonyom a lányának semmi baja, ő egy táncos. Vigye
el táncoktatásra.” Gilian szerencséjére az anyja megfogadta a tanácsot.
Elmondása szerint, csodálatos volt végre olyan emberek között lenni, mint ő,
akiknek a gondolkodáshoz is mozgásra volt szükségük. Ha nincs ez a nyitott
orvos, Gilian valószínűleg sosem éri el azt, amit elért.
Látszik, milyen fontos
lenne, hogy a gyerekeket sokkal nyitottabban, sokkal perszonalizáltabban
kezeljük. Ez az egyetlen módja annak, hogy ne veszítsék el azt az egyedi ízt,
azokat a különleges képességeket, amelyek csak rájuk jellemzőek. És hogy
megőrizzék a kreativitásukat.
Miért van ekkora szükség
a kreativitásra?
Ha nem is tudjuk egyik
napról a másikra megváltoztatni a 19. században kialakult, sztenderdizált
közoktatási rendszer struktúráját, legalább a saját gyerekünkre figyeljünk oda
és támogassuk, bátorítsuk, akkor is, ha nem teljesít jól az iskolai tárgyakban.
Lehet, hogy másban viszont nagyon tehetséges. Csak fel kell fedeznünk miben.
Ne feledjük, a világ
olyan hihetetlen ütemben változik, hogy arról sincs fogalmunk sem, mi lesz öt
év múlva. Úgy néz ki, hogy pár év és olyan autókban ülünk majd, amelyek
maguktól elvisznek minket oda, ahová szeretnénk, felfedezték az egyesített
mezőt és olyan robotruhákat fejlesztenek már ma, amelyekkel az emberi test
ereje hihetetlen módon megsokszorozható.
Ki tudta volna megjósolni
ezt húsz-harminc éve?
Ki tudja most megmondani
milyen problémákat vetnek majd fel az új dolgok, amikkel a jövőben
szembetalálkozunk?
Hogyan gondolhatjuk, hogy
meg tudjuk jósolni mi lesz, amikor a gyerekünk felnőtt lesz?
Amivel a legtöbbet
segíthetünk neki abban, hogy sikeresen vegye majd az akadályokat, ha
megtanítjuk gondolkodni és segítünk megőrizni a kreativitását. Ezek azok a
képességek, amelyek egy ilyen gyorsan változó világban a legértékesebbek. Ne
feledjük, hogy az evolúció során sem a legerősebb egyedek maradtak
életben…hanem azok, amelyek a legjobban tudtak alkalmazkodni a változáshoz.
Ehhez pedig a kreativitás elengedhetetlen.
Forrás: www.noiszem.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése