Mesélhetnek a nagyszülők
a régi időkről, de ne sértődjenek meg, ha az unokát ez egy cseppet sem érdekli.
Steigervald Krisztián,
generációkutató tippjei a gördülékenyebb beszélgetéshez.
Egyre nagyobb kihívás, hogy amikor összejön a család, és több generáció találkozik egymással, akkor egy ilyen alkalom kommunikációban gazdag, ugyanakkor vitatkozástól mentes legyen. A nagyszülők szeretnék tudni, hogy van az unokájuk, mi a helyzet a suliban, hogy megy a tanulás – egy tini viszont ezekről pont nem akar beszélni, és ha akarna, sem velük. De akkor hogyan szóljon a Papa vagy a Mama az unokához, hogy az ne robbanjon azonnal? És mit kérdezzenek a fiatalabbak az idősebbektől, mert hát mégis csak illene vissza is kérdezni? Steigervald Krisztián generációkutatót kérdeztük.
A szakember szerint két
irányból kell megközelíteni a kérdést. Egyrészt életkori, másrészt generációs
irányból.
Kezdjük az életkorral és
számszerűsítsünk is rögtön. A nagyszülők többségét tegyük nagyjából 65 év
felettire, az unokákat pedig 20 év alattira. „Ez azért fontos információ, mert
mindkét csoport olyan életkorban van, amikor jelentős agyi és idegrendszeri
változások történnek.” – kezdte Krisztián. „65 éves kor felett drasztikusan
romlik a rövidtávú memória, ezért kérdeznek rá az idősek egymás után többször
ugyanarra, vagy mondják el sokadjára is ugyanazt a régi történetet. Ezt jó
lenne tudniuk a tinédzsereknek is, hogy a Nagyi nem direkt bosszantásból
csinálja. Ezen ne akadjunk ki, ez a biológia természetes velejárója. Mint ahogy
idővel mindenki, a tinédzser is ilyen lesz majd. Itt az unokáknak kellene
valamiféle empátiát tanulniuk.” – mondta a szakember. Csakhogy ez ebben a
korban nehéz, mivel a gyerekekben még alacsony az empátiaképesség.
Ha pedig generációsan
nézzük, akkor a nagy különbség az, hogy míg a mostani nagyszülők gyerekkora feladat orientált
volt, az unokák már egy élmény orientált világba születtek. „Ezért kérdezi a
Nagyi, hogy ’mit csináltatok az iskolában?’, vagy ’mit tanultatok?’. Miközben a
kamaszok az élményekről tudnak beszélni, és be kell látni: abban nincs számukra
semmi nagy élmény, hogy mi volt az ebéd a suliban, vagy mit csináltak a
tanórákon.”
Steigervald szerint
azonban meg lehet tanulni pár panelkérdést, ami akár jó beszélgetés indító is
lehet. Ilyenek az alábbiak:
Mi volt a napodban a
legjobb?
Történt-e bármi olyasmi,
ami boldoggá tett?
Volt-e olyan dolog, ami
elszomorított?
Ám a hatás is
életkorfüggő. Egy óvodás vagy egy kisiskolás még talán könnyen kapcsolódik és
megy bele egy beszélgetésbe. A kamaszkorú unokák viszont már nehezebben. „Egy
tinédzser kortárs orientált, ami azt jelenti, hogy a kortársaival, a
barátokkal, osztálytársakkal való kapcsolódást keresi, velük tud beszélgetni.
Bár velük is csak fél szavakkal. Az igazság az, hogy egy tinédzser valójában
nem nagyon tud normálisan beszélni, az ilyen (számára) hülye kérdések hatására
pedig csak felidegesíti magát. Vékony jég...” – int óva minden olyan nagyszülőt
a generációkutató, aki tinédzserkorú gyermekkel szeretne beszélgetésbe
elegyedni. „Nehéz” – mondta. „De talán nem lehetetlen.”
Mit tehet akkor a
nagyszülő? „A Papák, meg a Mamák azt teszik a legjobban, ha az itt és mosttal
próbálnak kapcsolódni. Egy klasszikus nagyszülői szerepbe lépve én azt mondom:
etessék meg az unokát. Készítsék el a kedvencét, annak örülni fog. És ha elkezd
enni, akkor lehet, hogy közben elkezd beszélni.” – javasolta Steigervald.
És mit lehet a lányoknál
megpróbálni? „Egy tinilánynál az etetős trükk már egyértelműen nem jön be.
Náluk például viszont ahelyett, hogy elkezdjük kifogásolni a külsejüket,
kérdezzük meg, hogy miért épp azt a ruhát vették fel, vagy miért olyan a hajuk,
amilyen. De semmiképp se neveljünk, azt hagyjuk csak meg a szülőknek!” -
folytatta a generációkutató.
„Ha adhatok egy igazán
őszinte tanácsot a nagyszülőknek, az az lenne, hogy a tinédzser unokát
egyáltalán ne kérdezgessék. A kisiskolást, az óvodást lehet, de a kamaszt ne. A
tinédzsernek adjanak, méghozzá szeretetet. Próbálják meg kideríteni, mi a szeretetnyelve,
mit szeret, mivel tud kapcsolódni. De azt sem tukmálva. Folyamatosan figyeljék
az unokájuk reakcióit, és ha kell, húzzák be a féket.” – tanácsolta
Steigervald, aki végezetül még egy fontos dologra hívta fel a figyelmünket. „Ha
nehezen tudunk a tinédzser unokához kapcsolódni, az nem a nagyszülő hibája. Nem
azért van, mert elrontottunk valamit, hanem azért, mert tinédzser. Ez a
kamaszkor sajátossága.” – zárta a generációkutató, aki szerint a kamaszkori
stresszes, ideges állapotba a nagyszülő megnyugvást adjon az unokájának.
És mit kérdezzen az unoka
a nagyszülőtől?
„Ez amilyen könnyű
kérdésnek tűnik, olyannyira nehéz. A tinédzserek ugyanis nem nagyon akarnak
kérdezni. Ha mégis van késztetés bármelyik unokában, akkor azt javaslom:
meséltessék a nagyszülőket.
A te gyerekkorodban hogy
volt?
Ti anno ezt hogy
csináltátok? Bármi ehhez hasonló jó lehet. Az időseknek ugyanis a hosszútávú
memóriájuk még jó. Bizonytalanságuk a jelenben van, és időskorban ráfókuszálunk
a bizonytalanságainkra. Ezért aggódnak állandóan minden miatt, hogy például
majd elrontják a mobiltelefonjukat, mert rossz gombot nyomnak meg. A régi
dolgokban viszont magabiztosak, ezért arról kérdezzük őket."
Meg azonban ne lepődjenek
a nagyszülők, ha az érdeklődés hamar elveszik. A válasz ugyanis nagy
valószínűséggel már nem fogja érdekelni az unokát. Ez szintén életkori
sajátosság, amin megsértődni nem szabad, fókuszáljunk a jóra és örüljünk, mert
van, aki még kérdez.
Forrás: www.helloszulo.hu