Június meséje a nyár
meséje. A nyár olyan volt, mint valami nagy fekete madár. Egyszerre csak ott
termett a kert felett, rádőlt a domboldalra és áradt belőle a meleg. Szél egy szellőnyi
sem fújt, felhőt az égen látcsővel sem találtam.
Gyikon Oleff
elkeseredetten bandukolt a hőségben, mert a rovarok is árnyékba húzódtak és
eszük ágában sem volt körülötte repkedni, hogy éhét elverhette volna
kényelmesen.
- Jó napot! Jó napot!
Körbeforgott, ugyan ki
lehet az, de nem látott senkit.
- Jó napot! - hallotta
megint.
Most látta csak, hogy egy
satnya, gyenge, sárga kis fűszál illegeti magát előtte.
- Mit akarsz? Mit
köszöngetsz nekem? - kérdezte morcosan.
- Ó - mondta a satnya,
gyenge, sárga kis fűszál. - Nem akartalak megbántani.
- Engem nem tudnak holmi
nyavalyás kis fűszálak megbántani - enyhült meg kissé a gyík. - Én
sárkányivadék vagyok. Hát nem látod rajtam?
A fűszál látta, hogy
Gyikon Oleff igazi jóképű gyíkocska, de eszébe sem jutott, hogy sárkány
lehetett a nagypapája.
- Én azt sem tudom, mi
fán terem a sárkány.
Ezzel aztán vérig
lehetett sérteni a gyíkot.
- Mi az, hogy fán? Mi az,
hogy terem? Te nem tudod, hogy a sárkányok mindig az ég alatt repültek, és
akkorák voltak, mint egy nagy-nagy-nagy-nagy fa? Vagy egy ház? Vagy egy hegy?
Csak ez a világ kicsi lett, ők meg úgy gondolták, jobb ha elröppennek innen,
akik meg itt maradtak, azok meg inkább elbújtak, mint én is, látod, ide a fűbe.
- Jaj, a fű - sóhajtotta
a satnya, gyenge, sárga kis fűszál. - Én csak egy fűszál vagyok, csak egy
fűszálacska, semmi más. De az sem sokáig, mert a nagyobb fűszálak, nagyobb
növények elszívják előlem a földből a vizet, én már a reggelt sem érem meg,
annyira szomjas vagyok.
- Víz kellene? Szomjas
vagy? - kérdezte Gyikon Oleff és egészen megenyhült.
- Igen - suttogta egyre
halkabban a kis fűszál.
- Majd én hozok - mondta
nagyvonalúan a gyík. - Egy sárkánynak ez semmiség. Várj csak türelemmel.
Sietősebbre vette az
iramot, ment a kúthoz.
- Kút, adj vizet. Viszem
a satnya, gyenge, sárga kis fűszálnak.
- Vizet? - kongott mélyen
a kút. - Ha volna. Adnék én, bárcsak adhatnék, de nincs. Ebben az irtózatos
melegben nincs egy csöpp vizem sem. Majd elepedek, én is olyan szomjas vagyok.
Gyikon Oleff toppantott
egyet és továbbindult. Nem volt víz a forrásban sem, épp akkor merült álomba a
forrás tündére.
- Hagyj most, pihennem
kell. Ez a meleg szörnyen elbágyasztott - mondta a tündér, amikor a gyík
elmesélte, mi járatban van.
- De a fűszál... - kezdte
megint Gyikon Oleff, de a tündér már az igazak álmát aludta.
Este lett, mire végigjárt
minden régi tócsát, eret és patakot. Nem volt víz sehol, a rettenetes hőségben
senki nem tudott vizet adni Gyikon Oleffnek, hogy vihesse a kis fűszálnak.
- Nem hoztál vizet? -
kérdezte olyan halkan a satnya, sárga kis teremtés, mikor odaért, hogy alig
hallotta meg. Már egészen elfeküdt a földön, már alig lélegzett, mint egy
vékony, élettelen papírcsíkocska hevert a csendes alkonyatban.
Gyikon Oleff nem merte
megmondani, hogy dolgavégezetlenül tért vissza.
- Hoztam - suttogta, hogy
ezt meg a fűszál hallotta meg alig.
Ahogy állt ott és látta,
lebukik messze a nap, arra gondolt, hogy a sárkányok nem hazudhatnak. Felfújta
magát, amekkorára csak bírta és egy szomorkás sóhajtással kilehellte a levegőt.
Ekkor hatalmasat
mennydörgött az ég, villám cikázott a domb fölött és sűrű cseppekben eleredt az
eső. Gyikon nem győzött szaladni, hogy idejében hazaérjen, de még így is bőrig
ázott. Ezúttal azonban nem bánta, mert ettől kezdve minden délben ott
heverhetett büszkén egy erős, zöld és roppantul hálás fűszál tövében.
Forrás: www.mek.oszk.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése