A szülés után az anyuka néhány hónapig még szokatlanul, félve áll az újszülött előtt. Fél a rászakadó felelősségtől, fél a véleményektől, próbál megfelelni mindenkinek, családnak, férjnek, és nem utolsó sorban a gyereknek. Nemcsak az Ő élete bolydul meg nem is kicsit, de az egész ház, az egész háztartás a feje tetejére áll. (Most vagy mosolyogsz, mert már átélted, vagy zokogsz, mert épp most éled át, vagy aggódva olvasod, mert tudod, hogy Rád is ez vár, vagy férfi vagy. :) )
Már a kórház küszöbét átlépve érezted biztosan, hogy valami megszakad, valami véget ért. Már többet nem leszel terhes az első gyerekeddel, többet nem fogod megszülni azt a gyerkőcöt, aki most az öledben van, és még egyszer nem fogsz vele közvetlenül a születése után 3-4 napot a kórházban tölteni, ezt az elmúlt néhány napot visszapörgetni lehetetlen, de egész életedben emlékezni fogsz rá. És ott állsz a küszöbön, várod az autót, ami hazavisz végre oda, ami mostantól egyel több emberkének lesz az otthona. A kórház biztonsága után hazatérni az egyedüllétbe nem kis feladat. Otthon nincs ott a csecsemős nővér, aki mindenben segít, és a kisujjában van az egész babagondozás. Otthon már mindent Neked kell csinálni! Jó esetben eljön a friss nagymama és néhány napig segít, de az sem tart örökké… sajnos!
Az sem csoda, hogy a segítség nélküli az első napok még botladozva telnek. Szokatlan a pelenkázás, szokatlan a fürdetés, a szoptatásnak még ki kell találni a megfelelő pozíciót, hogy mindenkinek a legkényelmesebb legyen. Valahogy mostmár minden annyira végleges, megmásíthatatlan, visszavonhatatlan, és felforgatódik az egész, jól megszokott életed. Lefekvés után álmodban még néha nem is létezik a csöppség, néha pedig annyira valóságos, hogy megijedsz tőle, és még ott, akkor, abban a nem létező világban sem tudsz mit kezdeni az érzéseiddel.
Hiába van ott az az édes, kicsi gyönyörűség. Hiába a mosolya, a csodaszép szeme, az édes alvása, a Te lelkedre ráült egy súly, egy állandó aggodalom, egy nyugtalanság, egy "felelős vagy a rózsádért" érzés.
Sokaknak napokig sírós a hangulata mindaddig, amíg ezt a helyzetet belülről nem sikerül feldolgozni. Olyan is van, akinek nem csak a hangulata sírós, de bizony lépten-nyomon el is pityeredik. A külvilág persze mindezt értetlenül fogadja, mert úgy tűnik, hogy ok nélkül történik mindez, és nem látják az Édesanya lelkét, aki az iszonyatos fáradtsága ellenére is igyekszik a legjobb anyuka lenni, és biztos benne, hogy a szomszéd sokkal ügyesebb, mint ő, és a vidám esemény ellenére is mélyen megbántja minden kritika, ami a külvilág felől érkezik, és akaratlanul is könny szökik a szemébe egy-egy bíráló megjegyzés hallatán. Úgy érzi, hogy mindenki többet vár tőle, mint ami az erejéből telik. (Ne feledd az imát: "Mindent megteszek Uram, amihez erőt adsz!" Ez segíteni fog.)
Az első pár napi rettegés után már szinte magától megy minden. Új rutinok épülnek be lassan a már megszokott életbe, lassan hozzászokik az anyuka a megnövekedett feladatmennyiséghez, megtanul nemaludni vagy újra nemaludni, és lassan rájön, hogy a pelenkázás, szoptatás, fürdetés, öltöztetés, nem is olyan bonyolult feladat. Még néhány nap elteltével már az sem fogja érdekelni, hogy a szomszéd csajszi hogyan pelenkáz, főz, takarít, szoptat, vásárol – természetesen mindezt egyszerre, és mellette tökéletesen néz ki -, mert a napi teendők lefoglalják minden gondolatát, és ez az egész Baby blues eltűnik magától.
Forrás: http://picibaba.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése