2024. június 6., csütörtök

Szénási Miklós: Júniusi mese



Június meséje a nyár meséje. A nyár olyan volt, mint valami nagy fekete madár. Egyszerre csak ott termett a kert felett, rádőlt a domboldalra és áradt belőle a meleg. Szél egy szellőnyi sem fújt, felhőt az égen látcsővel sem találtam.

Gyikon Oleff elkeseredetten bandukolt a hőségben, mert a rovarok is árnyékba húzódtak és eszük ágában sem volt körülötte repkedni, hogy éhét elverhette volna kényelmesen.

- Jó napot! Jó napot!

Körbeforgott, ugyan ki lehet az, de nem látott senkit.

- Jó napot! - hallotta megint.

Most látta csak, hogy egy satnya, gyenge, sárga kis fűszál illegeti magát előtte.

- Mit akarsz? Mit köszöngetsz nekem? - kérdezte morcosan.

- Ó - mondta a satnya, gyenge, sárga kis fűszál. - Nem akartalak megbántani.

- Engem nem tudnak holmi nyavalyás kis fűszálak megbántani - enyhült meg kissé a gyík. - Én sárkányivadék vagyok. Hát nem látod rajtam?

A fűszál látta, hogy Gyikon Oleff igazi jóképű gyíkocska, de eszébe sem jutott, hogy sárkány lehetett a nagypapája.

- Én azt sem tudom, mi fán terem a sárkány.

Ezzel aztán vérig lehetett sérteni a gyíkot.

- Mi az, hogy fán? Mi az, hogy terem? Te nem tudod, hogy a sárkányok mindig az ég alatt repültek, és akkorák voltak, mint egy nagy-nagy-nagy-nagy fa? Vagy egy ház? Vagy egy hegy? Csak ez a világ kicsi lett, ők meg úgy gondolták, jobb ha elröppennek innen, akik meg itt maradtak, azok meg inkább elbújtak, mint én is, látod, ide a fűbe.

- Jaj, a fű - sóhajtotta a satnya, gyenge, sárga kis fűszál. - Én csak egy fűszál vagyok, csak egy fűszálacska, semmi más. De az sem sokáig, mert a nagyobb fűszálak, nagyobb növények elszívják előlem a földből a vizet, én már a reggelt sem érem meg, annyira szomjas vagyok.

- Víz kellene? Szomjas vagy? - kérdezte Gyikon Oleff és egészen megenyhült.

- Igen - suttogta egyre halkabban a kis fűszál.

- Majd én hozok - mondta nagyvonalúan a gyík. - Egy sárkánynak ez semmiség. Várj csak türelemmel.

Sietősebbre vette az iramot, ment a kúthoz.

- Kút, adj vizet. Viszem a satnya, gyenge, sárga kis fűszálnak.

- Vizet? - kongott mélyen a kút. - Ha volna. Adnék én, bárcsak adhatnék, de nincs. Ebben az irtózatos melegben nincs egy csöpp vizem sem. Majd elepedek, én is olyan szomjas vagyok.

Gyikon Oleff toppantott egyet és továbbindult. Nem volt víz a forrásban sem, épp akkor merült álomba a forrás tündére.

- Hagyj most, pihennem kell. Ez a meleg szörnyen elbágyasztott - mondta a tündér, amikor a gyík elmesélte, mi járatban van.

- De a fűszál... - kezdte megint Gyikon Oleff, de a tündér már az igazak álmát aludta.

Este lett, mire végigjárt minden régi tócsát, eret és patakot. Nem volt víz sehol, a rettenetes hőségben senki nem tudott vizet adni Gyikon Oleffnek, hogy vihesse a kis fűszálnak.

- Nem hoztál vizet? - kérdezte olyan halkan a satnya, sárga kis teremtés, mikor odaért, hogy alig hallotta meg. Már egészen elfeküdt a földön, már alig lélegzett, mint egy vékony, élettelen papírcsíkocska hevert a csendes alkonyatban.

Gyikon Oleff nem merte megmondani, hogy dolgavégezetlenül tért vissza.

- Hoztam - suttogta, hogy ezt meg a fűszál hallotta meg alig.

Ahogy állt ott és látta, lebukik messze a nap, arra gondolt, hogy a sárkányok nem hazudhatnak. Felfújta magát, amekkorára csak bírta és egy szomorkás sóhajtással kilehellte a levegőt.

Ekkor hatalmasat mennydörgött az ég, villám cikázott a domb fölött és sűrű cseppekben eleredt az eső. Gyikon nem győzött szaladni, hogy idejében hazaérjen, de még így is bőrig ázott. Ezúttal azonban nem bánta, mert ettől kezdve minden délben ott heverhetett büszkén egy erős, zöld és roppantul hálás fűszál tövében.

Forrás: www.mek.oszk.hu

 

 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szénási Miklós: Júniusi mese



Június meséje a nyár meséje. A nyár olyan volt, mint valami nagy fekete madár. Egyszerre csak ott termett a kert felett, rádőlt a domboldalra és áradt belőle a meleg. Szél egy szellőnyi sem fújt, felhőt az égen látcsővel sem találtam.

Gyikon Oleff elkeseredetten bandukolt a hőségben, mert a rovarok is árnyékba húzódtak és eszük ágában sem volt körülötte repkedni, hogy éhét elverhette volna kényelmesen.

- Jó napot! Jó napot!

Körbeforgott, ugyan ki lehet az, de nem látott senkit.

- Jó napot! - hallotta megint.

Most látta csak, hogy egy satnya, gyenge, sárga kis fűszál illegeti magát előtte.

- Mit akarsz? Mit köszöngetsz nekem? - kérdezte morcosan.

- Ó - mondta a satnya, gyenge, sárga kis fűszál. - Nem akartalak megbántani.

- Engem nem tudnak holmi nyavalyás kis fűszálak megbántani - enyhült meg kissé a gyík. - Én sárkányivadék vagyok. Hát nem látod rajtam?

A fűszál látta, hogy Gyikon Oleff igazi jóképű gyíkocska, de eszébe sem jutott, hogy sárkány lehetett a nagypapája.

- Én azt sem tudom, mi fán terem a sárkány.

Ezzel aztán vérig lehetett sérteni a gyíkot.

- Mi az, hogy fán? Mi az, hogy terem? Te nem tudod, hogy a sárkányok mindig az ég alatt repültek, és akkorák voltak, mint egy nagy-nagy-nagy-nagy fa? Vagy egy ház? Vagy egy hegy? Csak ez a világ kicsi lett, ők meg úgy gondolták, jobb ha elröppennek innen, akik meg itt maradtak, azok meg inkább elbújtak, mint én is, látod, ide a fűbe.

- Jaj, a fű - sóhajtotta a satnya, gyenge, sárga kis fűszál. - Én csak egy fűszál vagyok, csak egy fűszálacska, semmi más. De az sem sokáig, mert a nagyobb fűszálak, nagyobb növények elszívják előlem a földből a vizet, én már a reggelt sem érem meg, annyira szomjas vagyok.

- Víz kellene? Szomjas vagy? - kérdezte Gyikon Oleff és egészen megenyhült.

- Igen - suttogta egyre halkabban a kis fűszál.

- Majd én hozok - mondta nagyvonalúan a gyík. - Egy sárkánynak ez semmiség. Várj csak türelemmel.

Sietősebbre vette az iramot, ment a kúthoz.

- Kút, adj vizet. Viszem a satnya, gyenge, sárga kis fűszálnak.

- Vizet? - kongott mélyen a kút. - Ha volna. Adnék én, bárcsak adhatnék, de nincs. Ebben az irtózatos melegben nincs egy csöpp vizem sem. Majd elepedek, én is olyan szomjas vagyok.

Gyikon Oleff toppantott egyet és továbbindult. Nem volt víz a forrásban sem, épp akkor merült álomba a forrás tündére.

- Hagyj most, pihennem kell. Ez a meleg szörnyen elbágyasztott - mondta a tündér, amikor a gyík elmesélte, mi járatban van.

- De a fűszál... - kezdte megint Gyikon Oleff, de a tündér már az igazak álmát aludta.

Este lett, mire végigjárt minden régi tócsát, eret és patakot. Nem volt víz sehol, a rettenetes hőségben senki nem tudott vizet adni Gyikon Oleffnek, hogy vihesse a kis fűszálnak.

- Nem hoztál vizet? - kérdezte olyan halkan a satnya, sárga kis teremtés, mikor odaért, hogy alig hallotta meg. Már egészen elfeküdt a földön, már alig lélegzett, mint egy vékony, élettelen papírcsíkocska hevert a csendes alkonyatban.

Gyikon Oleff nem merte megmondani, hogy dolgavégezetlenül tért vissza.

- Hoztam - suttogta, hogy ezt meg a fűszál hallotta meg alig.

Ahogy állt ott és látta, lebukik messze a nap, arra gondolt, hogy a sárkányok nem hazudhatnak. Felfújta magát, amekkorára csak bírta és egy szomorkás sóhajtással kilehellte a levegőt.

Ekkor hatalmasat mennydörgött az ég, villám cikázott a domb fölött és sűrű cseppekben eleredt az eső. Gyikon nem győzött szaladni, hogy idejében hazaérjen, de még így is bőrig ázott. Ezúttal azonban nem bánta, mert ettől kezdve minden délben ott heverhetett büszkén egy erős, zöld és roppantul hálás fűszál tövében.

Forrás: www.mek.oszk.hu