A folyosón semmihez sem fogható sajtos pogácsa illata terjed. A szomszéd néni – aki egyébként szakácsnő – megint valami nagyon finomat süt. Ilyenkor mindig lehív bennünket magához, tudja, hogy imádjuk gyúrni, formázni a tésztát. Jó része igazi sajtos pogi formájú sajtos pogi lesz, a másik része pedig, amit mi gyerekek szeretnénk. Amit csak elbír a fantáziánk. Ezt az illatot sohasem felejtem.
Roskadozó cseresznyefa a szomszéd udvarban és Robi bácsi. A kert és a bácsi „összenőtt” a szememben. Kedves hang, sok nevetés, mókázás és rengeteg cseresznye. Mászhatunk fára, szedhetünk és ehetünk belőle, amennyit csak bírunk, sőt a fülünkbe is akaszthatjuk. Mit számít, hogy a pólónk tiszta piros folt, a szánk és a kezünk maszatos, a lábunk sebes. Nem fáj és nem is törődünk vele. Ezek a pillanatok örökre belém égtek.
Az utca, ami egyébként nem túl barátságos, de télen, amikor lehullik a méteres hó, olyan, mintha mesevilágban élnénk. Csend van, a város zaja messze száll, de a gyerekek, akik hozzánk hasonlóan szánkókkal siklanak, vagy hóembert építenek, ők a barátaink, akikkel egy húron pendülünk. Őket sosem felejtem.
Amikor a víz a strandon vagy egy kiadós hajmosáskor az orromba ment. Ezek a pillanatok is felejthetetlenek. Még percekig nem kaptam levegőt, és az érzés, finoman szólva sem jóleső. Mégis a gyerekkor része, a gyerekkoré, ami ezzel együtt is boldog és szabad.
Amikor órákon át négylevelű lóherét kerestünk, hogy kívánhassunk valamit és sohasem sikerült megtalálni. A végén csaltunk és „csináltunk” egyet. Kutyatejből koszorút fontunk, számháborúztunk, és belegázolunk a legmélyebb és legkoszosabb pocsolyába.
A kutyusos zsebpénzgyűjtő perselyem, ami úgy zörgött és csörgött, amikor hajnalban megráztam, hogy a szüleim azt sem tudták hirtelen, hol vannak. Pedig csak biztos akartam lenni benne, hogy mind megvan. (Még mindig megvan, csak már elromlott a nyelve.)
A Frici cica, aki minden reggel és este ott állt az ajtónk előtt és türelmesen várta, hogy végre bejöhessen. Irtó jó volt vele játszani, végig rohanni a lakáson apánk legnagyobb örömére, úgy, hogy közben belebotlottunk a szőnyeg rojtjaiba és olykor el is vágódtunk. Nekünk viszont remekül indult a napunk.
A kukorica, a lángos, a lila hagymás zsíros kenyér, amit csak úgy tömtünk magunka és boldogok voltunk.
Anya ölelése, kedvessége, becézése, puszijai, de még az alapos leszidása is jól esett. (Na, nem akkor) Megtanultam a leckét, értékelni az élet apró örömeit, küzdeni az álmaimért, szeretni, lemondani, felvállalni, elengedni, megtartani, kitartani, visszakapni, sokat adni. Pedig „csak” volt egy boldog gyerekkorom…
Forrás: https://www.anyajajj.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése