Szegényesebb lesz a
gyerek érzelemkifejezése az emojiktól – á, csak vicceltem! Ugye, mennyivel
bénábbnak és túlmagyarázottnak tűnik így ez a mondat, mint ha a „vicceltem”
helyére egy kacsintó emojit tettem volna? Nem vagyok elkötelezett
rajongója a szmájliknak, emojiknak és emoticonoknak, de erős
túlzásnak tűnik az az aggodalom, hogy az emojik – az új kor hieroglifái – a
nyelvek és az emberiség pusztulását okozzák.
Hobbinyelvészként mindig
is érdeklődéssel figyeltem a nyelv és a kommunikáció változásait, a
technológiai fejlődéssel együtt járó új kifejezésmódokat. Tagadhatatlan, hogy a
kommunikáció akkor a legteljesebb, ha szemtől szembe, a hangsúlyok, a
testbeszéd, a mimika és a gesztusok összességét figyelembe vehetően történik.
Így nyilván sokan már akkor is aggódni kezdtek, amikor Bell feltalálta a
telefont…
Innen indult
Az elmúlt évtizedek első
jelentős kommunikációs és kapcsolattartási aggodalomhullámát a 160 karakterre
korlátozott SMS-ek indították. Komoly fenntartások övezték a kényszerűen
kialakult rövidítéseket, az igencsak csonka kifejezési kereteket. Aztán
kiderült, hogy ez valójában kreativitást serkentő korlát is lehet, lám, a
kötött versformákkal is milyen jól elboldogultak a költők az évszázadok során.
A klasszikus szmájlik
(1982 óta léteznek), vagyis a pusztán karakterkombinációkkal létrehozott
érzelemkifejező zagyvaságok korában jó darabig csak olyanokon ment a vita, hogy
az orros szmájli vagy az orr nélküli a menőbb. A lényeg az volt, hogy az írásos
kommunikációban így már nem volt szükséges mondatonként leírni olyasmit, hogy
„most nagyon röhögök” vagy „jaj de szomorú ez”. Az érzelmek kifejezése azonban
nem csak a szmájlikkal kezdett egyszerűsödni. A szintén ekkorra datálható LoL,
a ROTFL (a hangos, illetve a földön fetrengve röhögés rövidítése) és társai is
sokaknak ismerősek lehetnek. És már ekkor is bebizonyosodott, hogy az ilyen,
nem kifejezetten verbális kiegészítők használata nem elvesz, hanem hozzátesz a
kommunikációhoz. Hangsúlyt ad neki, miközben a hangsúlyok nélküli írott üzenet
könnyebben félreértelmezhető. Külön érdekes, hogy például az élő szóban gyakran
nehezen megfogható szarkazmust vagy iróniát mennyivel könnyebb a kis sárga
arcok hozzáadásával érzékeltetni.
Napjainkban
Jelenleg több mint 700
emoji használható a különböző csevegőprogramokban. Napi szinten 6 milliárd
emoji jön-megy a mobil appok üzeneteiben. Létezik olyan szálloda, ahol a
szobaszerviznek elég csak emojikat küldeni, és hozzák, amit kérünk. Ausztrália
külügyminisztere az egyik napilapnak hajlandó volt csak emojik használatával
interjút adni. Ám igen kevés az olyan terület, ahol jól boldogulhatnánk
kizárólag az emojikkal. Több bátor kísérletező is kipróbálta, hogy egy napon
keresztül csak emojikban kommunikált az ismerőseivel. Ez minden résztvevőnek nagyon
fárasztó volt. Hiszen az emojik valójában csak főnevek és igék kifejezésére
alkalmasak, és ha nincs, ami összeragassza őket, csak egyfajta primitív nyelvvé
állnak össze.
Írott kontextus nélkül az
egymás mögé pakolt kis grafikák ezerféleképpen értelmezhetők, szükségszerűen
félreértéshez vezetnek. (Bár adott esetben egész jó Activity-szerű játékot
lehet belőle kihozni). Amennyiben viszont az írott üzenetet ezzel a grafikusan
jól kidolgozott érzelmi gyorsírással tudjuk kombinálni, a mondandónk máris sokkal
összetettebb és árnyaltabb lehet, mint nélküle. Sokkal jobban közelíthet az élő
beszédhez.
A valódi érzelmek
arckifejezések alapján történő felismerését és értelmezését természetesen csak
személyes kommunikációk, társas kapcsolatok során tanulhatja meg az ember.
Viszont ezeket már születésünktől kezdve öntudatlanul másoljuk és sajátítjuk
el. Vagyis mire egy gyerek az emojikkal találkozik, már a személyes
tapasztalatok alapján fogja őket használni és értelmezni, nem pedig fordítva;
nem az emojikból fog érzelmeket és érzelemkifejezést tanulni.
Az emojik megléte abban
valóban nem feltétlenül segít, hogy serkentse a szofisztikált íráskészséget. De
hát az emojik előtt sem volt mindenkinek erőssége a fogalmazás és a szavakba
öntés, főleg ha érzelmekről van szó. Ha minden igaz, a híres író, Vladimir
Nabokov már a hatvanas években kifejezte abbéli igényét, hogy jól jönne pár új
írásjel, amelyekkel bizonyos érzelmek jobban érzékeltethetők. Márpedig ha egy
professzionális prózaírónál is felmerült ez a kívánság, akkor talán nekünk sem
kell azon aggódnunk, hogy pont az emojiktól lesz szegényesebb a
kifejezésmódunk.
Forrás: www.digitaliscsalad.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése