Hatalmas égszakadás volt
odakint. A gyerekek mind elázva érkeztek az óvodába, hiába volt rajtuk esőkabát
és gumicsizma. Az eső úgy zuhogott, a szél annyira fújt, hogy tetőtől
talpig csuromvizes lett mindenki, aki csak kimerészkedett az utcára.
De nem csak az időjárás,
a gyerekek is szelesek voltak ma. Minden apró-cseprő dolgon
összevitatkoztak, hatalmas lármát csaptak, és egész délelőtt azt
hajtogatták, hogy „Menjünk ki az udvarra!”.
– Esik az eső! –
válaszolta az óvó néni.
– Máskor mindig
kimegyünk, ha esik! Nekem van esőkabátom! – vágta rá Lea. – És gumicsizmám
is, úgyhogy nem fogok megázni!
– Nekem is van! Nekem is!
– harsogták egyszerre mindannyian.
– Nem csak az eső miatt
nem lehet – felelte az óvó néni. – Nézzétek, úgy fúj a szél, hogy
meghajlítja az ágakat, leveri a cserepeket, felborítja a kukákat. Talán
még titeket is felkapna! – nevetett. – Ilyenkor jobb idebent lenni!
De amikor látta, hogy
milyen csalódottak a gyerekek, azt mondta nekik: – Gyertek, üljetek
ide a szőnyegre, játsszunk valamit közösen!
A gyerekek nem mozdultak
az ablakból. Bámulták a vihart, nézték, ahogy integetnek a gesztenyefák,
ahogy elsiet egy néni az óvoda előtt, és majd kicsavarja a szél az
esernyőt a kezéből. Méregették, milyen messzire csapják az autók az úttesten összegyűlt
vizet. Számolgatták, hány zacskót repített fel a szél, a szemközti bolt
előtt hány táblát borított fel a vihar. Az óvó néni meg csak ült a szőnyeg
közepén, és várta, hátha valakinek kedve támad játszani.
Kis idő múlva
odasomfordált Lea, mert már nem fért el az ablaknál. Lefeküdt a szőnyegre,
és az óvó néni ölébe hajtotta a fejét. Az óvó néni megérintette a hátát az
egyik ujjával, majd Lea felé nyújtotta mind a két kezét, hogy találja ki,
melyik ujja volt az. Lea találgatni kezdett. Hol az egyik, hol a másik ujjra
mutatott. És ha nem találta el, az óvó néni újra és újra
megcsiklandozta. Lea hangosan kacagott, a gyerekek meg ahányan voltak,
köréjük gyűltek, és nemsokára már mindannyian játszani akartak.
Mivel az óvó néni nem tudott egyszerre mindenkit csiklandozni,
különféle szabályokat talált ki, hogy senki se maradjon ki a játékból.
– Keressen minden lány
egy olyan fiút magának, akinek a ruháján gomb van! De gyorsan ám, olyan
gyorsan, hogy mire megszólal a kisharang, mindenkinek meglegyen a
választottja! – mondta el az első szabályt az óvó néni.
A lányok nagy
sürgés-forgásba kezdtek. Maja és Zétény rögtön egymásra találtak, Lea és
Zsófi összevesztek Ákoson, Dani nem akart Dorci párja lenni... De mire az
óvó néni megrázta a harangot, minden kislány fogta valakinek a kezét. Csak
Roli állt egyedül, mert neki cipzáros pulóvere és gumisderekú nadrágja
volt. Az ő kezét az óvó néni fogta meg, aztán a párok leültek a szőnyegre,
és óriási „na, melyik ujjam volt?”-játékba kezdtek.
– Most minden szandálos
kisgyerek cipőset keressen magának! – folytatta a játékot az óvó néni.
Először mindenki lenézett
a lábára, hogy vajon rajta szandál vagy cipő van-e, aztán kezdődött
elölről a keveredés-kavarodás. Most sem mindenki talált párt. Hárman is
egyedül maradtak, mert Petin, Leán és Botin szandál volt. Erre az óvó néni
kiszámolta, ki legyen az ő társa. Petire esett a választás, de ez Leának
nem tetszett.
– Én akarok a te párod
lenni! Különben is, mi találtuk ki ezt a játékot! – nyafogott az óvó
néninek Lea.
– Az nem igazság! Rám
jutott a választás – kiáltotta mérgesen Peti, és meglökte Leát. Lea
elesett, és sírni kezdett. Az óvó néni megfogta Peti kezét, és azt mondta:
– Úgy lenne igazságos, ha
a te párod lennék, Peti, de nem volt szép, hogy ellökted Leát. Ezért most
nem leszek a párja senkinek. Segíts neki felállni légy szíves, és legyetek
ti hárman párok Botival.
– Én nem akarok Petivel
lenni! – sápítozott Lea. – Különben is unom ezt a játékot, inkább menjünk
ki az udvarra! Biztos a vihartól kiestek a fiókák a diófán lévő fészekből,
mentsük meg őket!
– Igen, menjünk ki!
Mentsük meg! – kezdtek rá újra a gyerekek.
Az óvó néni megrázta a
fejét: – Az udvarra nem mehetünk, még mindig szakad az eső. De tudjátok
mit? Menjünk át a kiscsoportosokhoz vendégségbe, az ő ablakaik az udvar
felől vannak. Onnan nézzük meg a fiókákat, és ha tényleg bajuk esett,
kitalálunk valamit.
A gyerekek az ajtóhoz
csődültek. Gyorsan kettes sorba álltak, hogy elférjenek a folyosón, és Lea
a nagy izgatottságtól észre sem vette, hogy Peti kezét fogta meg.
A kiscsoportosok éppen
gyurmáztak az asztalnál. Mindannyian felnéztek, amikor a nagyok
megérkeztek hozzájuk. Aztán amikor meghallották, hogy milyen izgalmas
dologra készülnek, felugráltak a székükről, és az ablakhoz szaladtak,
nehogy lemaradjanak valamiről. A gyerekek egymás után pásztázták végig a
szemükkel az udvart, de a hatalmas tócsákon kívül semmi érdekeset nem
találtak.
Csalódottan tértek vissza
a saját csoportszobájukba, de amikor az óvó néni behozta nekik az esőt,
vagyis három nagy esernyőt, egy vízzel teli tálat és a nyári kismedencét,
végre elfújta a szél az ő rossz kedvüket is. Lea, Maja és Dorci a
kinyitott esernyők alatt masírozni kezdtek, Zsófi és Györgyi a tálból kis
poharakba vizet méricskélni, a fiúk meg a medencébe tócsát önteni, és a
tócsához vitorlás hajót hajtogatni.
Forrás: www.pagony.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése