2024. július 1., hétfő

Szénási Miklós: Júliusi mese



Július meséje egy kislány meséje, akit Boglárkának hívnak. Boglárka kicsike kislány volt, barna szemű, fürtös teremtés. Júliusban született, s ahogy megszületett, rögtön talpra is állott, s azt mondta:
– Apám, anyám, adjanak egy rend ruhát, egy kosárba kalácsot és meggyitalt, hadd menjek világgá, szerencsét próbálni.

– Eredj, lányom – mondta az apja –, menj, ha úgy találod jónak. Hanem, ha bármi gondod van, itt ez az elemlámpa, villants vele egyszer, kétszer, háromszor, s nyomban ott termek, hogy megoltalmazzalak.
Az anyja sírt egy kicsikét, Boglárka azonban odahajolt hozzá, megpuszilta jobbról, megpuszilta balról, megölelgette és letörölte könnyeit, s akkor indult útra.
Ment felfelé a Csillagok Útján, ahol bizony meredek ösvények kanyarognak, üstökösök szaladoznak, telihold cammog mogorván, s károg fenn a Hollókirály, bizonyos Szörnyű Sötétlő. Ez a Szörnyű Sötétlő arról volt híres, hogy elrejtőzött a nap mögött nappal, a csillagszikrák mögött éjjel, s akinek épp rosszat akart, onnan fentről megdobálta fejet fájdító sugárral. Boglárka éppen őhozzá indult, mert tudjátok meg, a gyerekek, mielőtt megszületnek, fenn élnek az égben, ahol az Isten él, éppen ott. Jól látta még akkor, mielőtt világra érkezett volna, micsoda ronda lélek az a Szörnyű Sötétlő, mi­csoda károkat okoz az embereknek. Mert a szántóvetők földje bizony kisebesedett, termésük aszott, elomolt, ha sugarát hajigálta Szörnyű Sötétlő. A pásztoroknak nyája is elkóborolt, vissza nem tért. A doktor bácsik, tanító nénik meg csak szaladgáltak, kapkodtak fűhöz-fához, semmire sem jutottak, mert ezeket a sugarakat semmiféle műszer ki nem mutathatta. Hát éppen ehhez a sugárhajigáló Szörnyű Sötétlőhöz indult Boglárka.
– Hú! – mondta a ronda lélek. Meg azt is: – Hahh!
Így akarta elrémíteni a kislányt. De ő nem ijedt meg tőle, azt mondta:
– Hát te nem tudtad, hogy jól kell viselkedni? Fogadj szót, mert jaj neked – azzal előkapta a kalácsot, elő a meggyitalt, és a kalácsot Szörnyű Sötétlő bal kezébe nyomta, a meggy­italt a jobb kezébe, hogy ne legyen, mivel dobálnia azokat a fránya sugarakat.
Szörnyű Sötétlő úgy meglepődött ezen, hogy lecsüccsent. Még a csillagporos szőnyeget is összegyűrte. Boglárka megbillent, s csúszni kezdett lefelé, mintha valami hatalmas strandbéli csúszdán csúszna, amin aztán nem lehet megállni. Nem ijedt ám meg, kapta a zseblámpát, villantott hármat. Ugrott az apja, megállt a földön, széttárta karját, s úgy, hogy Boglárka épp odaérkezett. Az anyja megcirógatta, az apja megölelgette, s éppen kérdezték volna, hol és merre járt, amikor úgy elaludt a kislány, mintha mi sem történt volna.
Csak másnap ébredt fel, de akkor nem mondott mást, csak annyit, amit a kisbabák szoktak:
– Oá! Oá! Oá!

Forrás: www.3szek.ro


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szénási Miklós: Júliusi mese



Július meséje egy kislány meséje, akit Boglárkának hívnak. Boglárka kicsike kislány volt, barna szemű, fürtös teremtés. Júliusban született, s ahogy megszületett, rögtön talpra is állott, s azt mondta:
– Apám, anyám, adjanak egy rend ruhát, egy kosárba kalácsot és meggyitalt, hadd menjek világgá, szerencsét próbálni.

– Eredj, lányom – mondta az apja –, menj, ha úgy találod jónak. Hanem, ha bármi gondod van, itt ez az elemlámpa, villants vele egyszer, kétszer, háromszor, s nyomban ott termek, hogy megoltalmazzalak.
Az anyja sírt egy kicsikét, Boglárka azonban odahajolt hozzá, megpuszilta jobbról, megpuszilta balról, megölelgette és letörölte könnyeit, s akkor indult útra.
Ment felfelé a Csillagok Útján, ahol bizony meredek ösvények kanyarognak, üstökösök szaladoznak, telihold cammog mogorván, s károg fenn a Hollókirály, bizonyos Szörnyű Sötétlő. Ez a Szörnyű Sötétlő arról volt híres, hogy elrejtőzött a nap mögött nappal, a csillagszikrák mögött éjjel, s akinek épp rosszat akart, onnan fentről megdobálta fejet fájdító sugárral. Boglárka éppen őhozzá indult, mert tudjátok meg, a gyerekek, mielőtt megszületnek, fenn élnek az égben, ahol az Isten él, éppen ott. Jól látta még akkor, mielőtt világra érkezett volna, micsoda ronda lélek az a Szörnyű Sötétlő, mi­csoda károkat okoz az embereknek. Mert a szántóvetők földje bizony kisebesedett, termésük aszott, elomolt, ha sugarát hajigálta Szörnyű Sötétlő. A pásztoroknak nyája is elkóborolt, vissza nem tért. A doktor bácsik, tanító nénik meg csak szaladgáltak, kapkodtak fűhöz-fához, semmire sem jutottak, mert ezeket a sugarakat semmiféle műszer ki nem mutathatta. Hát éppen ehhez a sugárhajigáló Szörnyű Sötétlőhöz indult Boglárka.
– Hú! – mondta a ronda lélek. Meg azt is: – Hahh!
Így akarta elrémíteni a kislányt. De ő nem ijedt meg tőle, azt mondta:
– Hát te nem tudtad, hogy jól kell viselkedni? Fogadj szót, mert jaj neked – azzal előkapta a kalácsot, elő a meggyitalt, és a kalácsot Szörnyű Sötétlő bal kezébe nyomta, a meggy­italt a jobb kezébe, hogy ne legyen, mivel dobálnia azokat a fránya sugarakat.
Szörnyű Sötétlő úgy meglepődött ezen, hogy lecsüccsent. Még a csillagporos szőnyeget is összegyűrte. Boglárka megbillent, s csúszni kezdett lefelé, mintha valami hatalmas strandbéli csúszdán csúszna, amin aztán nem lehet megállni. Nem ijedt ám meg, kapta a zseblámpát, villantott hármat. Ugrott az apja, megállt a földön, széttárta karját, s úgy, hogy Boglárka épp odaérkezett. Az anyja megcirógatta, az apja megölelgette, s éppen kérdezték volna, hol és merre járt, amikor úgy elaludt a kislány, mintha mi sem történt volna.
Csak másnap ébredt fel, de akkor nem mondott mást, csak annyit, amit a kisbabák szoktak:
– Oá! Oá! Oá!

Forrás: www.3szek.ro