– Süss fel nap, fényes
nap!…- ezt a dalt énekelte télidő végén néhány kipirult arcú, csillogó szemű
kisgyerek – de olyan szépen, hogy a felhőkbe takarózott nap nem is tudott
ellenállni a kedves hívogatásnak.
Először csak
egyetlen elszánt fénysugár keresett magának rést a vastag fellegek között, hogy
lekandikáljon a földre, de amikor sikerült a próbálkozása, egyre többen
tódultak utána. Elcsúsztak a tó vékony jéghártyáján, megcsillantották a nedves,
kopasz faágakat, s egy szempillantás alatt millió kicsi fény kacagott, ugrált,
sziporkázott piros gyereksapkákon, fehér hófoltokon, csepegő háztetőn és sima
ablaküvegen.
– Kikelet! Kikelet! –
ujjongtak a madarak.
– Süt a nap! Süt a
nap! – kiabálták a gyerekek.
– Utat a tavasznak! –
füttyentett a szél és sepregetni kezdte az utakat.
Nap-anyó most már egész
kerek arcával lemosolygott a földre és így szólt a sok kis fickándozó
napsugárhoz:
– Ideje, hogy munkához
lássatok! Vigyétek el mindenhová az élet melegét!
Kit a rétre küldött, kit
az erdőre, kit a kiskertekbe, hogy olvasszanak, melengessenek, alvó csírákat
ébresztgessenek. Mindegyik örömmel tette a dolgát, csak az egyik aranyszínű
napsugárka duzzogott.
– Még mit nem! Hogy én
folyton csak egy sáros, piszkos hófoltot kerülgessek? Ugyan minek? Igazán nem
azért vagyok fényes, tavaszi napsugár, hogy ilyen unalmas munkát végezzek!
Hipp-hopp!…végigtáncolt a
pocsolyák tükrén, ezüstöset bokázott a patakon és csúfondárosan megríkatott egy
makacs jégcsapot.
– Ó, de pompás! Így
érvényesül igazán az én ragyogásom! – tündöklött a boldogságtól és olyan helyet
keresgélt, ahol fényessége megsokszorozódnék. Ebben a pillanatban megjelent egy
ablakban egy kisfiú. Éppen unatkozott odabent és csintalanságon törte a fejét.
– Kisütött a nap! –
kiáltott vidáman. – Napsugárral fogok játszani!
Elővett a zsebéből egy
kicsi tükröt és oda tartotta a fény elé. Az önfejű napsugár belepillantott és
valósággal elámult a tulajdon ragyogásától. Csillogott, villogott büszke
örömében és csúszkálni kezdett a tükrön, ahogyan azt a kisfiú forgatta. Éles
fénye átvetődött a tükörlapról a szemközti házfalra és végigtáncolt rajta, mint
vakító arany foltocska.
A kisfiú eleinte csak
hunyorgó cicákat bosszantott vele, de azután merészet gondolt és úgy tartotta a
tükröt, hogy a haszontalan napsugár belevillanjon róla a járókelők szemébe. A
sugárkának tetszett a mulatság. Ez igen! Így mindenki észreveszi! Nicsak, máris
milyen nevetségesen kapkodja a fejét a sarki újságárus néni!
– Ide nézz, milyen vakító
vagyok!
– Ide nézz, te padon
üldögélő bácsi, hogy elkápráztatlak!
– Csodáljatok meg,
emberek! Ilyen az igazi napsugár!
– Ámulj-bámulj, te
rollerozó kislány, akkora ragyogást varázsolok a szemed elé!
Különösen fényeset akart
kacagni, amikor a rolleros kislány ijedten a szeme elé kapta a kezét, elengedte
a kormányt és nagyot esett. Csúnyán megütötte a térdét és hangosan sírva
fakadt. A fákon haragosan lármázni kezdtek a verebek.
– Mit csináltál, te
haszontalan, semmirekellő napsugár? Megállj csak, bepanaszolunk Nap-anyónál!
A napsugárka maga is
megijedt a váratlan balesettől, akárcsak az ablakban a csintalan kisfiú,
aki most megszeppenve bújt el a függöny mögé. Zsebében eltűnt a fényszóró tükör
és a napsugár elsápadva, tétován simogatta a rolleros kislány arcát, de bizony
azon csak a könnyeket tudta megcsillantani. Elszégyellte magát, mert hiszen nem
volt ő rossz, csak meggondolatlan és pajkos.
– Bocsáss meg! Na, igazán
ne haragudj rám! – suttogta bűnbánóan, de a kislány nem értett napsugárnyelven,
és csak otthon az édesanyja tudta megvigasztalni. A napsugár utána illant,
belesett a házuk ablakán, ott ugrabugrált a kertjükben és nagyon szerette volna
jóvátenni azt, ami történt.
Mindennap az ablak alatti
hófoltocskán táncolt, minden melegét odaszórta, csak megbocsájtana az a
kislány!…Közben észre sem vette, hogy a hófolt egyre zsugorodik, alatta
megpuhul a föld, sőt, mintha megmozdulnának a sáros rögök. Egyszer csak egy
apró repedésből ágaskodni, tolakodni kezdett kifelé egy icipici, zöld hajtás.
– Hát ez mi? – lepődött
meg a napsugárka és minden fényével még jobban odacsodálkozott. A zöld szár
másnapra csaknem arasznyira nőtt, harmadnapra pedig – ó, csodák csodája! –
apró, fehér szirmok bomlottak ki a végén.
– Hóvirág! – csendült meg
az ablak mögött a kislány kacagása. – Anyu, nézd, milyen szép!
– Előcsalogatta ez az
áldott, tavaszi napsugár – felelte egy kedves hang.
A napsugár csak most
értette meg, hogy mi történt. Akaratlanul is virágot fakasztott, elhozta a
földnek az élet melegét. Körös-körül fiatal rügyek pattogtak, friss füvek
serkentek a napsugár testvérek munkája nyomán. A pajkos napsugár azt sem tudta,
hová legyen örömében! Milyen jó, hogy ő is hozzájárult ehhez a nagy
csodához! Mindjárt körül is néz, hogy hol kell még melengetni, érdes rögöket
cirógatni, fagyot olvasztani, hogy minél szebb legyen a világ.
Az ablakban nevetett a
kislány. Arcán nyoma sem látszott már a múltkori könnyeknek, s odafent a kék
égen Nap-anyó is mosolygott, legderűsebb tavaszi mosolyával.
Forrás: www.jatsszunk-egyutt.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése